Rászólok, hogy futkosás közben ne egyen, de villával adogatom a szájába a falatokat, ha a nagy családi találkozón a székem körül kóvályog, mert figyeli az eseményeket. Otthon úgyis mindig leülünk.
Rászólok, hogy ne matasson az én tányéromban, de felőlem ráöntheti a vizét a tésztájára, ha utána úgy is megeszi. Ovi óta nem jut eszébe.
Rászólok, hogy ne beszéljen teli szájjal, mert nem értem és kiesik a falat. Rászólok, hogy várja meg, amíg befejezem a mondatot, ha mással beszélgetek, én is megvárom, amikor ő beszél.
Elvárom, hogy lefekvés után már ne keljen ki az ágyból, de ha meg akarja még nézni apát és azt mondja, hogy “vissza fogok jönni”, akkor mehet. Vissza fog jönni, mert elmehetett.
Elvárom, hogy ha lefekvéskor az első pisilni kell után 5 perccel megint pisilnia kell, akkor menjen ki önállóan. Ha inni akar, akkor ugyanez. Mert elfogadom, hogy szeretné kicsit még irányítani a helyzetet, ez az esti lecsengés része — de ne engem.
Nem hagyom, hogy erőszakos legyen mással, se velem. Mert tudja már, hogy az nem jó érzés játék címén sem.
Megkérem, hogy vigye ki a tányérját a konyhába, ha végzett.
Megkérem, hogy rakja el a bugyijait (apa szerint alsógatyáit) a helyére, én elteszem a többit. Megkérem, hogy a cipőjét tegye a helyére, örülök, ha az enyémet is.
Megkérem, hogy ne kiabáljon vissza, és nyugodtan szóljon rám, ha én csinálom ezt.
Ellentmondok neki, amikor föl akarja kelteni az asztaltól a nagynénjét, csak mert azt szeretné, hogy az unokanővérkéje üljön mellé. Elmondom neki, hogy ő ennél az asztalnál pont ott szokott ülni, ahogy Jonatán meg az asztalfőn, amikor a benti asztalnál eszünk. Senki nem ülteti el onnan őt sem. Megérti.
Ellentmondok neki, amikor már mind az autó mellett állunk, ő meg nem száll ki, mert nem azon az ajtón szokott, ami nyitva van. Elmondom neki, hogy tudom, hogy ő a bal oldali ajtón szokott beszállni (aztán ügyesen leveszi a cipőjét, és úgy mászik az ülésbe), aztán a jobb oldalin ki, de ez most így alakult. Visszafelé szóljon, hogy melyiket nyissam ki. Szól, naná, hogy szól!
Ellentmondok neki, amikor nyaggat, hogy vigyem, de nem bírom. Elmondom neki, hogy olyan jó, amikor az ölemben van, ezért is kaptam föl tegnap, de most fáradt vagyok. Apát is szeretem, de őt se bírom el. Sőt, a Kiskatát sem bírnám már el. De Bogit se. Bélapapát szerinted igen? — indulok meg lassan, ő meg követ. Szerinte a Bélapapát igen…
Rájuk szólunk, elvárjuk tőlük, megkérjük őket, ellentmondunk nekik, ha szükséges. Ezek is a határok, szabályok, élhető mindennapok alakítgatásának eszközei egy szülő kezében.
A nem nem tragikusabb, mint az igen. Bár sokszor mi magunk is így éljük meg, ha valamit nekünk sem lehet. Ha valamit nem tudunk! Talán mert annak idején a kézfejünkön csattant a nem, meg a nem szabadot követően a sarokba küldtek? Húsbamaróan tapasztaltuk meg, hogy mi az, hogy nem. Egy nagy nem volt ez arra, amit a világról gondolt a gyerek, amit azon belül önmagára fordított le…
Ha sikerül elérnünk, hogy a nem szimplán az igen ellenpárjaként legyen jelen egy gyerek életében, azzal nagy ajándékot adunk neki. Elfogadást az elfolytás helyett, belső békét a szüntelen védekezés helyett, ellenállóképességet a kiszolgáltatottság helyett. Mert az a gyerek, amelyik megtapasztalja, hogy a nemleges válasz adott esetben egy igen lehet egy másik megoldásra, az képes lesz elfogadni a másik szavát. Rugalmassá válik, alkalmazkodóvá, nem hullik szét az elutasítás, tiltás hallatán, ahogy felnőttként se csak a kényszert fogja látja ott, ahol lehetőség is bújkál…
]]>Azért, mert könnyen megeshet, hogy a másik asztalnál ülő bácsi hamburgerébe pottyan. És a bácsi felkiált:
— Jéé, egy gyerekcipő! Vajon milyen íze lehet?
