Szép is a karácsonyi készülődés! Rabulejtő hangulat, ahogy süteményillat gomolyog a levegőben, csillogó dekorációk mindenütt és mi mindannyian egy céltól vezérelve lépjük át a bevásárlóközpontok kapuját, arcunkon az égősorok fénye tükröződik. Én minden évben elhiszem, hogy ez most jó lesz…

Aztán hirtelen gyereksírás ráz föl. Meg a boltokban bömbölő tuctuc zaj. Az embertömeg, a pénztárak előtt kígyózó sorok, műanyag fény, villogás… Mindeközben próbálok arra figyelni, mit is kell még vennem, kit hagytam ki — nem azt vettem tavaly is?

Kezdhetnénk hát a listát azzal, hogy NE VIGYÜNK MAGUNKKAL GYEREKET ilyen körülmények közé és vásároljunk online, meg előre. Nekem általában egyik sem jön össze. Íme pár tipp, hogy az ünneplőbe öltözött bevásárlóközpont ne legyen tele lépten nyomon fetrengve bömbölő gyerekekkel és kigyúlt arcú szüleikkel.

Mégis csak a szeretet ünnepére készülődünk, nem? Nekünk bevált.

Felkészülés lelkiekben
Cipőhúzás közben feltétlen tisztázom(ommm) magamban, hogy ez most valószínűleg nem lesz könnyű menet. Ismerem már, hogy mennyit bír el a gyerekem és hogy nekem hol vannak a határaim. Jó volna egy lépéssel előrébb járni ezúttal! Elvégre én vagyok a felnőtt, enyém a felelősség és egyben az érdem, ha egy őrjöngésbe fúló bevásárlás helyett végül egy röhögős és hatékony délelőttünk lesz.

Időzítés, tervezés
Mindig délelőtt megyek, ha egy mód van rá, akkor kevesebben vannak és ő is jobb passzban van. Akár több reggel 1-1,5 órára, ha csak úgy oldható meg. Van egy cetlim, hogy mit akarok venni, és csak akkor kezdek bámészkodásba, ha azok megvannak.

Ezt most bemásolom még egyszer: van egy cetlim, hogy mit akarok venni, és csak akkor kezdek bámészkodásba, ha azok megvannak.

Viselet
Rendszerint alulbecsültem annak fontosságát, hogy mit veszek fel ilyenkor. Persze a gyerek jól van felöltöztetve mindig, rá jut figyelem. Ezúttal magamra is. Nehéz téli kabát nem kell, helyette pulcsi mellénnyel, rétegesen, kényelmes cipő, frissen mosott haj, smink, ahogy jólesik, mert kétségtelenül millió helyről visszatükröződöm majd.

Nem kell bekockáztatni egy “hjajj, de szörnyen nézek ki!” belső lelki drámát…

Jármű
Hordozni klassz, ha még nem túl nagy a puttony és a babakocsi is jóbarát. A bezsongást mérséklendő kuckónak is kiváló, letakarva egy nagy kendővel. Így biztosítok neki egy kis nyugalmat a kavalkádban — bárcsak én is bebújhatnék! Lehet benne könyvet nézegetni, jegyzetfüzetbe bevásárlólistát írni anyának, vagy lerajzolni, aztán kiadni a függöny mögül. Ér benne állva is utazni, szigorúan kapaszkodva, hiszen a tenger nagyon viharos ma, nehogy kiessen a fedélzetről a hajós kapitány! — aztán magától továbbszövi a sztorit, ha a tükör elé parkolom a kocsit — pardon hajót —, míg felkapok pár holmit. Járműnek még jól jöhet a kismoci, ha befér alulra, mert akkor hallom, hogy merre zakatol és tempósabban haladunk, míg el nem fárad. Kisebb korában egy gurulós kiskutyát húzott maga után, azt terelgetve is kitartóbbnak bizonyult.

Feltöltődés
Van az a pont, amikor hirtelen megérzem, hogy lemerültem. Vagy csak annyit észlelek, hogy minden kezd egyre jobban idegesíteni, köztük a gyerekem is. Akit én is szintúgy, ami abban nyilvánul meg, hogy rosszaskodni kezd (ezt jobban szeretem a rosszalkodni helyett): ledobálja a holmikat, ha fel akarom venni eltol, ütöget ésatöbbi. Mikor is ivott utoljára vizet? Megint nem ettem semmit indulás előtt?

Ideje egy viszonylag csendes zugot — kávézót — keresni, hogy feltöltsük a tartalékainkat!

