A gyerek kiborulásai szétforgácsolták a napunkat! – meredtünk egymásra az apjával múlt szombaton. Nem számított neki a jókedvű ébredés, a közös reggeli, a bicajozás, a napsütés… De mégis mi az, ami számít? Mitől volna ez a gyerek kiegyensúlyozottabb? – háborodtunk fel egymás között, mert arra nem jöttünk rá maradéktalanul, hogy mitől nem volt az. Végiggondoltuk hát, hogy mitől lehet jobb a másnapunk – nekünk bevált.

1. Hagyjuk el a rosszallást!

Piszok nehéz ezen változtatni, ha ez az alapbeállításunk. Ezzel szembesültem másnap reggel, amikor Jonatán bebújt közénk az ágyba. „Jéghideg a lábad! Megint nem húztál zoknit! Mióta vagy fenn? Mondtam, hogy…” Aztán fél óra múlva ismét, amikor pizsomában jött le annak ellenére, hogy fönt kétszer szóltam, hogy öltözzön fel. Jóllehet, hogy közben ide-odajárkáltam, ágyaztam, ő meg a másik szobában legózott.

Rosszallással nem lehet nevelni. Csak rettentő rossz hangulatot kelteni észrevétlen, amelyben a fölnőttek lépten-nyomon korrigálják az érdekes módon egyre többet „bakizó” gyereket, aki ettől teljesen frusztrált lesz és viszont. Az már korosztály és habitus kérdése, hogy ez flegmaságban, agresszióban, zárkózottságban, viszont-kritikusságban nyilvánul-e meg.

Pár hasonló helyzet után megtorpantam a konyha közepén, hogy ennek így nincs értelme, igaz? – fordultam az apja felé. Ha figyelmeztetni akarom, hogy felöltözve jöjjön le, akkor menjek oda hozzá, érintsem meg a vállát, hogy biztosan hallja, amit mondok. Ha zavar, hogy hideg a lába reggel, akkor este zokniban fektessem le, de legalább melegítsem meg, és ne így kezdjem a nap első találkozását! Nem csoda, hogy délelőtt tízkor már szét van esve a család! – utasítottam rendre magam.

Apa se cáfolta a holtkóros monológomat, amiben nem az elvárásaimat kérdőjeleztem meg, hanem a kommunikációmat róla. Ami ebben a formában, az együttműködést könnyen védekezéssé hangolja a gyerekben. És aki védekezik, idővel támadni fog.

2. Kezdjük a hétvégét játékkal!

A fenti jelenet sor után megreggeliztünk, aztán kártyáztunk egyet, mert a közös játék mindig összehangol minket. Könnyebb utána a folytatás.

3. Számoljunk az életkori sajátosságokkal!

Nos, a sajátunkkal sem árt (wink-wink), de a gyerekével feltétlen. Ha nagyjából kapiskáljuk, hogy – esetünkben – a 8 éves fiunk most egy olyan fejlődési szakaszba ért, amikor egyre inkább helye lesz az áradó érzéseknek, az segít majd a helyén kezelni – viselni – az ebből fakadó összetűzéseinket. Érzek egy kis dackorszakos „áthallást”, amikor minden egyes konfliktusnak valami jelentősebb tapasztalás volt a jutalma.

A kérdés ismét az, hogy tudunk-e medre lenni vagy csak gátja?

Ez villant be, amikor kora délután jókedvűen indultunk sétálni, csakhogy Jonatán elkanyarodott a kerti kisház felé, és rettentő mérges lett, amikor a kutya engem észlelve a kapuhoz ügetett. A fiam eltökélt arcát látva adtam még nekik pár percet, visszamentem a kesztyűmért. De Matyikutya nem akart a helyükön „bandázni”. Ő sétálni akar, hiszen neki ez az első jó dolog a napban! Gondolj bele, mi már kártyáztunk is…! – mondtam el szépen, érthetően a másik élőlény nézőponjából is a helyzetet.

