„Nem tudom, hogy csinálod, de ehhez valami irdatlan energia és türelem kell… Én tuti megsértődtem volna, és hagytam volna csalódottan az egészet a francba.”
Elhiszem! Mert én is csináltam már így nem is egyszer… Akkor hogyan sikerült most másképpen?
Röviden: a hosszútávú érdekeimet tartottam szem előtt. Hangozzon ez bármilyen hülyén is…
Hosszabban kifejtve pedig úgy, hogy 6. éves anyukaként sok jó tapasztalatot szereztem már arról, hogy mennyire megéri a megoldásra hajtani. A megoldás rendszerint az, hogy nem ülök fel a haragnak, megsértődésnek, amit elsőre érzek. Hanem megvárom, amíg lecsillapodom, és utána leegyszerűsödik minden. Meglátom, hogy ez most miről szólt nála és miről nálam, hogy hol mentünk el egymás mellett. A viselkedés kommunikáció, üzenet. Főleg egy gyereknél, aki sokszor még nem tudja nyíltan a szemünkbe mondani, hogy mi bántja, ahogy olyat se, hogy „már pedig így nem beszélsz velem”, „több tiszteletet, ha hozzám beszélsz”…
Megfogadtam már, hogy vakon bízhatok abban a döntésemben, hogy nem reagálok azonnal. Hacsak nincs vészhelyzet. Az pedig nem vészhelyzet, ha a gyerekem éppen nem söpri fel a kajamaradékot az asztal alól, hiába kérem. Ahogy az sem, ha éppen nem öltözik fel, nem jön enni, nem mossa meg a fogát, nem száll ki a kádból…
– Soroljam még azokat a helyzeteket, amikre rendszerint úgy lendül az egonk, ha „nem fogad szót!!!”, mint ősanyáink inaiban az ösztön, mikor a kardfogú elől rántotta el a gyereket? – nem viccelek!
Csak túlzok egy kicsit, hogy megértsük végre, a mi életünkben már sokkal nagyobb jelentősége lenne a „finomhangolásnak”, az érzelmi nevelésnek, mint ezekkel az elnagyolt mozdulatokkal való ámokfutásnak (túlzok?!), amit gyereknevelésnek hívnak jelentőségét vesztett ösztönök, idejét múlt társadalmi rendek közé rekedve. (Mert hogy jellemzően a városi, de a falusi gyerek sem „a családi gazdaság legkisebb egysége” már, akinek idejekorán „tudnia kell a helyét” az életben maradásért…)
Nem kell azonnal reagálni, attól még nem illan el a lehetőségünk arra, hogy jó szülőkként viselkedjünk. Sőt! Akkor nyílik meg igazán. Ha mindez nem segített volna – mármint a meggyőződés, amit sikerült magamává tenni az évek alatt –, akkor még segíthet az a meglepően egyszerű komponens a képletben, hogy egyszercsak megelégelem, ahogy az utóbbi időben viselkedünk egymással. Főleg ő velem! – a többi már az önismeretemre van bízva…
A megsértődéshez látszólag tényleg nem sok energia kell. Esküszöm jólesik felcsattanni olyankor! – mert amikor torkig vagyunk, az a markonyi feszültség kilövellése is végre levegőhöz juttat bennünket. Kinek mekkora a marka persze… De nincs nyugvópont. Csak pillanatnyi megkönnyebbülés az egyik oldalon, és majd megnézhetjük, hogy mit okoztunk a másik oldalon…
Az első percben még meg vagyunk győződve róla, hogy „bár nem kellett volna, de most legalább hallgat majd rám”, aztán ha kellőképpen öntudatos a gyermek, akkor a második percben már fenyegetőzünk, és a harmadikban sírva elvonulunk, vagy rácsukjuk az ajtót, hogy „akkor engem nem érdekelsz”. És ennek verziói. De nem jutunk előrébb, csak mélyebbre.
…Ha nem tudjuk megtörni a kört. Ha nem higgadunk le, mielőtt cselekszünk. Ha még mindig nem hiszünk benne igazán, hogy ér leülni, akkor, ott átgondolni, hogy mitévők legyünk. Én legalábbis fenntartom, hogy nem vagyok tökéletes. Nem tudom mindig azonnal, hogy mit is kellene tennem. Akkor miért viselkednék úgy a gyerek előtt? Lássa csak, hogy hogyan gondolkodom. Hogy gondolkodom! Vele együtt akár.
