Elvonom a figyelmét valami teljesen másra, miközben felkerül a cipő a lábára, bekötődik a biztonsági öv, kikerül a kezéből a töltőkábel. Ugye ismerős?

Másfél éves korukra igazán nagy gyakorlatra tehetünk szert a figyelemelterelés terén. Ám ahogy nyiladozik az értelem, kerekedik az egó, úgy csökken a hatékonyságunk. Hiszen hatással akarnak lenni az eseményekre, ami nagyszerű dolog! — amíg egyirányba haladunk. Ugyan mindig ér meggondolni magunkat, de ha ez egyáltalán nem opció, akkor trükközéshez folyamodunk, fenyegetőzés és kiabálás helyett.

A figyelemeltereléskor lényegében passzív szerepet tölt be a kisember, mert míg ő másfelé figyel, addig én csinálom meg “rajta”, amit szeretettem volna. Kicsi korban még könnyen le lehet nyűgözni, mert minden zajra odakapja a fejét, mindent látni akar. Ehhez képest a trükközéskor — mi így hívjuk—, már aktív részese a helyzetnek, konkrét feladatot kap, pl. válassza ki, hogy a pulcsit veszi fel előbb vagy a nadrágot. Ez összhangban áll a korával, a testtudata is fejlettebb (már tud futni, ugrálni), nem lehet csak úgy elvonni a figyelmét arról, ami éppen történik vele. Szülőként pedig “csak” annyi dolgunk van, hogy a saját gyerekünk fejődésének üteméhez igazítsuk a viselkedésünket.

Utólag visszatekintve, úgy érzem, hogy sokszor többet vártam el a 9-12-18 hónapos babámtól, mint amire ő akkor érzelmileg és értelmileg képes lett volna. Például, most már biztos nem reagálnám túl a kajaledobálást, hanem elterelném róla a figyelmét, hogy ne is vésődjön be neki ez a mozdulat, újra és újra aktiválva a magából kikelt anya látványát, ami fél éven át megunhatatlan műsornak bizonyult…

Ugyanakkor a passzív jelenlétnek is megvan a maga “korhatára”, ami után már nem szerencsés ebben tartani őket. Ha érezted már úgy magad, mint aki éppen kerékbetöri a kétévesét, miközben csak a pulóvert próbáltad ráadni, akkor biztos tudod, mire gondolok. Nem működött semmi figyelemelterelés, hát úgy voltam vele, hogy nem visszakozom már, gyorsan ráhúzom. Amikor a nagymama gondolta ugyanígy, akkor volt alkalmam kívülről ráborzadni a jelenetre és felismerni, hogy a fiúnk egyértelműen kinőtte ezt a hozzáállást!

Ennek a fordítottja, mikor a kétéves maga ragaszkodik a passzív szerephez, például, hogy mesét nézzen, miközben eszik/etetik, mert így szokta meg. A korából fakadó “aktivitás” pedig csupán abban nyilvánul meg, hogy nem hagyja, hogy a szülő elvegye tőle a készüléket…

Nem megoldás telefont nyomni a gyerek kezébe, csak hogy elkerüljük a “balhét” alapon. Hiszen nekünk kell felsegíteni őt a következő fejlődési szintre, hogy a számára legbiztonságosabbnak érzett közegben, általunk tapasztalja meg a határait. Azt, hogy milyen érzés, amikor valami nem úgy történik, ahogy ő szeretné és aztán hogyan tovább. Ha mindezzel majd intézményi keretek között találkozik először — a bölcsődében vagy az óvódában—, borzasztó nehéz időszak vár rá és ránk is. Ahogy ők nőnek, úgy nekünk is fel kell nőni a szülői szerephez. Ne hagyjuk cserben őket!

A trükközés egy jó eszköz a kezünkben, hogy erőszakmentesen segítsük át a gyerekeket az érzelmi hullámokon, miközben viszonylag gördülékenyen halad előre a nap. EZÁLTAL szoktatva őket a rutinra és együttműködésre. Ebből az időszakából pedig szépen vezet át az út — ugyan jóóó hosszan és rögösen, át a dacos hónapokon —, az önállóság felé. Szerencsés utat minden szülőnek!