Nőtt bennem a csalódottság afelett, amit láttam rajta. Nem tudtam kibillenteni. Ott kell hagynom ahhoz, hogy övé legyen a tapasztalat, ahogy megbirkózni képes a belső feszültségével.

Sikerült neki! Utánam eredt. Elmondtam, hogy örülök neki, ez számít igazán! De amint visszatértem a szituációra, ismét visszaesett abba a morgós, regresszív állapotba.

Azon kaptam magam, hogy pedálozok, hogy kihúzzam belőle, mégis mire gondolt, mit szeretett volna elérni, miközben ő csak azt hajtogatja, hogy ez mindig így szokott lenni. Sejtettem, hogy mit akar, de… De volt egy pont, amikor felocsúdtam, hogy ismét kezd behúzni a lelki tusájába, pedig azt megvívni nem az én feladatom! Itt volt a második határ, ami ezúttal nem esett egybe a türelmem határával.

Még a hangom is elcsuklott, ahogy rákiáltottam, hogy akkor menjen vissza a házba! Ne sétáljunk tovább úgy, hogy egy méterrel mögöttem jön, alig értem, amit motyog, nem válaszol, ha kérdezem és csak olyat ismételget, amiről mindketten tudjuk, hogy nem fedi azt, ahogy eddig volt.

Hamar előkerült pár válasz arra, hogy mi is volt az ő fejében, aztán kurtán lezártuk azzal, hogy legközelebb mi lesz: előbb kijön Matyikutyához, ha „bandázni” akar vele indulás előtt. Ennyire telt, aztán továbbmentünk a kedvenc fájához.

– Most megmutatom neked, hogy mennyire szeretlek! – őszintén jött, így éreztem – Veszek pár nagy levegőt, hogy kifújjam a mérgem. Mindig meglepődöm, hogy mennyire hamar elpárolog, ha rólad van szó! Látod, már nem haragszom, pedig most nagyon megbántottál. Biztos láttad rajtam, ugye? – kérdeztem és válaszolt.

Már csak az volt hátra, hogy ne szorongassam a megbántottságom. Átgondoltam, hogy milyen lenne a nap folytatása azzal és anélkül. Utóbbi mellett döntöttem, és amit ezután éreztem, az kitartott egész napra.

Úgy dőltünk be az ágyba vasárnap este, hogy jó napunk volt! Láthatóan nem azért, mert annyira tökéletes szülők vagyunk, hogy nem követünk el hibákat és makulátlanul levetkőztük minden gyermetegségünket a felnőtté válás során. Hanem, mert a megoldásra hajtottunk. És itt ért be az előző évek soron szerzett tapasztalat arról, hogy a szeretetnél, amit a megértés vezet és a felelősség támogat, nem lehet jobb tanácsadónk.

Olvastad már a Nekünk bevált könyvet? Katt a képre!

Mindenből lehet játékot csinálni, és ha sikerül, azzal máris feloldottuk a patthelyzetet. Egy gyerek – ha nem zaklatott vagy fáradt – nem tud ellenállni a játékra invitálásnak. Nevettessük meg!

1. Hívjuk ki egy fogmosó versenyre.
2. Mossuk meg mi a fogát, és kommentáljunk mindent, amit a szájában találunk: „Ó, ez egy spagetti darab?” „Te, szerintem ez alatt kincs van!”
3. Vágjunk vicces arcokat, miközben fogat mos.
4. Sikáljuk meg mindenütt – a karját, a fülét, a pocakját. „Itt kell sikamikálni?” („Nem, apu, itt!”)

Dr. Markham sorai végén, saját megjegyzésként szeretném kihangosítani azt a kérdést, ami sokunkban visszahangzik: Meddig? Mikortól lesz végre az, hogy önállóan és önszántából megcsinálja, amire kértem?!

Valószínűleg ez a gyerek-szülő párostól is függ. Direkt nem csak azt írom, hogy gyerekfüggő, mert rajtunk is múlik.