Erre ne sajnáljunk se időt, se pénzt! Aranyat ér az a pohár víz, a tejeskávé, lerogyni kicsit és egymásra figyelni, kizárni a külvilágot. Az én figyelmemnek is kell egy fix pont, amin ellazulhat, mert amikor a boltokban járkálunk, egyszerre kell figyelnem mindenre. Ő is ilyesmit élhet meg, csak sokkal védtelenebbül: mindenre odakapja a fejét, ettől egyre kimerültebb lesz, és olyankor ösztönösen töltődni akar, belőlem. Kivívni a figyelmemet, bármi áron. Ezért kell leülni kicsit, és közben azon sugdolózni, hogy annak a bácsinak vajon egy gyík van a zsebében vagy szöcske. Te jó ég, a néni nem vette észre, hogy rászállt a vállára egy papagáj! Szerinted szóljunk neki?

Vásárolunk
Úgy számítom, hogy a kis pihenő után sikerült újrakapcsolódni, minden érintett biztonságban érzi magát, nem éhes, nem szomjas, nem kell pisilni. Akkor folytathatjuk a vásárlás! Lehet próbafülkébe menni, együtt próbálni, kikérni a véleményét, tükör előtt illegni, kasszánál fizetni, szatyrokat lóbálni. És természetesen kihúzni a listáról, ami már megvan. Az ő általa írt listáról is.

Kommandó
A sikerélmény, hogy megvettük, amiket kellett és még nem csúszik taknyán a banda, egészen felvillanyozó! Most jöhet a ráadás láláláá, hol is láttam azt a sálat? Bevetésre megyünk, meg kell szereznünk anyának! Óvatosan lopakodunk a kismocival, a liftbe csak akkor szállunk be, ha nincs bent senki, jól körülnézünk, nem követ-e minket valaki, amíg el nem érjük a célt…

Dícséret a csapatnak
Sose mulasztom el megmondani neki, hogy milyen ügyes volt! Le a kalappal, megcsináltuk! Leltározunk, aztán végigvesszük az utolsó állomásra menet, hogy mi mindent csináltunk ma. Látni a kis arcán, ahogy eszébe jutnak az egyes momentumot, miközben hallgat. Kicsi fiú a nagy világban!  

Elkél még neki a gondoskodás, a terelgetés és hogy amennyire tudjuk, megvédjük őket attól, ami sokszor nekünk is megterhelő.

Sikít, kiabál? Énekelj! Nekünk Bevált.

Gurulunk a mélybe, az anyaszív legsötétebb bugyraiba, amikor olyanokat gondolsz, amiket senkinek sem vallanál be, meg nem is igazán… Nem, dehogy, soha! De csak pörgeted magad tovább, egyre mélyebbre. Miért nem alszik már? Most miért sikitozik még mindig? Felkelti az egész házat! Még WC-re sem jöhetek ki nyugodtan?!!! De hát már evett!

Rolling in the deep… – hallom meg Adele bitangjó, karcos hangját a fejemben valahonnan (isteni jel). Csak becsukom a szemem és elkezdek vele énekelni — velem szinkronban pedig Fiacska sikít tovább a kiságyában…

“There’s a fire starting in my heart, Reaching a fever pitch and it’s bringing me out the dark”

… és egyre komikusabbnak, egyre viccesebbnek, egyre emberibbnek érzem a helyzetet. Már a kiságy mellett állok, ahol kezeivel, lábaival az égnek meredve kalimpál, mint egy hanyatt fordult kis bogár. Elneveti magát, amint meglát és vígan sikít tovább, én meg akkor vígan énekelek veled tovább, drága fiam, mert tudod mit? Már elszállt a mérgem is…

Késében vagyok, hát rohanok. Teljesen kimelegedtem, izzadok. Meg vattát köpök, ahogy anyukám mondaná — elfelejtettem inni, mielőtt elindultam. Nézem az órám, 5 perc késésben vagyok. Fúú, de utálom ezt! — szürkülök az embereket kerülgetve magam előtt…

Aztán az egyik sarkon megállok. Melegem van? Akkor leveszem a kabátom. Kitikkadtam, akkor veszek egy vizet a perecárustól, és iszom két kortyot. Aztán tempósan haladok tovább, miközben észreveszem, hogy dejó, hogy süt a nap! Meg milyen jó, hogy hoztam a babakocsit magammal, rádobtam a felesleget magamról. Ezen felderülök magamban, mert elképzelem, hogy fenéktájról is átlódítottam pár dekát a kabáttal együtt. Arra gondolok, hogy ez a napi sportom, egyenletesen veszem a levegőt, behúzom a hasam és hátra a vállaimat, megemelem az állam, ami mindig előrelóg. Azta, nőttem 3cm-t! Eddig észre sem vettem, hogy én is csak egy voltam a görnyedten teperők közül…

