— Gyere ide, hadd tűrjem be a derekad!
(Ezt ti is így mondjátok?!)
— Ne, anyaa, nem akarom!
— Értem, de ez így nem jó, mert kilóg… — megindultam felé, miközben elmondtam, hogy miért fontos, hogy ne lógjon ki a dereka, persze velem szinkronban ő is megindult, csak ellenkező irányba.

Nálunk ez az a helyzet, amire a, b és c verziónak kellett talonban lennie, ha nem akartuk az erőfölényünkkel, fenyegetéssel, érzelmi zsarolással elintézni, hogy rákerüljön minden ruhadarab. Nem akartuk. Viszont szerettük volna, hogy előbb vagy utóbb ezen a téren is együttműködést mutasson a hároméveskénk. Ez is egy tanulási folyamat volt — minden résztvevőnek.

És milyen jó múlt időben fogalmazni! Mert hogy úgy tűnik, meghozta a gyümölcsét a kitartás, a tízig elszámolás a menekülő kistestű hátára fókuszálva, a nagylevegőőő, a próbáljuk újra, a játékosság, a szeretés és a következetesség. És eltörpültek mellette a kudarcos esetek, mikor kirobbantam, mert ilyen is volt. Szóval a gyerek az esetek nagy többségében felöltözik és/vagy hagyja magát feltöltöztetni. Tekintve, hogy majdnem háromévesről beszélünk, a százszázalékos mutató olcsó szemfényvesztés volna.

Hurrá, ezt is megértük! Itt jegyzem meg, hogy még bármi is lehet, újra dacrendre kerülhet ez a terület, de a tapasztalat már a minék, hogy így is lehet! És ez nagyon is elkél, mint megerősítés, amikor más helyzetekben keményen tartja még magát az elgondolás, ami abból a sárgadinnyécskényi kobakból pattant ki… 

Az x-edik verziónk “a választós”, mikor ismét a korának legjellemzőbb vonása adja az alapot: Jonatán választ! Felémutatom a tenyeremet: a hüvelykujjam a bugyi, a mutatóujjam a trikó, a középső a póló, a gyűrűs a nadrág, a kisujjam a zokni. Korábban a pelussal indult a játék. Amint kiválasztotta a hüvelykujjamat, rákerült a ruhadarab és egy nagy pukk hanggal kiesett a körből az az ujj. Utána újra jön a felsorolás, aztán elrikoltom magam, hogy Jonatán választ! És ő választ, szépen sorban. Két hétig eszébe sem jutott variálni a sorrenden. Amikor láthatóan elkezdte húzni az időt, nem választott, akkor egyből elraktam ezt a játékot azzal, hogy majd legközelebb újrapróbáljuk, mert itt szabályok vannak! — és másképp öltöztettem fel.

Fontos, hogy mindig ugyanazokkal a szavakkal vezetem fel a játékot, mindig elsorolom a ruhákat, mindig kiemelem, hogy ő választ, ugyanazzal a hanggal csukódik le a már kiválasztott ujj és ez amolyan pörgős játék, nem várakozunk sokat közben. A végén meg nagy taps, hogy milyen jó is az, amikor Jonatán választ!

Két hét után tartottunk egy kis szünetet, mert kezdett alább hagyni a lelkesedés. De pár nappal később azzal állt elő, hogy anya, választózzunk! Naná, hogy választóztunk. Még jó pár napon, heten át. Volt, hogy variáltunk már a sorrenden, mert a lényeg átment. Aztán egyszer csak már nem kellett felvillantanom a tenyerem, az ölembe vettem, valamiről beszélgettünk és már készen is volt. Valahogy így került le napirendről a folyamatos ellenállás, cirkuszolás, győzködés, ami —szépíthetek rajta—, de nekem idegőrlő volt. Volt! Nekünk bevált.

Öltözés közben megint elkapta a lábfejét, nehogy rá tudjam húzni a harisnya másik szárát is. Szerencséje, hogy újabban azon merengek ilyenkor, hogy hogyan tudnám erőszakmentesen rávenni, hogy elengedje és végre kész legyünk! Gyakorlatilag van, hogy előbb elengedi, mint hogy rájönnék, mitévő legyek — ez azért elég komikus így, nem igaz?

De volt, amikor az orrom elé lendített talpikó, a köré font két kicsi kézzel vörösen lobogott, és mérgesen próbáltam az erőfölényemet kihasználva rátornázni a harisnyát, miközben valami szigorú szülői, “most már be kell keményítenem” retorikájú szöveggel okítottam őt — önigazoltam magamat.

Vagy túljárva az eszén — fogalmaz a büszkén tudatos oldalam —, hirtelen felteszem neki a kérdést, hogy hol a füled? Mire ő megfeledkezve róla, hogy egy perce még “kard ki kard” álltunk egymással szemben, máris megfogja a két fülét. Aztán várja a következő kérdést, ismeri már a játékot: “Hol van a hajad?”. Aztán még kettő, és már fel is került rá a harisnya.

(“And world peace!” — fűzöm hozzá a reflektorfénybe mosolyogva, ahogy magamhoz emelem a gyermeket, és a tömeg éljenez…)

Valójában ismét csak arról volt szó, hogy a játékra, a jóra nyitott énje lett megszólítva, hiszen ő eredendően jó. Nem túljárni kell az eszén, hanem megtalálni kettőnk közt a legrövidebbet, a szeretet nyelvén…

Hopp, de mi van akkor, amikor csak a jobb keze lendül a jobb füléhez válaszul és a bal marad a lábikón? Anya tovább próbálkozik: “És hol a másik füled?”. A bal keze még mindig nem enged, viszont a jobb megindul huncut kacagás közepette a bal füléhez, így mutatja meg. Na, kinek is járnak túl az eszén, Anyuka?