„A válaszkész babagondozás folyományának tűnik, amikor a szülők úgy ugranak a három, négy, öt éves gyerek szavára, mint amikor kicsi babaként ciciért sírt. Valahogy benne lehet ragadni ebben az állandó készenléti állapotban, pedig már nincs rá szükség. A szülői szabadáságunkat a gyerek önállóságával párhuzamosan nyerhetjük vissza. Apróságokra gondolok, mégis van jelentősége, amikor hasonló mozzanatok sorából áll össze egy nap. Nem anya hozza oda a bilit, nem ő áll fel zsebkendőért, nem ő szedi össze a játékot, ha már a gyerekecske is tudja.” (részlet a Nekünk Bevált könyvből)

Egy teljesen szubjektív mércét tekintve, számomra úgy tűnik, hogy a játékos nevelés mentén cseperedett gyerekek nincsenek elmaradva önállóság terén az utasításokkal nevelt gyerekekhez képest. Azzal a különbséggel, hogy az ő „teljesítményük” nem 100%-os. Mindenki döntse el maga, hogy ez vállalható-e a számára vagy sem.

Én vállaltam, hogy nagyobb mozgásteret biztosítok a gyerekemnek az aktuális hangulatunkhoz, állapotunkhoz és helyzetünkhöz mérten. Például, képes egyedül fölmenni a fürdőbe, levetkőzni, bemászni a kádba és lezuhanyozni, aztán felöltözni és fogat mosni, de legtöbbször együtt csináljuk, mert gyorsan szeretném „lezavarni” az egészet. Ha időben vagyunk még vagy maradt valami égető dolgom, akkor hagyom, hogy játékba keveredjen a ruháival vetkőzés közben (turbán lesz a pólóból), a fürdőszobaszőnyeggel, a pizsomával, miközben egyszer csak önállóan elkészül.

Olyan könnyű belengetni valami jutalmat vagy büntit, odadörrenteni, megsértődve a gyerek bűntudatára játszani, hogy komoly erőfeszítésbe telik, NEM alkalmazni ezeket.

Abban már nehezebb következetes lenni, hogy úgy tanítgassuk a gyereket a számunkra fontos dolgokra, hogy lehetőleg önszántából tegye meg ezeket és akkor, amikor kérjük tőle. Itt is olcsó szemfényvesztés volna a 100%-os mutató, vagyis hogy mindig mindenben együttműködnek.

Én most is kitartok amellett – és egyre inkább, meg egyre könnyebben –, hogy a teljes szófogadásnak ára van, amit nem akarok megfizetni.

S. Hermann & F. Richter képe a Pixabay -en.

Mondtam olyat, hogy „majd holnap megnézzük”, de holnap rájöttem, hogy már nincs időnk lesétálni a város széli vidámparkba. Ekkor toppant be Apa, így hamar áttevődött rá a potenciális kísérő szerepe. Ledobta a táskáját, de a munkanap terhei még ott gyöngyöződtek a homlokán. Ennek ellenére vidáman váltott volna apába, de ez a program neki sem volt ínyére. Mégis belement, hadd örüljön a kisfia! – az egész nap távollévő szülő lelkiismeret-furdalásától fűtve.

A segítségére siettem, újra megerősítve, hogy fél 7-kor már késő elindulni. Enélkül is klassz napunk volt! Mindezt kissé karcosan szögeztem le, miután pöffeszkedni kezdett bennem a rosszallás – az egész nap gyerekező szülő önérzetességétől fűtve. Apa évődését, Jonatán durcázását látva egyre biztosabb voltam abban, hogy mára elég nekik egy rövid séta Matyikutyával.

Van, hogy kéz a kézben sétálós szülőknek jók vagyunk, de vidámparkba menősnek nem. A fotelbe lerogyva, kezünkben egy kávéval csodás hallgatóságai vagyunk mindenféle ninjás sztoriknak, de alkalmatlanok egy elhúzódó társasjátékozásra.