És hammm, beleharap. Rágja, rágja, csócsálja.
— Nem jó… Piszkos íze van! Meg némi kutyakaka. És cihangiri macska pisi! Fújjj! — szörnyülködik szegény.
Aztán elszomorodik, mert csupa cipő lett a hamburgere, ő meg éhen maradt. Még jó, hogy meggondoltad magad! Nézd csak, milyen jókedvű a bácsi, hogy nem pottyant a cipőd a hamburgerébe! És te is fel tudod venni újra a cipődet.
* Még akkor sem szabad, ha hirtelen benyűgösödtél a délelőtti játék után, és itt pihensz egy kicsit az anyukáddal, aki kávézik, amíg te narancslevezel.
Az, hogy megtanítjuk a gyerekünknek, hogy mit szabad és mit nem éppen úgy a szocializációs folyamat része, mint hogy megtanítjuk integetni. Míg utóbbi nyilvánvalóan móka és szórakozás, előbbiből lehet a kétségeket ébresztő muszáj. Miért?
A nem szabad és aki mögötte van…
Tartottam az újabb kudarctól, mert amikor az 1 évesem egyszercsak vígan tunkolt a WC-kefével, amihez 2 hónapig hozzá sem nyúlt, zavarbaejtő volt feltennem a kérdés: ezek szerint máris befuccsolt az első “nemem”?! (Azóta úgy látom, hogy korai volt az elvárás felé, és jó döntés a taktikaváltás, hogy egyszerűen kerülni kell vagy megszűntetni az ilyen helyzeteket.)
Ott duruzsolt, hogy eddig olyan jól sikerült minden, nehogy most rontsam el, mert könnyen szófogadatlan lesz a gyerek! A kialvatlanság, fogzás, nyűgösség se fog már ki rajtam, tudom kezelni a türelmetlenségem, erre kifolyik a kezemből egy ilyen kulcsfontosságú helyzet…?! — piszkáltak az aggodalmak.
Ha még mélyebbre avászkodom, akkor meglátom a saját érzéseimet, ahogy a fiamra vetítem. Azt a rossz érzést düh és sírás határán, mint a sarokba szorított oroszlán, akinek nincs más kiút csak a támadás, úgy bömböltem én is torkaszakadt, amíg le nem csillapodott az akarat, hogy anya ölében hüppögve igyam a kakaót, ami végül mindig feledtette velem a leigázottság keserűségét. Nagyobb koromban már nem volt kakaó, se anya mellettem. Megtanultam felülkerekedni ezen a rossz érzésen. Ha nembe ütköztem, próbáltam úgy értékelni a helyzetet, hogy magam választom a másik utat, legalább ez az én döntésem. Ritkán mentem neki fejjel, mert annál sajnos “jólneveltebbre” sikerültem, bár a bennem munkálkodó “csakazértis” párszor így is izzasztó szituációkba kevert…
Bevallom, hogy a mai napig könnyen váltok támadóra és van merszem belemenni — a hozzám legközelebb állókkal. Pedig van, amit nem lehet újrapróbálni utólag, az évek elröpültek, az arcok körülöttünk felcserélődtek. Csakhogy a gyermekkor nemjei összefolytak a szülőképpel, amit nászajándékul megkapott az első helyre előlépett férfi az életemben, a férjem. Igyekszem, hogy felnőjön a tekintélyelvek között nevelt, öntudatos gyerek bennem, mert különben sose leszek elégedett és stabil felnőtt, ezt már felismertem…
Ez volt a hátterében annak, amikor nem tudtam lelkiismeretfurdalás nélkül nemet mondani a fiamnak. Anélkül, hogy ne élném újra futólag a mélylelkembe ivódott ellenkezést, és ne sajnálnám meg őt, hiszen most miattam szenved – amitől nyilván erőtlenné is vált a nemem.
“Anyaként, apaként végre mi kerülünk a szülői nyeregbe, nálunk van a gyeplő, mi vagyunk a megmondók és nem nekünk mondják meg!”
