„Nem akarok oviba menni!” – amikor erre ébredek a kávémon kívül még valamit kénytelen vagyok szem előtt tartani. A mondást, ami nekünk bevált: Minden érzésnek ér hangot adni, csak a tettek azok, amiknek határt szabhatunk.
1.
– Nem akarok oviba menni!
– Értem, de ezt az óvó néninek is mondd el, mert ő már vár rád az oviban!
Amihez nyilván oda kell menni. Odamentünk, mint előző reggel, és berohant, amint meglátta a többieket, mert elfelejtette, mit is akart, vagy épp nem akart a reggel.
2.
– Nem akarok oviba menni!
– Jó, megértem – szünet. – Tegnap mivel is játszottál az oviban? Azzal a csuklós busszal? Itthon nincs is olyan…
Vágykeltés. Úgy is segíthetünk feleleveníteni a jó élményeket, hogy hülyeségeket kérdezünk. Hiszen imádnak kijavítani! Például:
– Ez az a csuklós busz, aminek három kerék van a tetején, és fordítva is lehet tolni? Ugye, az ovis kisvasút a falon fut?
– Anyaaaa, neeem, a csuklós busznak alul vannak csak kerekei! – felnevetett, hogy is gondolhatok ekkora hülyeséget, még hogy a falon megy a vonat!
Oldódott az ellenérzés, elillant a feszültség.
3.
– Nem akarok oviba menni!
– Megértelek, de emlékszel, hogy pénteken sem akartál?
A belátásárapróbálok hatni, meg arra a tapasztalatra, hogy egyszer már sikerült felülkerekednie önmagán, és jól érezte magát.
– Micsoda nagyfiús dolog volt az!
4.
– Nem akarok oviba menni!
– Miért nem? Mi nem volt jó az oviban?
Bele merek menni, mert ha mond is egy-két dolgot, akkor ki tudom segíteni a pozitívumokkal. Sorolom a reggel menetét: kinyitom a kaput, ő csipogtathatja saját kezűleg a menzakártyáját, utána segítek neki átöltözni, bemegy a csoportba, később visszakérdezek, hogy mi is jön azután? Én nem is tudom! Lehetőséget teremtek arra, hogy ő maga mondhassa, amit már tud, ez önbizalmat ad neki, így erősíti a biztonságérzetét. Elvégre az ovi az ő dolga.
5.
– Nem akarok oviba menni!
– Teljesen megértelek. Én sem akarok kikelni az ágyból. Reggelit sincs kedvem csinálni neked, se pisilni! – itt már kuncog rajtam. – Te meg legóznál, ugye?
Kimondani azt, amire éppen vágyunk ahelyett, amit csinálnunk kellene! – ez még a mi, felnőtt lelkünkön is könnyít. Mi lehet annál megnyugtatóbb az egy méterről ránk szegeződő szempárnak, hogy anya se hisztizik egy ilyen helyzettől? Hanem megmutatja neki, hogyan lehet túllépni rajta: leginkább kézen fogva.
– Ha kihúzol az ágyból, máris könnyebb lesz nekem, köszi! Aztán kihúzlak én is, jó?
Egymást noszogatva, húzva-vonva csak eljutunk a bejáratig! Futóbringával, hátiputizva, de ha anya megint nem akarna menni, akkor muszáj lesz eltolni őt az oviig…
6.
– Nem akarok oviba menni!
– Sajnos én nem mehetek helyetted! Pedig elmennék. De tudod, hogy csak kik mehetnek oviba? – értetlenül feltekint –Csak az óvodások. Bölcsisek nem. Iskolások sem. És felnőttek sem.
Ezt lehet cizellálni. Végigvettük a teljes rokonságot, hogy ki nem mehet az oviba, és kiderült, hogy csak két ovis van az egész nagycsaládban, közülük ő az egyik.
7.
– Nem akarok oviba menni!
– Szerintem a kiskutyád sem. Nézz csak rá, milyen arcot vág!
A szerepjátékban átvezetik az érzelmeiket a játékszerre. Így már nem is ő fél az ovitól, hanem a kutyuska, akit együtt vigasztalunk meg. Megható visszahallani azokat a mondatokat tőle, amelyekkel én szoktam őt pátyolgatni, miközben a vékony karjára fekteti a kutyuskát. Azt már kevésbé, amikor éppen veszekedik vele…
A fenti példák mindegyike olyan helyzetekre válasz, amikor nem szívet roppantó érzelmek bújnak mögötte, hanem pillanatnyi hangulat, kíváncsiság, hogy anya mit reagál, és némi dac, hogy „azért se”. Amikor egyre jobban menetel bele a csőbe: „nem, nem nem”! A határok empatikus kijelölésével sikerülni fog az óvoda felé terelgetni.