– De Anya, hogy van az, hogy Apa azt mondta, hogy elmegyünk a vidámparkba, erre te azt mondod, hogy ne menjünk? – jogos a kérdés. Micsoda érvelés! Válaszoltam rá őszintén, „hogy van az”, annak hangsúlyozása mellett, hogy a hétvégén elmegyünk az unokatesókkal együtt! Apa is egyetértett, és elment átöltözni. Csakhogy, mire visszatért, Jonatán ábrázata még nem változott számottevően – összevont szemöldöke alól pislogott rá –, fogytán volt Apa türelme…

Itt lehetett volna belelendülni mindenféle fejmosásba, mert „miazhogy” és „nehogymár”, mérges, csalódott, de leginkább olyan tudattalan félelmektől heccelt méltatlankodásba, hogy „a fejünkre nő a gyerek” „el van kényeztetve” „bezzeg a mi gyerekkorunkban” „szegény anyád” „szegény apád” stb. Simán megtalálhatjuk bennük a saját igazságunkat! – ha magunkra vesszük azt, amit látunk, ahelyett, ami a gyerekben zajlik: kifejezte az érzéseit és nem tudta egyből abbahagyni. Ahogy mi annak idején?

Természetes, hogy rosszul esik a gyerek viselkedése, de ahogy tőle elvárjuk, hogy egy ponton továbblépjen, úgy nekünk is szükséges megtenni még ő előtte, hiszen a példa mi vagyuk.

A másik sérelmének elismerése nem kerül semmibe. Nem akkor fogja tovább szajkózni, hogy mit AKAR, ha tudtára adjuk, hogy megértettük. Ha kitárjuk a kapukat, nincs mit tovább döngetni. Fenyegetőnek tűnhet beengedni a gyerek nagy és ‘rossz’ érzéseit – főleg, ahogy apróbb koruk körül tetőznek. Mindig rácsodálkozom, hogy úgy zsugorodnak össze a szeretetben, ahogy az árnyak a fényben. Sokszor anélkül, hogy az akarat maga beteljesülne ott és akkor.

– Jona, megértjük, hogy csalódtál. Megbeszéltük, hogy lesz vidámparkozás a hétvégén, csak nem ma. Úgyhogy légy szi’, most emelkedj felül ezen! Menni fog? – nem reméltem választ, mire felvillant egy kar az ajtófélfa takarásából, hogy OK! – Hát igen, sok minden állhatja útját a szavaknak, de a szeretet nyelve utat tör magának, ha azt beszéljük.

Mit gondolnak a gyerekeink a külön töltött időről? – Beszédes példát hozott egy anyuka: a kiscsoportosa váltig meg volt győződve arról, hogy az anyukája tudja, ő mit csinált aznap az oviban, melyik autóval játszott, mert számára még az volt a természetes, hogy anya mindent tud rólam, és bizony meglepődött – majd felderült a tényen –, hogy ez nem így van. Ahogy több kicsi pedig azért sírt eleinte, mert azt hitte, hogy nem mennek majd érte az oviba.

A sorok között…

Az az érzésem, hogy időnként túlságosan lefoglal minket az, hogy „beletöltsük” a fejükbe a tudást – mit, hogyan kell, nem szabad, így csináld –,  ezért ritkábban jut eszünkbe afelől érdeklődni, hogy mi van (már) benne. Mire gondol éppen, mit gondol arról, hogy… Szülői ártalom, hogy sokat jár a szánk és kevésszer hallgatunk. Lehet, hogy ezért próbál meg „ledumálni” a gyerek, vagy egyszerűen befogja a fülét, ha már túl sok a duma? Gondoljunk bele, kivel szeretünk beszélgetni? – Aztán tegyük fel a kérdés magunknak: biztos, hogy fordított esetben én is ilyen hallgatóság vagyok? 

Kell-e erőltetni a beszélgetést?