Ranschburg Jenő mondta, hogy a tekintélyelvű szülő bukik igazán nagyot, amikor rájönnek majd az esendőségére. Aki meg úgy gondolja, hogy erre nincs ideje – nincs ideje kommunikálni a gyerekével –, annak majd jut a következő konfliktushelyzetre 10 perc múlva, meg 20. És holnap meg azután…
Hogy visszavegyek az általánosításból így a végére, amit most megengedtem magamnak, elmesélem, hogy miért kaptam (!) ma 3 puszit a kisfiamtól. Ugyan egy kisüveg mézet nyújtottam cserébe, de borítékoltam, hogy hoppon maradok, mert az utóbbi hetekben feltűnően ódzkodott a puszijaimtól és 10/3 alkalommal viszonozta csak az ölelésemet, amit savanyúan kezdtem „korosztályos jelenségként” elkönyvelni. És igen, ilyen szánalmas barterekre adtam a fejem…
Aztán ma elgondolkodtatott, hogy még az is lehet, hogy a testi kontaktusunk elutasítása is az üzenet része volt…!!
– Tudod miért adok neked egy puszit?
– Mondd!
– Mert annyira szeretlek.
– Tudod miért adok neked még egy… a második puszit? Mert… Ezért! – mutatta a kis üveget.
– És tudod miért adok neked a harmadik puszit?
– Mert nagyon szeretlek.
Burokban éltünk. A külső segítség hiányából fakadó nehézségek ellenére, bubi alatt háborítatlanabbul fenntartható a szülő – gyerek közti összhang, így könnyebb a gyereknevelés operatív része is. De az az élet rendje (?!), legalábbis „a tankötelezettség rendszere”, hogy ha nem is kipukkad, de valami történik a mikrovilágunkban… Elhagyjuk mindketten. Ki tudja, ki mivel tér vissza a nap végén…A kora délutáni pocsolyázás folyományaként kötött egyességünk nyomán, megkérem pár szívességre, amikkel bizonyíthatja, hogy „azért még hallgat rám!” Legalábbis ez volna a „pedagógiai szándék” mögötte, hogy megértse: amikor egy ilyen helyzetben nem hallgat rám, akkor én megijedek, hogy legközelebb sem fog. Vagyis úgy érzem, hogy nem bízhatok benne. És az nem jó. Fordított esetben sem!
Visszarendezi a párnákat a kanapén, összeszedi a papírlapokat a földről, és megágyaz a maminak, aki este érkezik. Édesem, tudja, hogy ez most az egyesség része, komolykodik. Nem örülök látványosan, mert azzal kibillenteném, és visszaállna az alapbeállítás. Törékeny még az így éledt harmónia, de mindkettőnkre jó hatással van…
A másnap nehezített terep
Nem csak ketten vagyunk. Reggeli után megkérem, hogy söpörjön fel a széke alól, amíg anyósom gyógytornázik. Elkezdi, de nem boldogul vele, odalépek, mire abbahagyja. Menni akar mami utána.
– Hé! Nem ezt beszéltük meg! – próbálok visszavenni a kapásból helyretevős hangsúlyból…
– Jó, akkor csináld, ahogy tudod, jó lesz! – elindul kifelé. – Jonatán! Pocsolya! – a jelszó sem segít.
Megmakacsolta magát. Teszek még egy kísérletet, de csak nem foghatom le, hogy ott maradjon!
A kudarcomat növeli, ahogy a másik szobából hallom, hogy „Hallgass anyára, hívott, menj vissza!”.