És végül, de nem utolsó sorban: lehet olyan is, amikor tényleg nem bír óvodába menni. Amikor látni a kis arcán, hogy meg fog betegedni, ha másképp nem kap pihenőt, anyát vagy apát, nyugalmat, otthont. Akkor ér azt válaszolni, hogy: „oké, ma itthon maradunk.” Nem kell neki nagy feneket keríteni, sem megígértetni vele, hogy: „jó, most az egyszer, de legközelebb már nem lesz ilyen!” – mert ez nem olyasmi, amit meg tudna ígérni egy hároméves, se egy négy. Ma így döntöttünk, nem kell félni, holnap új nap lesz, új hangulat, új gondolat. Még az elején vagyunk, most bővítjük a kis életét egy újabb színtérrel, ami időbe telik.
— Jonatán! Kezdek bepánikolni, mert attól tartok, hogy nem tudlak rábírni, hogy bevedd a gyógyszered. Pedig reggel is olyan ügyes voltál, emlékszel? Én nem akarom a szádba nyomni — próbáltam artikulálni az egyre gyorsabban gomolygó feszültségemet, utolsó kapaszodóként, hogy megőrizzem a türelmemet. De amikor megint eltolta, és megint kilöttyent belőle, végigsüvített rajtam, hogy most már fogalmam sincs, hogy hány ml ment mellé! Csupa ragacs vagyok én is! Ő meg teljes fáradt, kicsúsztunk az időből, ez így nem fog menni. Alig van már hangom, nem bírok… Egyszerűen nem bírok most kitalálni semmit, pedig muszáj beadnom neki! Ez az én felelősségem és az én kudarcom is…
A betegség folytatódik, avagy van még egy tippem gyógyszer beadáshoz
— bár ne lenne…
Hirtelen földhöz vágtam a kanalt, szétfröccsent a padlón a folyadék, de ez még nem volt elég. Elfordultam, belekapaszkodtam a kezem ügyébe kerülő ruhaszárítóba, és úgy ráztam meg teljes erőből, mint ha nem a ruhaszárító volna… Nem is tudom, mit sikerült kipréselnem az összeszorított fogaim közül, de amikor elengedtem, utolért a megkönnyebbülés egy pillanatra, hogy aztán bűntudat tóduljon helyébe. A gyerekem ijedtében zokogni kezdett mögöttem. Te jó ég! Ezt jól megcsináltam! — ocsúdtam fel. Oké, vállalom, csak bírjam menteni a menthetőt.
— Gyere, kicsim, annyira sajnálom, hogy megijesztettelek! — öleltem magamhoz, és megindultam vele a konyha felé. Hirtelen melegnek éreztem a nadrágját, bevillant, hogy ijedtében bepisilhetett. Majdnem elbőgtem magam erre a gondolatra, de szerencsére nem volt nedves. Próbáltam kapaszkodót keresni a számára, hogy megérthesse, amit látott. Példaként azt tudtam felhozni, hogy ez most olyan volt nekem, mint amikor ő mérges lesz, és elővesszük a nesze-párnát, hogy azt püfölje — csak nekem most nem volt kéznél!
— Elhiszem, hogy megijedtél és nagyon sajnálom, bocsánatot kérek. Elmondom neked, hogy miért lettem olyan, mint egy gorillamama, rendben? Picim, féltem attól, hogy nem fogod bevenni a gyógyszert. Hallod, hogy csak suttogni tudok, mert nekem is beteg a hangom, ezért nem tudok most hosszan beszélni neked arról, amit már úgy is tudsz, hogy miért kell bevenni a gyógyszert. Látod, először ide löttyent ki, amikor meglökted — közben visszasétáltam vele a szobába, mutattam neki az asztalt ,már csak hüppögött és nézte a pacát.
— Aztán áttöltöttem a kiskupakból a kanálba, igaz? — bólintott. Sorra vettük, hogy mi hogyan történt. De nem akartam sokáig elhúzni, mert még mindig ott volt előttünk a feladat: bevenni a gyógyszert.
— Látod, most már lenyugodtam. Remélem, hogy te is — és látványosan kifújtam a levegőt. Próbáljuk meg még egyszer, mert ez fontos. Leültettem a konyhapultra, kitöltöttem a gyógyszert, közben kavarogtak a gondolataim, hogy ezt most hogy a francba oldjam fel?!
Empatikusan, őszintén és tárgyilagosan — villantak be a kulcsszavak. Hiba volna eljátsszani, hogy finom, ha ez a gyógyszer most rohadt keserű, mert hiteltelenné tenne, olyanná, akiben nem bízhat, aki nem érti meg őt. (Más kérdés, hogy éppen 5 perccel ezelőtt rémítettem zokogásra, de ezen a ponton eltoltam a bűntudatom, mert az kit érdekel, hogy most legszívesebben összepuszilgatnám, úgy sajnálom! Fontosabb dolgom van, vele kell foglalkoznom…)
— Jonatán, tudom, hogy ezt most nehezedre esik bevenni, mert borzasztó íze van! — ezen felderült az arca, hát folytattam — Annyira rossz, hogy mindjárt elájulok! Pfjjjejjj, de keserű! — fintorogtam, ráztam a fejem, krákogtam, toporzékoltam, amin gurgulázva nevetett. Tudod, mit?
— Mit? — szólalt meg először cinkos-könnyes szemmel.