Ha az erőltetés alatt azt értjük, hogy pár kikosarazott kérdésünket követően, csalódástól fűtve belesodródunk egy kioktatásba, hogy „Jó, ha nem válaszolsz, majd én sem fogok, amikor te kérdezel!” és hasonlók, akkor nem. Fájó tud lenni, ha úgy érezzük, hogy mi mindent megteszünk és „Nekem semmit nem mond a gyerek!”. De ne adjuk fel, és akkor biztos megtaláljuk a nyitját! Próbáljuk meg módszeresen rávezetni arra, hogy beszélgetni jó.

Hogyan?

Amikor egyértelmű, hogy valami baja van/volt, de nem mondja el, akkor adhatunk időt, de fontos lenne megbeszélni a történteket. Ebben az esetben nekünk két dolog vált be: kitalálós játékba kezdünk, amit roppant szórakoztatónak tart, ettől máris enyhül és végül együtt rakjuk össze a történteket:

„Játsszuk azt, hogy te csak bólogatsz – igen vagy nem –, és én próbálom kitalálni, hogy mi történt!”

Vagy én kezdem el a mondatot, és ő folytatja:

„Anya, azért lettem mérges, mert… Utána azért vonultam el, mert… Nem akartam, hogy… Azt szerettem volna, hogy… Máskor inkább…”

Ne tegyük kötelezővé, helyette invitáljuk játékra általa. Például, ha visz magával egy plüsst a bölcsibe, oviba, akkor érdeklődhetünk afelől, hogy a kis kedvenc hogyan érezte magát, mit látott, kivel játszott napközben a gazdája? – sokszor nem szeretnek magukról beszélni, de a játékuk nevében megered a nyelvük. De mi is kérdezhetünk a plüss hangján, hogy ki, mit csinált aznap.

Amikor teljes a hírzárlat, azért meg szoktam kérdezni, hogy őt érdekli-e, én mit csináltam, amíg ő oviban volt – általában igen, és utánam már önszántából megoszt egy-két részletet a napjából. Mert van úgy, hogy csak bele kell jönni…

Az alábbiakban összeszedtem pár lépésben, ami nekünk bevált egészen kicsi korától kezdve. Ér átvenni, „személyetekre szabni”, hozzátenni kommentben! 

CSAK ÚGY LENNI: Nem kell mindig foglalkoztatni!

Érdemes „beiktatni” olyan időtöltést, amikor csak úgy vagyunk. Nem veszünk magunkhoz játékot, se könyvet, hanem csak ülünk vagy fetrengünk a szőnyegen, beszélgetünk/beszélünk neki arról, amit magunk körül látunk (ház faláról, lámpáról, ablakról, akármiről). Ez egy jó alapozás a későbbi beszélgetésekhez.

MEGÁLLÓ: Az apró rutinok kialakítása biztonsággal keretezik az új élethelyzeteket.

A bölcsit elhagyva, mindig ugyanott álltunk meg pár percre. Leültem a lépcsőre, adtam valami kis ennivalót, és elmeséltem, mit csináltam, amíg külön voltunk. Jó darabig meglehetősen egyoldalúan zajlottak ezek a beszélgetések. Aztán egyik alkalommal, amikor épp feladtam volna az egyszemélyes rituálém, „Anya, a megálló!” rikkantott a babakocsiból, ahogy elhaladtunk a lépcső mellett. Onnan kezdve minden nap megálltunk, és egyre több mindent tudtam meg a délelőttjeiről.  

Neked is segíthet egy megálló, mielőtt érte mész!

Próbáld ki, hogy holnap tudatosan ülsz két percet még az autóban, vagy az ovi felé haladva adsz időt magadnak „lehangolódni” a munkáról és ráhangolódni a délutáni anyamódra. Nagyon ajánlom, minőségbeli változást tud eredményezni a hozzáállásunkon ahhoz képest, ha A-ból B-be rohanva érkezünk meg, és esetleg egy éppen elfáradt (megbántott? felmérgesített? megsértődött?) gyerek fogad minket…

JÓL KÉRDEZNI: Minél kisebb a gyerek, annál konkrétabban érdemes fogalmazni.