Ne azért jöjjön vissza, mert más szól neki! Azért jöjjön vissza, mert fontosnak tartja, amit velem megbeszélt! – csüggedek egyre jobban…
Dr. Laura Markham ír arról a metódusról, miszerint a szüleikkel erős érzelmi kötelékben élő gyerekek (lehet, hogy) nem kérdés, de kényszerítés nélkül megcsinálják, amire a szüleik kérik őket, mert természetükből fakadóan is az együttműködés motiválja őket. Kristálytisztán levezeti a praxisára és kutatási eredményekre alapozott véleményt, amivel egyébként Jean Liedloff gondolatai is összecsengenek Az elveszett boldogság nyomában c. könyvben. No, igen, átok és áldás a tudás, az ismeret… Emiatt ülök most én kint a lépcsőn, mert sejtem, hogy nagy munka áll előttem. Megint. Újra kell erősíteni a kötelékünknek. Ami addig nem megy, amíg dühös vagyok, vagy sértett. Át kell lépni. Magamon.
Hogy az ilyenkor érzett csalódást perfekcionizmus táplálja-e, nem tudom. De azt sejtem, hogy van az az élhető átmenet a „mi is felnőttünk valahogy” és a tökéletességre való törekvés között, amikor az ember épp úgy megélheti a hullámvölgyeit…
Visszavonulhatnék, felhagyva az egésszel, elvégre egy ötévesről van szó, aki átgázolt egy pocsolyán! Na és?! – így tusolná el a lustaság, hogy majd kétszer olyan durván lendüljön a felháborodás másodjára, meg harmadjára, negyedjére…
Vagy megvárom, míg önszántából visszatér. Vagy amikor nagymami kijön a szobából, akkor tudok négyszemközt beszélni vele. Felemlegetem újra a megbeszélteket, aztán odaállunk a seprűhöz, és a lehető leglazább hangomon együttérzek vele, hogy kicsit esetlen ez a lapát, tényleg! Nem könnyű rásöpörni a morzsákat, de hát ez van, ilyet sikerült venni ennek az anyának… – értékeli a nexust, hagyja, hogy mutassam. – Ezért én így szoktam próbálkozni vele…
Majd direkt ellépek, hogy ne legyen belőlem smasszer, csinálja csak önállóan.
Immel-ámmal megcsinálja.
Nem úgy ment, mint vártam. De két fontos tapasztalat mégis csak volt, ami segítségemre lesz legközelebb. Az egyik a következetesség, ami mindig megbízható támpont, ha már-már kihátrálnék egy helyzetből. A másik, hogy ezúttal sikerült felülkerekednem azon, amit hívjunk úgy, hogy „támogató közeg”. Vagyis a mások előtt/hallatára történő „gyereknevelés” zavaró faktora. Kiváltképp, ha érzékenyítve vagyunk a jelenlévőre….
Amíg mi egy folyamatban veszünk részt, a kívülálló az aktuális stádiumba való betekintés alapján cselekszik vagy formál véleményt. Ami ettől még egy hasznos visszajelzés lehet, ha ezt szem előtt tudjuk tartani. A tudattalan döntés, hogy egy véleménynyilvánítást ítélkezésnek minősítünk-e, bennünk zajlik le. Hányszor történhetett meg, hogy „én csak elmondtam, amit gondoltam”, miközben a másik éppen vérig sértődött rajta? Tehettünk róla? Tudtunk róla egyáltalán? Ugyan így vica-verza.
És akkor a world peace…
]]>
– Ilyenkor kellene egy nagy pofont adni neki, és akkor majd nem csinálja ezt legközelebb!
– Jaj azzal nem megyünk semmire!
– Tudod, a kung-fu mester is kirúgja a tanítványa lábát egy ilyennél.
– …Jó, de mi nem kung-fu meseterek vagyunk, hanem a szülei.
– A francba, az igaz…
Így zajlott egy röpke telefonbeszélgetés két szülő között, akik egyszer régen úgy érezték, hogy másképp akarják csinálni, mint ahogy első blikkre tennék…
Ismét a kötődő büntetésről I.
Kétségtelenül tanév vége van. Fáradnak a gyerekek. De amikor fogja magát, és térdig ázott nadrággal, beázott cipővel ér partot a pocsolya túlfelén, miközben én épp azt keresem a pocsolya jobb oldalán, hogy „hol kelhetnénk át?”, mert amerre először indultam „arra nem mehetünk, ott mindig a kiscsoportosok játszanak!”, de „sajnos nem mehetsz át, mert tudod, most nem gumicsizmában vagy!”, na, akkor kiakadok. Negyed óránk van odaérni a fogorvoshoz. Szárazon. Vagyis már csak 10 perc.
