Rászólok, hogy futkosás közben ne egyen, de villával adogatom a szájába a falatokat, ha a nagy családi találkozón a székem körül kóvályog, mert figyeli az eseményeket. Otthon úgyis mindig leülünk.
Rászólok, hogy ne matasson az én tányéromban, de felőlem ráöntheti a vizét a tésztájára, ha utána úgy is megeszi. Ovi óta nem jut eszébe.
Rászólok, hogy ne beszéljen teli szájjal, mert nem értem és kiesik a falat. Rászólok, hogy várja meg, amíg befejezem a mondatot, ha mással beszélgetek, én is megvárom, amikor ő beszél.
Elvárom, hogy lefekvés után már ne keljen ki az ágyból, de ha meg akarja még nézni apát és azt mondja, hogy “vissza fogok jönni”, akkor mehet. Vissza fog jönni, mert elmehetett.
Elvárom, hogy ha lefekvéskor az első pisilni kell után 5 perccel megint pisilnia kell, akkor menjen ki önállóan. Ha inni akar, akkor ugyanez. Mert elfogadom, hogy szeretné kicsit még irányítani a helyzetet, ez az esti lecsengés része — de ne engem.
Nem hagyom, hogy erőszakos legyen mással, se velem. Mert tudja már, hogy az nem jó érzés játék címén sem.
Megkérem, hogy vigye ki a tányérját a konyhába, ha végzett.
Megkérem, hogy rakja el a bugyijait (apa szerint alsógatyáit) a helyére, én elteszem a többit. Megkérem, hogy a cipőjét tegye a helyére, örülök, ha az enyémet is.
Megkérem, hogy ne kiabáljon vissza, és nyugodtan szóljon rám, ha én csinálom ezt.
Ellentmondok neki, amikor föl akarja kelteni az asztaltól a nagynénjét, csak mert azt szeretné, hogy az unokanővérkéje üljön mellé. Elmondom neki, hogy ő ennél az asztalnál pont ott szokott ülni, ahogy Jonatán meg az asztalfőn, amikor a benti asztalnál eszünk. Senki nem ülteti el onnan őt sem. Megérti.
Ellentmondok neki, amikor már mind az autó mellett állunk, ő meg nem száll ki, mert nem azon az ajtón szokott, ami nyitva van. Elmondom neki, hogy tudom, hogy ő a bal oldali ajtón szokott beszállni (aztán ügyesen leveszi a cipőjét, és úgy mászik az ülésbe), aztán a jobb oldalin ki, de ez most így alakult. Visszafelé szóljon, hogy melyiket nyissam ki. Szól, naná, hogy szól!
Ellentmondok neki, amikor nyaggat, hogy vigyem, de nem bírom. Elmondom neki, hogy olyan jó, amikor az ölemben van, ezért is kaptam föl tegnap, de most fáradt vagyok. Apát is szeretem, de őt se bírom el. Sőt, a Kiskatát sem bírnám már el. De Bogit se. Bélapapát szerinted igen? — indulok meg lassan, ő meg követ. Szerinte a Bélapapát igen…
Rájuk szólunk, elvárjuk tőlük, megkérjük őket, ellentmondunk nekik, ha szükséges. Ezek is a határok, szabályok, élhető mindennapok alakítgatásának eszközei egy szülő kezében.
A nem nem tragikusabb, mint az igen. Bár sokszor mi magunk is így éljük meg, ha valamit nekünk sem lehet. Ha valamit nem tudunk! Talán mert annak idején a kézfejünkön csattant a nem, meg a nem szabadot követően a sarokba küldtek? Húsbamaróan tapasztaltuk meg, hogy mi az, hogy nem. Egy nagy nem volt ez arra, amit a világról gondolt a gyerek, amit azon belül önmagára fordított le…
Ha sikerül elérnünk, hogy a nem szimplán az igen ellenpárjaként legyen jelen egy gyerek életében, azzal nagy ajándékot adunk neki. Elfogadást az elfolytás helyett, belső békét a szüntelen védekezés helyett, ellenállóképességet a kiszolgáltatottság helyett. Mert az a gyerek, amelyik megtapasztalja, hogy a nemleges válasz adott esetben egy igen lehet egy másik megoldásra, az képes lesz elfogadni a másik szavát. Rugalmassá válik, alkalmazkodóvá, nem hullik szét az elutasítás, tiltás hallatán, ahogy felnőttként se csak a kényszert fogja látja ott, ahol lehetőség is bújkál…
]]>Érdekes volt megtapasztalni, hogy az az empátia és játékosság, amire a mindennapi helyzetekben támaszkodhatunk, hogyan segít azokban a helyzetekben is, amikor a gyerek beteg és ápolásra szorul. Amikor ellenkezik a szirup, a tea, az orrtörlés és úgy minden ellen, de a szülő nem engedhet.