„Ha egy új barátunkról beszélünk nekik, sosem a lényeges dolgok felől kérdezősködnek. Sosem azt kérdezik: “Milyen a hangja?” “Mik a kedves játékai?” “Szokott-e lepkét gyűjteni?” Ehelyett azt tudakolják: “Hány éves?” “Hány testvére van?” “Hány kiló?” “Mennyi jövedelme van a papájának?” ” (Saint-Exupery: A kisherceg)

Sokszor eszembe jut, hogy a kisherceg szerint sosem a lényeges dolgok felől érdeklődünk. Az „És mi volt ma az oviban?” hamar párra talál azzal, hogy „Semmi!”.

Egy időben azt játszottuk, hogy 5 kérdést tettünk fel egymásnak:

– Mi volt a legjobb a mai napodban?

– Mi volt a legrosszabb?

– Mi volt a legfinomabb, amit ettél?

– Voltál-e valakivel goromba?

– Volt-e veled valaki goromba?

Mostanában azután szoktam érdeklődni, hogy „Volt ma valami az oviban, amit nem értettél?”, mert nem igen kaptam értékelhető választ arra, hogy „Mi bajod van?”, amikor teljesen „zizin” viselkedett ovi után.

JÁTÉK: Értsünk szót!

„Az Érzelmi kártyákkal az érzelmeket hozhatod be a mindennapokba. Segít a gyerekeknek, hogy megtanulják beazonosítani, hogyan is éreznek, és használhatjátok egyfajta hangulat-érzelem azonosításra.”

A faggatásnak ellen áll a gyerek, de sanszos, hogy a játéknak nem. Ehhez jöhetnek jól az Értsünk szót!-kártyái. Ebben a videóban nagyon jó dolgok hangzanak el a kommunikációról Skiíta Erikától:

Kicsoportos korában kaptunk egy ilyen paklit, azóta is előkerül időről időre. Eleinte „csak” memoriztunk vele. Pár kártyát tudott csak beazonosítani, az árnyaltabb érzelmeket még nem. Innen kaptam az ötletet ahhoz, hogy arcot rajzoltam egy marok gesztenyének, és délután húzattam belőlük arra válaszul, hogy „Mutasd meg, hogy érezted ma magad az oviban!” – később megkerestük a párját is a pakliból.

MESEFILMRŐL BESZÉLGETNI: Nem szerencsés, ha egyből mesenézéssel kezdünk.

Nekem is az a tapasztalatom, hogy különben nincs ideje átváltani a gyereknek az ovimódból itthoniban. Egyből belezuhan a virtualitásba, ahonnan nehezebben húzom vissza a jelenbe, vagyis nagy eséllyel egy morgós kis trollt kapok vissza húsz perc múlva, aki meg lett zavarva. Nem éri meg.

Van olyan, hogy végül elfelejti ebbéli szándékát, mert belekezdett másba, de ha ragaszkodik hozzá, nincs tiltás. Inkább megpróbálom a beszélgetés felé terelni: melyik most a kedvence meséje, mi volt az legutóbbi részben, mit gondol egyik-másik szereplőről stb. Csodásan eltelhet további félóra ezzel, miközben persze előkészítem a terepet – laptopot, töltőt, felszelt almát stb. Megtúráztatta a képzeletét, memóriáját, szókincsét – megnyomhatom a playt.

ESTI SZEÁNSZ: Időben kezdjük el a vacsora-tisztálkodás-fekvés-mese folyamatot!

Nekünk anno előrébb kellett hozni fél órával az egész procedúrát, mert mire ágyba került, pont átesett már a holtponton és tízig kuruttyolt. Meglepően könnyen megoldotta ezt egy fél hetes vacsora, hetes fürdés, fél nyolcas ágyba kerülés. És akkor volt időnk arra, ami ebből az egészből a legfontosabb: az esti duruzsolásra. Félhomályban, suttogósan. Mai napig rendszerint ekkor buknak ki belőle a „nagy titkok”. 

