Egy újabb gyöngyszemet teszünk közkinccsé Dr. Laura Markham engedélyével, amit Garamvölgyi Andrea fordítói munkájának köszönhetően, ismét magyar nyelven olvashattok!

„Nem tudom, hogyan lehet korlátokat szabni anélkül, hogy a következményekkel fenyegetőznénk. Például, ha a lányom nem akar fogat mosni. Az szóba sem jöhet, hogy erőnek erejével rákényszerítsem, így azt mondom, ha nem mos fogat, nem olvasok neki mesét. Nem értem, hogyan lehet meghúzni a határokat, ha nincs következménye annak, hogy ő átlépi azokat.”

Remek kérdés! Hogyan lehet rávenni a gyereket arra, hogy azt csinálja, amit akarunk, ha nem vetjük be az „erőfölényünket”? A fogmosás, egyébként, tökéletes példa, mert én sem ismerek egy olyan gyereket se, aki belső indíttatásból mosna fogat – és egy olyan szülőt se, aki soha nem került még ilyen frusztráló helyzetbe a fogmosás miatt. Ilyenkor ösztönösen büntetéssel fenyegetnénk a gyereket. Hiszen tényleg ez az egyetlen módja annak, hogy rávegyünk egy másik embert arra, hogy megtegyen valamit, amit nem akar. De ennek ára van:

• Elveszik az esti rutin egy olyan eleme, amely révén közelebb kerülhetünk egymáshoz (az esti mese.) Eredmény: egy gyerek, aki MÉG KEVÉSBÉ motivált az együttműködésre – most is, és más, fontosabb kérdésekben is.
• Elveszik a közös olvasás lehetősége, ami vitathatatlanul az egyik legfontosabb közös tevékenység és kapcsolódási pont szülő és gyerek között a nap folyamán, mind szellemi, mind érzelmi értelemben.
• Kialakul egy hatalmi harc. Fenyegetéssel akarjuk együttműködésre bírni a gyereket, ahelyett, hogy olyan kapcsolatot alakítanánk ki vele, amelyben magától AKAR együttműködni. Mit csinálunk, ha ez a fenyegetés többé már nem válik be? Akkor emelni kell majd a tétet, súlyosabb következményekkel kell fenyegetőznünk. Ez előbb vagy utóbb, de mindig zsákutcába vezet, kivéve, ha hajlandóak vagyunk erőszakot alkalmazni.
• És mindebből a gyerek azt tanulja meg, hogy a nézeteltéréseket fenyegetéssel és erőszakkal kell rendezni, ahelyett, hogy felismernénk mindkét fél nézőpontját, és találnánk egy kölcsönösen előnyös megoldást.

Nyilván nem ilyen eredményekre törekszünk. De vannak dolgok, amelyekből nem engedhetünk. Ilyen, például, a fogmosás. Mit tehetünk, hát?

Dr. Laura Markham erre rendre választ is ad, még hozzá egy jól lekövethető, átvehető, lemásolható formában. Folytatás következik!

A munka évei az irányításra kondícionáltak, kinek, mikor és mit kell csinálni — ezért feleltem. Felelős döntések és lehetőleg pontos kivitelezések sorozata.

A főiskolai tréningek is mind arra treníroztak, hogy hogyan érjem el a kitűzött célt, a hatásom alá vonva az eseményeket. A szüleim forgatta életpszichológiai könyvek meg a “te vagy a főnök” hozzáállásra buzdítottak, mondván az lehet csak ura az életének, aki ura önmagának…

És akkor az ember szül egy kisbabát, aki még sosem dolgozott, nem okították iskolák, sem könyvek, és mégis elsöprő határozottsággal veszi át a gyeplőt — és a szülő többé nem ura önmagának, se az életének…

Legalábbis a nehéz napokon ez suhan át  (tombol) a fejemben, amikor meg akarom csinálni, amit elhatároztam, de folyamatosan akadályoztatva vagyok, és máris kész a konfliktus. Viszont vesztemre a másik oldalon feszülő alig 70 centiméternyi akarat kérlelhetetlenül kerekedik felül minden alkalommal (még jó!) és fűti azt a tehetetlen haragot a “leigázottban”…

Haragot, az édesdrága szemünk fénye-szívünk csücske ellen. (Vagy apukára testálódik a szerep, ha épp belesétál a célkeresztbe…) Mégis hogy történhet ez? Teljesen igazságtalan.

Azt sejtem, hogy azok a készségek, amikre “a mai világban” építeni lehet, a szülővé váláskor pont buktatói lehetnek a harmonikus családi élet kibontakozásának. Amiben például nincs helye apa és anya dominancia harcának, hogy kinek az igényei fontosabbak, a pénzkeresőnek vagy a “csak” babázónak. A belénk égetett teljesítménykényszer is félrevezet, minthogy csak anyának lenni nem elég, mellette képezd magad, vállalj félállást, de ha otthon is maradsz, legyél mindig nagyon-nagyon elégedett és sugárzóan boldog, hisz te csak babázol. És az anyák csendben kűzdve azt kérdezik maguktól: rossz anya vagyok, ha néha úgy elmenekülnék?

Tudatosságra neveltek az elmúlt évek és ez fontos, jó tulajdonság, de úgy érzem, hogy a babám gondozásához most másfajta éberség kell. Olyan, amelyik nem az önérvényesítésre vértez fel, hanem az anyai ösztönre hangol. Az odaadó szeretet vezette értő figyelemre, amivel képes vagyok lehántani magamról a felesleget és egyensúlyba hozni mindazt, ami voltam és ami még lehetek…

A tudatosság nem egyenlő a merevséggel. A tudatosság pont ahhoz kell, hogy merjünk lazák lenni, nem szétagyalni mindent magunk körül, bízni benne, hogy ő tudja és jelzi, amire szüksége van, csak figyelni kell rá és magunkra, hogy még időben észbe kapjunk, ha olyat adunk tovább, amit nem szeretnénk viszontlátni. És ez a tudatosság vezet kézenfogva önmagunk mélyebb megismeréséhez is. Én szeretek magam mellett ülni… És te?