Az hamar megfogalmazódott bennem, hogy „nekem nincs energiám ahhoz, hogy minden alkalommal harcoljunk”! Ezért minden alkalommal tisztáztam magamban a célt: rávezetni, hogy önszántából működjön együtt velem. Kulcsfontosságúnak éreztem, ahogy belevágunk. Lehet, hogy negyed órát is elszórakoztunk, többször kellett nekifutni, amíg elfogadta, amit adtam, de akkor sem akartam erőszakkal a szájába nyomni. Ha indulás előtt tíz perccel jutott eszembe, inkább elcsúsztattam.
Ha én is türelmetlenül állok hozzá, és csak sürgetem, akkor mit várhatok tőle?
Az előzmény másfél éves korára nyúlt vissza. Felismertük, hogy már az orrszíváshoz sem szabadna lefogni a kis kezeit. Sok energiába telt, hogy minden alkalommal megtaláljuk a szelíd módját, hogy mégis megtörténjen. Azt éreztem, hogy arra az értelmi szintre jutott, amikor a köztünk lévő bizalom rovására menne, ha ilyen módon kényszerítenénk rá az akaratunkat. Addigra sokkal közelebb kerültünk egymáshoz, minden jelzését ismertem, nem csak a kacagást és a sírást, mint főbb motívumokat. A szülő mérlegel. Például vérvételnél le kell fogni, nehogy elrántsa a kezét. Nem tudom meggyőzni róla, hogy az ő érdekében történik. Az orrtisztítás viszont nem ez a kategória és a gyógyszerezés sem.
Jó ötletnek tűnt azzal közelíteni, hogy ő a kispohár, az én kezem a kancsó, és most beletöltöm a kispohárba a gyógyszert. Nem nyűgözte le. Egy pillanatra zsákutcában találtam magam, mert semmi sem hatott rá. A gyógyszert márpedig be kell venni! Heuréka! Egyszerűsítsük le, már nem kell „a körítés”. Elvégre egy majdnem hároméveske feszít velem szemben a kanapén, akinek az a kedvenc elfoglaltsága, hogy önállóan dönt az életét befolyásoló dolgokról. Ám legyen!
– Jonatán, picikorod óta mindig elmondtam neked, hogy mire való a gyógyszer, igaz? Vannak a fontos dolgok, ez is olyan – kezdtem bele határozottan a mondandómba, de közben menekülőre fogta. Megkerülte az asztalt, és legózást színlelt.
– Figyelj csak, kérsz teát?
– Nem – babrált a legóval.
– Látod, azt te döntöd el, hogy szeretnél-e teát inni, vagy sem. Mindig megkérdezem, hogy mit kérsz, ugye? – felnézett.
– Az antibiotikum az nem ilyen, azt muszáj. De igazán egyszerű dolgod van! Ha azt mondom, hogy „Gyógyszer!”, te máris tudod, mi a teendőd. Igaz? Nem kell magyaráznom.
– Csináljuk úgy, hogy ha én egyszer felkiáltok, akkor te megcsinálod, amit ilyenkor kell, aztán szólsz, ha megtörtént. Rendben?
Letettem az asztal sarkára a kis poharat. Még csak nem is elé, hogy neki kelljen megtennie felé pár lépést. Fellendítettem a kezem, mint valami forgalomirányító rendőr, és elkurjantottam magam: „Gyógyszer!” Nem néztem oda, vártam. Ez már megtetszett neki, hiszen bizalmat szavaztunk egymásnak.
– Jó – felelte kurtán.
Megitta a fehér löttyöt, és teli szájjal vigyorogva állt elém, én még mindig mozdulatlanul álltam, mint egy hopmester. Szólt:
– Anya, megvan! – és anya repesett.
