Megtanulta, hogyan kérünk tőle el valamit és hogy nem kell elrohannia vele, mert már nem futunk utána, hogy kiszedjük a kezéből. Mert ez így fair. Ha nagyon nem akaródzik, akkor mindig van egy másik opció, például, hogy tegye az asztalra!

(Jól emlékszem én arra a dacra, amikor egyszerűen képtelenség azt csinálni, amire elsőre kérnek, mintha a kicsi kéz önmagától erősebben markolna olyankor. Ezért érdemes belengetni az egérutat, a választás lehetőségét, amerre megindulhat a kis egója.) 

Aztán tanulgatta azt is, hogy ő hogyan kérhet tőlem. Viszont újabban, mintha elfelejtette volna! Helyette csuklóból nyafogásba kezd, rugózik föl-le, nyekereg és próbál sírni, sírást tettetni. Azt hiszem, hogy a következő fokozatra kapcsolva tényleg bömbölni tudna és toporzékolni, de igyekszem nem megvárni.

Hanem egy határozott nemmel elejét venni, elmondani neki röviden, hogy nem, erre nincsen szükség. “Légyszíves mutasd meg, hogyha szeretnéd elkérni! Hogy kéred el tőlem?” — és ezzel a már jól ismert kérdéssel mindig sikerül elcsípni a figyelmét valahol a pillanatnyi ködben. Megjelenik a szembogara a sírásra zárt szemhéjak mögül, megszelidül a kis arc, és mosollyal a szája csücskén emeli felém a tenyerét, intenek az ujjacskái.

Ebben az egészben az a legjobb, hogy nem csak ő tanul meg egy kedves gesztust, hanem mi magunk is puhulunk. Hiszen több odafigyelés és kedvesség jön elő belőlünk, amíg csak terelgetni próbáljuk afelé, amerre a megoldást gondoljuk, mintha sarokba szorítva ráerőltetnénk az akaratunkat.

kelt.: 2015. 01. 06.

Jean Liedloff írja Az elveszett boldogság nyomában c. könyvében, hogyha az újszülöttel úgy bánunk, mintha törékeny lenne, ezzel arra tanítjuk, hogy valóban az. Sérülékeny és suta. Talán hasonlóképpen befolyásolhatjuk a kialakuló testudatát azzal is, ahogyan megfogjuk, felemeljük, és ahogy kiveszünk a kezéből egy tárgyat.

Még egy éves se volt, amikor észbekaptam, hogy pont azzal a mozdulattal rántja ki a kezemből a kanalat, amivel én az övéből a telefonomat. Anyósom szavai jutottak eszembe, hogy érdemes volna finomítani ezeket a mozdulatokat. És milyen igaza volt!

De a csavar az, hogy először a miénket kellett. Meg a hozzáállásunkat, hogy legyen türelmünk kivárni, amíg odaadja, amit kérünk. Hogy egyáltalán megtanulja, hogyan kérünk tőle és ő is hogy kérhet — fölfelé fordított tenyérrel. Ez is a bizalomjáték része. Hogy bízzunk a jóra való törekvésében. Arra építsünk következetesen, és ne csússzunk bele egy küzdelembe.

Megtanítani valamire mindig nehezebbnek tűnik. “Most fáradt vagyok, nekem erre nincs energiám” — jönnek a félrevezetések. Pedig hosszútávon százszor jobban megkönnyíti az életünket, ha beletesszük most azt az energiát és figyelmet, amit egyébként elapróznánk a folytonos viaskodásban.

Vannak olyan helyzetek persze, amikor nem lehet kivárni és muszáj lépnünk. Ilyenkor legalább jelezzük neki, hogy mi fog történni! “Tudod, kicsim, hogy el tudom venni tőled, de nem szeretném, inkább add ide, légszíves!” Az esetek nagy többségében erre mozdul. De ha nem, akkor is valahogy könnyebben nyugszik le utána, mert el tudom neki mondani, amikor kígyózik a karomban vagy duzzogásba kezd, hogy miért kellett így csinálni. És hogy ez most se neki, se nekem nem volt így jó. Ennyi, vége is a konfliktusnak, nem tartunk haragot, folytatjuk a dolgunkat. Nekünk bevált.

Én nem akarok lemaradni arról, amit igazán lehet élvezni ebben a bűvös, kétéves körüli életszakaszban. Arról, hogy milyen megtanítani a jóra a gyerekünket. Látni, ahogy dolgozik a kis agya, figyel, értelmez, lepróbál, ellenkezik. Ezen a ponton nem szabad feladni, mert ha mi mindig ugyanúgy regálunk, akkor visszatalál. Újrapróbál, sikerül, örül, mutatja.

Ha együttműködésre tanítjuk engedelmesség helyett, akkor talán minden alkalommal egy hurokkal erősebbre fonjuk a bizalom hálóját körülötte — hogy elbírja majd a kamasz éveire…

kelt: 2015. 01.03.