Már nem rohanok. Nem szűkölök, nem nehezítem meg a saját dolgom, hogy aztán kelletlenül felnyögjek, amikor a háromévesem majd’ felborít a bölcsi előtt örömében, mikor rámugrik. Mert lehúz a kabát is, a homlokomból tűrögetem a hajam, ami csak odatapad és egy kiáltást szorongatok a nagykabát alatt…

Ehelyette jókedvet hoztam, ami nem került semmibe. Ja, de! 5 percembe…

Sok rokon tényleg sok segítséggel jár, volt is hátradőlés feltett lábakkal, miközben fiacska kacagva mászatta négykézláb a nagyobbakat a karácsonyfa alatt. De sok zajjal is, meg felfordulással, tanácsokkal, kérdésekkel, elcsúszó napirenddel. Ha a rendszerhez és három fős hétköznapokhoz szokott anyaidegek néha túlfeszülnek a nagy ünneplésben, jobb gyorsan meglépni egy körre és kituszkolni a feszültséget a friss levegőre, elvégre mi felnőttek vagyunk, már nem ordítunk, toporzékolunk…

Engedjük el, engedjük meg! — ezen a pár napon nem múlik semmi. Cserébe a hozzáállásunkon áll vagy bukik minden. Én majdnem beleestem egy jajjnemalsziknemhallgatrámkifogbuknihanemalszik nyomasztásba, de apuka időben kiragadott belőle, és lám, másfél órával később ugyan, de békésen alszik a gyermek, mi meg közben kávéztunk egyet a felnőttekkel.

Hisztimentes Ünnepeket!

Fotó: Boncsér Orsi https://www.facebook.com/szuziesanaplopok/?fref=ts

Anyukám gyakran kezdi úgy a mondatait, ha a szeretteiről van szó, hogy “szegény”. Elképzelhető, hogy ez még a szülői minőségével együtt került a szótárába a “Mit ettél ma?” és “Kilóg a derekad!” — dal együtt, ahogy más anyukánal mondjuk az, hogy “De időben gyere haza!”.

Szóval van A Szegény Nővérem, aki minden reggel 1,5 órás sétával viszi iskolába a lánykáját, de egyúttal a babakocsiban a friss levegőn altatja a kisfiát. Meg A Szegény Másik Nővérem, aki sokszor este 7-ig dolgozik, de szépen ível felfelé a karrierje. És vagyok Én, a szegény, mert micsoda hepe-hupás járdákon kell végiglavíroznom a babakocsival, hol fölfelé tolom, hol lefelé fékezem, emelem, rángatom, döntöm, húzom, de jól álomba is rázza a kicsikémet. Szegény Én, mert sokat gyaloglom — de nem is hezitálok, ha elém kerül egy süti. Szegény Én, mert milyen sok türelem kell egy kisgyerekhez — de általa fejlődőm a legtöbbet. És Szegény Én, mert sehol egy nagyi, aki legalább néha átugrana segíteni (ez utóbbinak nezebben találom az ellenpontját, de ki tudja, talán a 10. nap végére kerekedik egy bejegyzésnyi ebből is… )

A “szegény én” attól, hogy így rávilágítanak a mindennapjai vélt nehézségeire egészen elpityeredhetne, hiszen ezek szerint lehetne könnyebb is neki! De vajon mitől függ, hogy nap, mint nap átbotaldozunk-e a nehézségeken vagy éppen észre sem vesszük őket?

Azt mondják, hogy csak az a probléma, amit annak élünk meg… Ez így lehet, mert a “szegény én”, amióta itt van anyuka csak gazdagabb, hiszen az anyai aggódás büszkeséggel keretezett tükrében megmutatta neki, mennyire kitartó, energikus és lendületes. A sajnálat akkor jó, ha megerősít ahelyett, hogy elgyengítene, előrelendít ahelyett, hogy gúsba kötne. Azt hiszem, jól sajnálni csak egy anya tud igazán, mert minden “szegény kislányom” mondatban ott van a bizonyosság, hogyha netán tényleg úgy érezném, hozzá bármikor forulhatnék, én neki mindig a kislánya maradok.

— De hidd el, Anya, nagy vagyok már, tudod, én is anya…és köszi, hogy rámutattál, erősebb vagyok, mint ahogy gondoltam volna…