Egyre több minden került a hátizsákomba a nap folyamán, már kezdett beállni tőle a vállam. Véletlenül fejbe is kólintottam vele a mellettem ülőt a villamoson. Ráadásul a pántja is megreccsent, ahogy leszálláskor a hátamra vetettem. Az ajtó előtt végképp elszakadt, és kiborult belőle minden. 

Tele van a puttonyom!

Találó kifejezés arra, amikor túl sok súly nehezedik ránk és torkig vagyunk. Észrevétlenül meg tud telni az érzelmi puttonyunk is, amit pont úgy hurcibálunk egész nap, mint az igazit. Akaratlanul „megbántjuk” a másikat, „tartjuk magunkat” egész nap és jellemzően otthon „borulunk ki” a nap végén.

A gyerek is az érzelmi puttonyával a hátán érkezik haza. Minden belekerült, amivel napközben nem tudott megbirkózni. Ha nem sikerül kiüríteni estig, akkor nem biztos, hogy rakoncátlanság vagy éberség lesz a dologban, amikor kilenckor még pörög az ágyában. Próbáltál már egy megtömött hátizsákkal aludni?

Csináld az ellentettjét! – mint ami elsőre eszedbe jutott.

Amikor kigyullad bennem az a gondolat, hogy „Ez már tényleg felháborító/idegesítő/tarthatatlan viselkedés!” , akkor jobb, ha pont az ellenkezőjét csinálom annak, mint amit első felindulásból tennék vagy mondanék. Faramuci megoldás, de nekem bevált. Például nem tudtam még, mire megy ki ez a rendhagyó műsor tegnap este, de tudtam – mert már számtalanszor bebizonyosodott –, hogy ha most „nem oltom le”, akkor előbb derül ki, mi baja. Vagyis előbb tud elaludni.

Szüksége van a segítségemre!

Amikor célravezetőbb lenne türelmesnek lenni, de egyszerűen azt érzem, hogy úgy szabadjára engedném a gyeplőt – jelentsen ez bármit is, amit akkor tesz egy szülő, amikor bemérgesedett –, akkor kimondom magamban, hogy „Szüksége van a segítségemre”, és ettől megenyhülök, miközben elnézem, ahogy már másodszorra indul pisilni a kis pizsamás.

„Anya, ezt nem fogod elhinni! Nekem megint pisilni kell. Ez őrület, igaz?” – mondja kedélyesen HARMADJÁRA.

Némi hezitálás után azt válaszoltam, hogy semmi gond, menjen ki, ahányszor csak kell. Átvittem a fürdőbe a konnektorba dugható éjjeli fényt, hogy egyedül közlekedjen. Ezzel elejét akartam venni annak, hogy engem is bevonjon a zarándoklatba, ha mégis csak turpisság lenne mögötte. 

Utána sem tudott lenyugodni, de a kijárkálást abbahagyta. El kezdtem arról kérdezgetni, hogy mi foglalkoztatja ennyire. Milyen gondolatok vannak a fejében?

„Anya, engem olyan sok minden érdekel!”

Az csodás! Viszont engem az is érdekelt, amelyik nem hagyta aludni. Volt ma valami olyan az oviban, amit nem értettél? – kérdeztem. Ez a megfogalmazás korábban bevált. Felhozta, hogy nem érti, miért sírta el magát az egyik barátja, amikor az óvó néni kiküldte a rongyért, hogy feltörölje a vizet, amit előzőleg kiborított. Aztán tovább görgedte a szálakat, hogy történt még egy rossz azzal a kisfiúval: „M. ökörrel szembe ütötte, de ez titkos!” – Úgy érted, hogy a kezével? – úgy értette. Elmondta, hogy mit csinált erre az óvó néni és kik a verekedős gyerekek a csoportban. Talán ez nyugtalaníthatja? Ha mondok négy választást, kiválasztod hogyan érezted magad, amikor ezt láttad? – egyenként nyitottam az ujjaimat:

1. Ijesztő volt, kicsit féltél.
2. Érdekes volt.
3. Vicces volt. – Itt közbe szólt, hogy ez biztos nem, csukjuk is le.
4. Dühös lettél.