– olykor felismertem magamban ezt az önteltséget (?) is, mint aki épp revanst vesz, pedig csak lángot kapott bennem a hatalom szikrája, ahogy ellenszegült a gyerek a döntésemnek, én meg elvesztem a düh sötétségében, higgadtság helyett.
Ártó, félrevezető érzések ezek, amivel éppúgy beoltjuk a mi gyerekeinket, ha tovább kapaszkodunk beléjük. Apa ingének ujját is csak a tudatos felnőtt ereszti el… Ahogy fölkapirgálom a rétegeket, megtalálom sorban a miérteket. A válaszokat arra, hogy eddig miért nem működtem jól a szigorú anya következetes anya-szerepemben. Mert nem vele volt a baj, ő csak tette a dolgát, ismerkedik, próbálkozik. A helyzetet én terheltem túl a mumusaimmal akaratlan, amiket végül faképnél hagytam, mikor egy nembe ütköztem a barátnőmékhez betoppanva: “Nem lehetek következetlen, különben rémálom lesz az itt töltött hétvége”…
Így váltak a nem szabad szituációk azzá amik: anya útmutatást ad a kisfiának — se több, se kevesebb —, miközben megértettem, hogy sokszor a nemek visznek előre, mert dönteni tanítanak meg…
A gyerekek alapvetően jók. Ezt tudjuk, de hogy mit is jelent ez a gyakorlatban, nekem csak a napokban állt össze…
9 hónapos volt, amikor a nagymama jóvoltából megtanulta a kérem-köszönöm-tessék szituációt, amit azóta is gyakorlunk. Viszont az utóbbi időben néha megmakacsolta magát, és hiába nyújtottam a kezem pl. a kanálért — amikor már túl fáradt volt a szájába navigálni —, mondtam a “varázsszót” is, hogy kérem, de erre elkapta előlem a reakciómat szkennelve. Még kértem párszor, egyre szigorúbban, ami mintha olaj lenne csak a tűzre, összeráncolt szemöldökkel nézett rám, a kanálba kapaszkodva (naná, hogy már a haja is olyan).
Éreztem, hogy bennem is lobban a láng, de egy mély levegővel elfújtam… és rámosolyogtam! Láthatólag kizökkentette ez a váratlan reakció, elröppent az arcocskáról a dac. Kedves hangon, ahogy régen játszottuk ezt a mozdulatsort, elkértem megint a kanalat, és bólogattam is hozzá bátorítóan. Egy pillanat alatt megváltozott a felállás, elmúlt az erőfitogtatás és lelkesen nyújtotta oda, én meg még lelkesebben vettem el és köszöntem meg neki — repesett az örömtől, erre mondják.
Csak ennyi kellett, hogy visszaforduljon az a folyamat, ahogy a harag és türelmetlenség szembe állít minket, és egy lépésre kerülök attól, hogy kikapjam a kezéből a kanalt, de ő rászorít, én meg úgyis elveszem, amire zokogásban tör ki, ledobálja a maradék kaját az etetőtálcáról, durcásan szipogva néz rám és biztos, hogy a következő falatot kiveri a kezemből, erre én kiakadok, vége az ebédnek, puffogva viszem ki a tálcát a konyhába, aztán kiveszem a székből, viszem megmosni a kezét, leteszem a játékaihoz, és elkezdem négykézláb fölszedegetni a padlóról a maradékokat, mire mögém totyog, és megpróbál a hátamra mászni — mindig ezt játszuk, ha leguggolok —, de hát én még mérges vagyok, egyáltalan nincs kedvem hozzá — ő viszont már csak a lovacskázásra gondol, izgatottan próbálja elkapni a copfomat, hogy azzal húzza fel magát a hátamra én meg “ááááá”….
Viszont szerencsére nem ez játszódott le, mert a játékosság kicsorbította a feszültséget, ami közénk ékelődött egy pilllanat alatt, és újra cinkostársak lettünk. Csillant a huncutság a szemében, ahogy megértette, hogy mi fog történni, ha odaadja, amit kérek, mert már százszor eljátszottuk és már előre örült neki.