Még kétszer kilenc alkalommal.
Napok óta emésztem ezt a cikket. Átküldtem a férjemnek is. Többször szóbakerült a hétvégén, feljött pár emlék a saját gyerekkorunkból is, majd széttárt kezekkel álltunk a lehajigált építőkockák felett, amit a kisfiúnk sodort le mérgében. Most mi legyen? Egy külön bejegyzésben írom majd meg, hogy mi mire jutottunk. Addig is közkinccsé teszem ezeket a gondolatokat:
A nyugati kultúrkörben a büntetés a gyereknevelés egyik bevett és széles körben alkalmazott eszköze, formái „ahány ház, annyi szokás” alapon, a sarokba állítástól a kiváltságok megvonásig sokfélék lehetnek.
A skála egyik végén vannak azok, akik a durva, fizikai fenyítéstől sem riadnak vissza, a másik végén pedig azok a szülők, akik az olyan „gyengédebb” eszközöket preferálják, mint a lépcsőre ültetés vagy a sarokba állítás. Utóbbiak úgy érezhetik, semmi közük az előbbiekhez, pedig a módszereik eredmény ugyanaz.
Tudom, nem szabadna azt állítani, hogy a büntetés nem használ – hiszen bizonyos esetekben, nagyon rövidtávon használ – de az összképet tekintve egyáltalán nem. És olyat még soha nem láttunk, hogy egy szülő csak egyszer büntet. Igaz? Soha nem hallottunk olyat, hogy egy anya azt mondta volna: „Ó! Elvettem a gyerek kedvenc könyvét, amikor 6 éves volt, és azóta egyszer sem rosszalkodott!”
A büntetésből is tanul a gyerek, csak úgy, mint minden tettünkből. Ám sajnos – és ezt szülő és gyerek egyaránt sajnálhatja – nem azt tanulja meg, amit tanítani szeretnénk neki, hanem azt, hogy • nem az ő oldalán állunk • szabadon rákényszeríthetjük az akaratunkat • hazudjon, vagy nyomja el természetes ösztöneit, ha nem akar büntetést kapni • képtelen uralkodni természetes ösztönein, és ennek mindig büntetés a vége, vagyis ő biztosan, természeténél fogva, „rossz” ember • a rosszalkodással kivívhatja a szülő osztatlan figyelmét, és a negatív figyelem is jobb, mint a semmi • anyu / apu igazságtalanul bánik velem • anyu / apu nem figyel rám • anyu / apu nem szeret engem
A helyzet iróniája, hogy büntetés nélkül, mesterségesen kreált következmények nélkül azok a „jól nevelt” gyerekek, akikre áhítozunk, egyszer csak ott teremnek előttünk.
A gyerekek természetüknél fogva „jók”. Utánozni akarják a náluk idősebbeket, és a kedvünkre akarnak tenni. Várjuk el tőlük a legjobbat, és ők hozni fogják a legjobb formájukat. De sokszor többet várunk el a gyerekektől, mint amennyit mi készek vagyunk megadni.
A héten történt, hogy otthon körbe kínáltam egy tál mangót. Először az anyósomnak nyújtottam oda. – Nem kérek – mondta. Ezután a hároméves unokaöcsémhez fordultam. – Nem kérek – közölte mosolyogva. Anyósom rosszallóan kijavította a gyereket: – Köszönöm, nem kérek. Amikor megemlítettem neki, hogy ő sem mondta, hogy „köszönöm”, meglepődött. Nem is tudatosult benne, hogy mit mondott, és mit nem.
A gyerekeink csak annyira tudnak jók lenni, amennyire mi magunk jók vagyunk. A büntetés hatástalan, de ez nem azt jelenti, hogy üres lenne a szülői eszköztárunk. Töltsük meg kötődéssel, bizalommal, kommunikációval, tisztelettel, és figyeljük, hogyan múlnak el maguktól azok a fránya viselkedési problémák.
A rövidített, magyar nyelvű fordításáért hálás köszönet Garamvölgyi Andinak, a cikk ajánlásért pedig Rémán Gyöngyinek. Az eredeti cikket is érdemes elolvasni: www.lovepraneting.org
]]>