Megpuszilta a negyedik ujjam, hogy „Ez biztos”. Aztán az elsőt, és lehajtotta a másodikat is. Vagyis elsőre ijesztő volt a jelenet, aztán dühös lett. Biztosítottam róla, hogy én is pont így éreztem volna magam, és szerintem apa is. Onnan kezdve megeredt a nyelve, sok mindent megosztott az ovis élményeiből, aztán jóéjt kívántunk.

Erről maradtam volna le?

Van, amikor a szülőnek kell pontot tenni az este végére. De ez most kulcspillanat volt. Vagyis óra.

Ami azzal is telhetett volna, hogy kijövök, ám kis idő múlva ő is, megmérgesedve visszakísérem, megint ácsingózom mellette, végül hagyom, hogy nálunk aludjon el, ezért kialvatlanul ébredek azzal a mélyen munkáló érzéssel, hogy „nem tudtam urrá lenni a gyereken”, amit észre se veszek, csakhogy olyan feszült vagyok már korán reggel és mindenre kiakadok. Vagy ennek varációi. 

Még reggel is éreztette hatását az így éledt szeretés, megölelt és azt mondta, hogy „Téged szeretlek a világon a legjobban!” – ami felől voltak kétségeim az elmúlt napokban, de erről majd legközelebb…

Akkor gondoltam arra, hogy mindenképp megírom, ahogy ez zajlott, mert tudom, hogy milyen könnyen elfogadjuk azt a haragot magunkban, amivel a gyerek szobájából távoznánk. Vagy amivel ott hagynánk reggel az oviban, ha száz év volt, amíg átváltotta a cipőjét. Sajnos meglehet, hogy sokszor jobban tudunk haragudni, mint elfogadni és dicsérni. De szerintem ezen tudunk változtatni.

— Anya, miben vigyük haza a havat?

— Szerintem ne vigyük haza, muki, otthon is van épp elég!

— De ha nem lesz elég egy hóemberhez?! Adj egy vödröt, amiben hazavihetjük!

— De nincs nálam vödör! Nem hoztam.

— Nem megmondtam, hogy hozzál vödröt?!!

— ?!?!?!

A szemöldököm a homlokom közepére ugrott a hangnemtől. És amióta érte mentem, ez már a második nemmegmondtamhogy volt. Majdnem rákezdtem, ahogy máskor, hogy miezahangnem… De két dolog jutott eszembe! Az egyik, hogy ezt vajon az oviban hallhatja ennyiszer? A másik: vagy tőlem?!

Bármelyik is, valószínűleg elég rosszul esik neki, ha ilyen tökéletesen megjegyezte. Mégse mondhatom, hogy ilyet ne mondj nekem! Az ovit most kár lenne belekeverni…, meg tudom jól, hogy tőlem is elhangzik ez időnként…

— Figyelj csak — odaguggolok mellé — Biztos rosszul esik neked, amikor ezt hallod tőlem, hogy nemmegmondtamhogy, igaz? De én ezt akkor mondom neked így, amikor már többedjére kértem valamit, és még mindig nem csináltad meg. Te nem mondtad nekem, hogy hozzak vödröt. Ha mondod egy-kétszer, biztosan hoztam volna! — erre elmosolyodik — Úgyhogy a nemmegmondtamhogy ebben az esetben elég bántóan hangzik. De van nálam egy szatyor, abban pakolhatsz havat, tessék.

És tessék! Megcsináltam, hogy letorkollás helyett helyre tegyem ezt a kérdést. Láttam, hogy átment, mert nem voltam se agresszív, se bántó. Kíváncsi leszek, hogy mikor használja majd ezt a “formulát” legközelebb, és hogy megfelelő kontextusba tudja-e helyezi. “Kontextus” meg adódik fordítva is persze, például, mikor hív, hogy menjek már, de én mindjártmégeztleírom…