Hazarohanás, átöltözés, fogorvoshoz menés. Ahol annyira ügyesen tűri a kezelést, hogy megint csak felrémlik a kezeimet markoló ötévesemről, hogy nem kisfelnőtt. A gyerek, az gyerek.
Hogyan tovább?
Nem hagyhatom annyiban, még ha könnyebb is lenne, mert nem akarok tartani a gyerekemtől…, se uralkodni rajta.
Elkezdtünk hát arról beszélgetni, hogy mi az, amit leginkább szeret – hogy majd „a régi pedagógia” mentén azt vonom meg tőle… Zsákutca. Dr. Renee Brant világít rá csodásan arra a totális félreértésre, amikor azzal az elgondolással büntetjük meg a gyerekünket, hogy először rossznak kell éreznie magát ahhoz, hogy aztán jól viselkedjen. Teljesen mást tanul belőle a gyerek, mint ami a szülő szándékában állt…
– Legyen az, hogy ma és holnap segítesz nekem pár dologban, mert úgyis sok a teendőm. És nagyon odafigyelsz, ha valamire megkérlek! Így szerintem holnap estére már egészen elhiszem újra és megnyugszom, hogy legközelebb hallgatni fogsz rám. Majd kérdezd csak meg holnap este, mielőtt lefekszünk!
– Jaaaajj…. – fennakadt szemmel, fülig vigyorral játssza el, hogy ez mennyire lesújtó hír számára.
De azt hiszem, valójában értékelte a kialakult hangulatot. „Pocsolya” lett az emlékeztető jelszavunk arra az esetre, ha megfeledkezne róla.
– Tudod, simán lehet, hogy más szülő ilyenkor adott volna egy nagy pofont a gyerekének. De mi nem verekszünk. Lehet, hogy akkor legközelebb megtorpannál majd a pocsolya előtt, mert eszedbe jut, hogy de fájt múltkor is az a pofon!
– Juujj – követi a gondolatmenetet…
– De szerintem azért állj meg, mert már okosan tudod, és eszedbe juttattam, hogy milyen nehézségeket okoznál ezzel magadnak és nekem is. Hacsak azért nem csinálnál meg valamit, mert félsz tőlem, az nem lenne jó. Mert akkor nem fogod tudni nekem elmondani majd azt se, amikor valami bánt, ha szomorú vagy…
(Didaktikusan, kérdésekkel „ellenőrzöm”, hogy tudja-e, mit kell csinálni, ha vizes lett és hűvös van? – Mert ha nem azt csináljuk, akkor mi történhet könnyen? – És az milyen szokott lenni? – Nyilván mindenre tudta a választ. Fontos, hogy ő mondja ki, vezesse le, ne én „dorgáljam”…)
– És azt észrevetted, hogy nem kiabáltam veled?
– Tényleg… – jelentőségteljesen néz.
– Látod, én próbálok változtatni, ahogy beszéltük, emlékszel?! – visszacsatolva egy korábbi beszélgetési kísérletre arról, hogy nem jó irányba haladunk…
Az utóbbi időben szemrebbenés nélkül mond nemet, ha valamire kérem. Én meg vissza-visszatérek a kiabálós „módszerhez”, így szoktatva őt arra, hogy már csak arra kapja fel a fejét…
A köztünk lévő konfliktusok a kapcsolatunk aktuális állapotáról is árulkodnak. Bár sokszor tapasztaltam, hogy ezen lehet javítani – újrakapcsolódni – először mindig elszomorít, hogy „ide jutottunk!”. Talán mert nem szoktam még meg – „nem így szocializálódtam” –, hogy a kapcsolatok megjavíthatóak. Hogy egy kapcsolat minősége, legyen szó anya-gyerek viszonyról, párkapcsolatról vagy barátságról, lényegében mind azon múlik, hogy mennyit teszünk bele. Éppen most. Éppen úgy, ahogy a másik igényli.
Szeretettank – mondják –, azzal működünk. Amiből kispóroljuk a lényeget, ha pofont adunk, üvöltözünk, fenyítünk. Amikor az együtt töltött idő jóformán az operatív dolgok körére szűkül. Hát, olyankor nincs mit csodálkozni, ha éppen nem együtt-működünk…
]]>