A) verzió

— Kérsz babánturmixot? — kérdezem a konyha felé haladva.
— Igen! — mesztelen tappancsok csattognak a nyomomba.
Kiveszem a babánt a hűtőből, elkezdem hámozni, mire felkiált:
— Anya, neee! Éééén! — és görbül már a szája széle.
— Jól van, na! — ijedek fel — Ne kiabálj már!
Fejcsóválva átadom neki a banánt. Addig megcsinálom a kávém. Az jár a fejemben, hogy milyen értelmetlenül reagáltam az imént, de sokkal többre nem jutok…
— Anya — nem figyelek elsőre, félrehullott némi kávé — Anyaaa! — szól újra.
— Hallom! Kész vagy?
— Igen!— nyúlok a banánért, de nem adja — Egyedüüül!
Odatartom a tálat, darabonként dobálja bele, várom és érzem, hogy egyre jobban feszeng bennem a reggel…

Nyitom a hűtőt a tejért, odafurakodik, ő akarja kivenni — gondolhatnám. Felbőszít, hogy taszigál, ciccegek, aztán engedem, vegye ki ő! De nem akarom hagyni, hogy ő töltsön, mert tudom előre, hogy nehéz neki és majd beleplaccsan a tej és szétfröccsen a kövön. Szirénázva fordul el vele, nem adja. Mérgesen kérem vissza, aztán ráhagyom, csak legyünk már túl rajta. Persze kilöttyen, amin meglepődik, én cseppet sem — jelzem egy flegma fejmozdulattal. Nem megyek a felmosóért, feltörlöm a mosogatószivaccsal, belefér.

Kiveszem a botmixert, persze ő akarta, cserébe nem hagyja, hogy becsukjam a fiókot. Ott hagyom vele, és elindulok a mixerrel a szobába, hogy ne a konyhában zajongjunk.
— Anya, één! — kiabál utánam.
— Halkabban már! — kiabálok vissza suttogva…
Turmixolunk, aztán visszamegyünk a konyhába. Lépten-nyomon zajong, szólongat, én sisssegek, hogy halkabban…

B) verzió

— Csináljunk babánturmixot? — kérdeztem a konyha felé haladva.
— Igen! — mesztelen tappancsok csattogtak a nyomomba.
Kivettem a babánt a hűtőből, mire mögém ért, már megbontottam a tetejét és odanyújtottam:
— Beledobálod ide? — tartottam a turmixtálat.
— Igen! — mosolyogva tördelt és dobált.
— Kiveszed a hűtőből a tejet? — odaléptem és kitártam az ajtaját.
— Igen!
— Légyszi, dob ezt ki a kukába! — nyújtottam a babánhéjat, hogy közben elvehessem tőle a tejet.
— Jó — felelte cincogva.
— Segítesz tölteni? Tudod, nehéz — hajoltam le hozzá.
— Igen, anya — olvadok és töltünk.
— Légyszi, vedd elő a botmixert a fiókból! Azt te viszed be a szobába, én meg a tálat, oké?
Nem figyelt, mert megakadt a fiók. Visszagyömöszölte a tányéralátétet, utána már csukódott.
— Gyere, induljunk!
— Most hova megyünk, anya? — állt kezében a mixerrel, felnevettem.
— A szobába, gyere! Apa alszik, ne ébresszük fel! – cinkosan rámosolyogtam, egyből vette a lapot, pipiskedve indult előre.
Megkértem, hogy két kézzel fogja a tálat az asztalon, amíg turmixolom, így nem szállt harcba, hogy ő nyomhassa a gombot, amit úgy sem tud. Aztán segített visszavinni mindent a konyhába, és ott is hagyott, ment a szobába a legóhoz, ennyi együttlét most elég volt neki — feltöltődött a szeretettank.

Nyugodtan elpakoltam, megfésülködtem, arcmosás, krémezés, megcsináltam a kávémat és visszamentem a szobába. Együtt szürcsöltünk a kanapén, mindenki a magáét. És közben azon álmélkodtam, hogy mennyivel jobb előre kérni a segítségét, mint utólag bosszankodni rajta… Szeretés és kacagás, holnap is így csináld, anya!