Ma az ebéd végeztével elkezdte ledobálgatni, ami a tálcáján maradt, mire rászóltam, hogy ezt nem szabad, de ebben a mindkettőnket megviselő, fognövesztős napokban nincs értelme belemenni komoly fegyelmezésekbe — már tudom…—, úgyhogy sikerült elkanyarítani a történetet ma is. Eléraktam a tálacskát, és mutattam neki, hogy oda kérem bele a darabokat. És megint működött!
Egy ilyen kis hétköznapi helyzet vitt közelebb a megértéshez, hogy mit is jelent az, hogy ő eredendően jó. Azt, hogy amikor úgy gondoljuk, hogy rosszalkodik, sokkal inkább szól a reakcióink megismeréséről, mert nem a rosszallásunk kiváltása motiválja, hanem az, hogy örüljünk annak, amit tesz. Mert ha mi örülünk, akkor az azt jelenti, hogy ő jó. Neki még mi vagyunk az elsődleges visszajelzés arra, hogy érzékelje önmagát. Tesszük ezt akkor, amikor gondoskodunk róla, ahogy foglalkozunk vele, így táplálva a mélylelkébe, hogy “én jó vagyok, szerethető”. És ezzel egy életre megalapozzuk az igényt benne, hogy jól érezze magát — úgy mondják, az önbizalmát…
]]>„A kisgyerek közvetlen utánzással tanul a környezetében lévő példák megtapasztálásából.”
(Vekerdy Tamás)
Igen, ezt már tudjuk, sok helyen olvastuk, hallottuk. Mégis meg akartam tanítani a tízhónaposnak, hogy ne nyúljon a cipőinkhez.
Egy ideje tartott a pakolós korszak, amikor vagy elpakoltunk mindent egyméteres magasságból, vagy éberen kísértük a gyereket nagy felfedezésekre az asztal alá, polc mögé. Mi az utóbbival próbálkoztunk. Voltak sikerélmények, például, ahogy a dohányzóasztallal éltünk együtt, ami egy antik, kovácsoltvas kereten terpeszkedő üveglap.
Kezdetben naponta meg kellett vizsgálni minden részletét, a kiállót, a hegyest, a lekerekítettet, a rozsdásat, a kampósat, és miután végzett, körbetekertem egy polárpokróccal. Később visszaesett a talpazat népszerűsége, ahogy nőtt a fiúcska hatósugara: lelkesen nyálazta csúszósra az üveglap szélét, amint fel tudott állni. Időbe telt, amíg a visszaülés is sikerült, addig őriztem. Pár hét múlva pedig talpra húzta magát, és gyakorlottan ment a visszaút is. Azóta is győzelemittasan tapicskol az üvegen. Így tanult meg két hónap leforgása alatt biztonsággal mozogni a nagyon veszélyes asztal körül. Tudja, hogy le kell hajtania a fejét, ha bebújik alá, és ott már nem lehet felállni. A vasrácson befér sok játék, amiket aztán ki is lehet pecázni, a kampók hegyesek és rossz ízük van, de a műanyag pohárka viccesen lifeg rajta.
Viszont a cipő kérdésébe beletört a bicskánk. Nem baj – gondoltam –, én majd naponta százszor is felugrok, és egy határozott „Nem!” után elmagyarázom az okot, és arrébb viszem, mert hiszek a következetességben. Annyit sikerült elérnem, hogy a „Nem!”– re megtorpant, rám mosolygott, aztán nyílegyenesen folytatta az útját.
A fenti idézet úgy folytatódik, hogy
„A GYEREK KISZOLGÁLTATOTT UTÁNZÓ, NEM TUD NEM UTÁNOZNI, ÉS A MEGÉLT PÉLDÁVAL SZEMBESZEGÜLŐ SZÓBELI UTASÍTÁS HATÁSTALAN MARAD.”
Ezt újraolvasva döbbentem rá, hogy a rossz szokásaink átadásától való aggodalmunkban valahogy megfeledkeztünk arról, hogy a teljesen mindennapi dolgainkat is árgus szemmel figyeli és tanulja. Mint például azt, hogy a cipőt legalább kétszer megfogjuk egy nap. Miért ne akarná ő is? Még aznap szereztem egy zárható cipősszekrényt, és egy lépéssel közelebb kerültem a misztériumhoz, amit úgy hívunk, emberi természet.
Vekerdy Tamás: Nagy családkönyv, Sanoma Media Budapest Zrt., 2011, 8. o.
kelt: Jonatán 11 hónapos korában
]]>