— Ez nagyon savanyú, igaz? — kivettem a hűtőből az áfonyás lekvárt, amit nem szeret. Bólogatott kíváncsian, hogy most mi lesz. Belekóstoltam, és feljajdultam, hogy milyen rossz íze van! Csak remélni tudtam, hogy kikacagja magából a feszültséget, amit beléültettem…
Végül ilyen szörnyülködések közepette szántuk rá magunkat fintorogva, hogy ő is megigya azt a borzasztó gyógyszert és én is azt a savanyú lekvárt. Aztán megmosakodtuk. Mondta, hogy anya, gyere, vicceljünk még ezzel, és kilógó nyelvvel boázva sétált be a hálóba. Kicsit rosszul lettünk még, dölöngéltünk, közben felszedtem a földre leesett ruhákat, amiket “anya lerángatott” — mondta. Tettem még egy kísérletet, hogy tompítsam azt a borzasztó képet, amit akkor láthatott: megráztam hát kicsit a szárítót azzal a felkiáltással, hogy “de ha egyszer az a gyógyszer olyan rossz ízű volt!” — értékelte.
Azért próbáltam jelentőségteljesen elmondtam neki, hogy ez az egész így elég butaság volt részemről, jó volna, hogy ha ő inkább nem is csinálna ilyet. Amint kimondtam, nyilvánvalóvá vált, hogy ez esélytelen, mert angyali arccal biztosított róla, hogy:
— De! — úgyhogy ne felejtsd majd el viselni a következményeket is, te anya, te!
Az ő arcukra még olyan tisztán kirajzolódik minden apró rezdülés! Ott húzódik a kis homlokon két legókocka összeillesztésének gondja, aztán örömre ível a pihe-szemöldök, de épp oly hirtelen omlik le, mint a torony a kicsi kezek között. Nekem persze nem az építőzés vagy a markolóval ide-oda pakolgatás az öröm a játékban, hanem ezek a pillanatok, amik apró emlékképekké állnak össze, ha még idejében elkapom…
De van, amikor nem megy. Van, amikor nem bírok gyönyörködni benne, mert csak az jár a fejemben, hogy legyen már este! Még annyi mindent kellene csinálnom! — próbálok ráfigyelni, beleélni magam a játékba, mert hát a minőségi idő, tudom, hogy fontos. És érzi, ha máshol járok. Folyton elkalandozom, aztán meg ráförmedek, amikor már harmadjára szól és megrántja a karom. És persze utolér a lelkiismeret-furdalás is, hiszen csak ez a pár óránk van vacsoráig, amióta bölcsibe jár, nekem most még sincs semmi kedvem gyurmázni vele. Na, ilyenkor mi van?!
Ilyenkor az van, hogy összeszedem magam és kitalálok valami olyan tevékenységet, amiben nem vagyok ennyire kelletlen. Ez az én felelősségem. Így talán elejét tudom venni annak, hogy szegény gyerekem egyre erőszakosabban próbálja kikövetelni a figyelmemet, amire egyre kevésbé bírok józanul reagálni. Végül már nem is látom majd a fától az erdőt, és akkor jól elmondhatom, hogy milyen hisztis a gyerekem! Nehéz nekem, szegény anyának. Aztán este meg rámtörne a bűntudat, mert érzem, hogy ezt elszúrtam, és az elalvás előtti pillanatokban próbálom meg “bepótolni magamat” — amiből épp úgy nem kér, ahogy én sem kértem belőle pár órával korábban…
Miután ezt végigpörgettem fejben, felpattantam a kanapéról azzal a felkiáltással, hogy süssünk sütit! Két napja becsípődött ez a gondolat, pedig én nem vagyok nagy cukrász, de reméltem, hogy ez a bögrés recept nem fog ki rajtam. Vagyis rajtunk. Mert, hogy ő öntögette a tálba a hozzávalókat, keverte a tésztát és szedte ki a magot a félbe vágott szilvákból. Aztán letáboroztunk a sütő elé kukucskálni, míg kész nem lett. Hamar eltelt így a délután.
És hát csináltunk is valamit, ha már egyszer ennek a buta kis anyának az kellett a lelki békéjéhez, hogy valami kézzel fogható “eredményt” mutasson fel. Pedig ami igazán megédesítette a nap végét, ahogy a fahéjas vanília a konyha levegőjét, ott volt végig a szeme előtt, úgy mondjuk: törődés.
Miért sokkal könnyebb rákiáltani? Leszidni? Megharagudni rá? — fakadt ki belőlem a lelkiismeret-furdalás. Az érzelmek könnyen elragadják az embert és olyankor lendületből cselekszünk. Mint ha egy biciklin ülnénk, ami gurul a lejtőn, lobog a szélben a hajunk. Hát nem egyszerű?! — látom magam előtt. De mihez kezdenénk az első emelkedőnél, ha nem volna rajta pedál? És fék, hogy lelassítsunk? El lehet lavírozni anélkül is céltalan, de nem jutunk messzire. Se magasabbra, hogy abban gyönyörködjünk, amit már megtettünk és ami még előttünk van. Ezért éri meg mindig a megoldásra hajtanunk…
]]>