A szennyeskosarat a ráerősített fürdőköpeny madzagnál fogva vonszolja a fürdőből az ebédlőn át a WC felé. Hagyom, amúgy is éppen Triniti-módban próbálok rendet tenni 10 perc alatt, mert nem érdemes több időt rászánni! — ez a “dumám”, ami nem mindig jön be…
— Jó, akkor ezt pakold vissza, légyszíves! — sóhajtok nagyot azzal szembesülve, hogy kipakolta az összes ruhát a WC elé. Fülig érő vigyor a válasz. Hahahah zsivány vagy! De én tuti nem szedem össze! — kungfupanda tekintet ON.
Megyek tovább a lakásban, darálom a rendet, közben kitalálom, hogy mit főzzek és megkérem még 1-2x, hogy azt szedje fel. Nem szedi, nyafogni kezd, hogy ő nem tudja. Járkálás közben folytatom: Nem érdekel, te szedted ki, pakold vissza! Lézeng a lakásban, nyafog. Állok a konyhapultnál, magyarázok. Odajön és levesz egy banánt.
— Azonnal kezdd el! Mert ha nem kezded el… Jó, csak egy banánt, de utána felszeded!
Irtó lassan eszik. Nem érdekel, visszapakolok inkább én, csak tűnjön már a szemem elől a rumli! Egyre mérgesebben hajlongok, sajnálni is kezdem magam, feljön minden vélt és valós sérelmem, amikkel alapból jól eléldegél egy szülő, ha nincsen különösebb trigger, ami felszínre hozza, de most van. Puffogva rángatom vissza azt a sz’rt a fürdőbe, miközben folyamatosan szapulom, hogy akkor nem kellett volna kihozni! Többet meg se próbáld! Elegem van már, hogy én pakolok, te meg folyamatosan rumlit csinálsz! blablabla — míg ő láblógatva ül a konyhapulton egy banánt eszegetve. Láthatóan elvesztette a fonalat, vagy legalábbis már a banán foglalja le a gondolatait, hiszen annak van íze, állaga, szaga. Nem vagyok kedves vele, nem hagyom, hogy segítsen adogatni a tojásokat, mikor főzni kezdek, mert éppen meg vagyok sértődve.
B) verzió
… Megyek tovább a lakásban, darálom a rendet, közben kitalálom, hogy mit főzzek és megkérem még 1-2x, hogy azt szedje fel. Nem szedi, nyafogni kezd, hogy ő nem tudja.
Megállok. Odamegyek. Leguggolok hozzá. És csak akkor kezdek el beszélni, mikor összetalálkozik a tekintetünk, hogy közben ne úgy szálljanak a szavaim a lakásban, mint a por (POR! Még fel kellene porszívóznom! De az várhat. 3 perccel több most, 18 perccel kevesebb később!)
— Figyelj csak! Már akkor tudtam, hogy ezt nem fogod felszedni, amikor megláttam, hogy kiborogattad. Miért jó, hogy itt a földön ez a sok ruha?
— Deanyaa! Ez egy híd.
— Egy híd?
— Igen. Azért kellett ideépítenem, hogy be tudjunk menni a WC-be, mert különben ezen a nagy tengeren kellene átkelnünk, és akkor vizes lenne a lábunk.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy abban a pillanatban előttem is egy híd tornyosult, és nem egy újabb feladat, de legalább a végtelenképzeletű fiúcskámat láttam már magam előtt egy idegesítő kistestű helyett. Máris másképp tudtam hozzáállni!
— Gyere, számoljuk csak meg, hány darabból áll ez a híd! — mondtam hangosan, aztán suttogva folytattam a komoly anyaghangomon, mintegy kiszólva a szerepjátékból — Tudod, egyszer úgyis össze kell ezt szedni, és most segítek, de később nem tudok. — Ki kezdi? — kiáltottam újra cinkosan.
Hamar eltűnt a kupac, ahogy elkezdtem számolva visszadobni a kosárba, ő folytatta. Még a kosarat is visszarakta a helyére. Aztán felültettem a konyhapultra, hogy elmajszoljon egy banánt, amíg főzök. Adogatta a tojásokat, én meg arra gondoltam, amire már annyiszor másfél éves kora óta, hogy a gyerekek eredendően jók. Csak merjünk felülemelkedni mindazon, amit eddig gyereknevelésnek mondtak — bünetés, fenyegetés, megszégyenítés —, és akkor mindig visszatalálunk egymáshoz…
Minden jó, ha vége jó?
Tudom, nem úgy tűnik, mintha következetesen betartottam volna a szabályt, hogy pakolj el magad után! Mert amikor szabályokról beszélünk vagy hogy kijelöljük a határokat, akkor azt látjuk magunk előtt, hogy a felnőtt kimondja, mit csináljon a gyerek és a gyerek aszerint viselkedik. Ezzel szemben én megint csak játékot csináltam az egészből!
És valóban. Vagyis leereszkedtem a pulpitusról és azon a nyelven szólítottam meg, amit a gyerekek beszélnek — a játék nyelvén. Ettől máris jól érezte magát és megcsinálta, amire kértem: elkezdte visszapakolni a ruhákat. És nem ez lényeg?
Számtalanszor volt részem az A) verzióban is, ahogy gondolom neked is. Tudjuk mi a végkifejlet, ki hogyan érzi magát benne, és utána milyen tónusra lesz hangolva az egész nap. Tudjuk, mert nincs mindig energiánk a játékra. Mert néha még el tudunk bizonytalanodni, hogy nem kellene-e első szavunkra pattannia?! — és olyankor hirtelen követelőzésbe váltunk, ami pedig dominancia harcba torkollik…
Dr. Laura Markham megerősít abban, hogy mi, szülők is sokkal több örömet lelünk a gyereknevelésben, ha igyekszünk egy hullámhosszra kerülni velük, mielőtt kijavítanánk vagy bármire kérnénk. Mert az a gyerek, aki ezáltal szeretve és megbecsülve érzi magát, sokkal inkább együttműködik a szüleivel.
]]>Te kérdezted már valaha, hogy honnan tudja, hogy szereted?
– erről beszélgettünk tegnap este a nővéremmel. Aztán ma délután, amikor végre ketten maradtunk — nem csörgött a telefonom, nem kellett e-mailre válaszolnom, nem “kellett” másra figyelnem, máshoz beszélnem — hanem csak vele voltam, úgy mint régen, amikor a napjainknak nagy részét így tengettük, láblógatva, egymással szemben, akkor megkérdeztem.
“Onnan tudom, hogy mindig puszilgatsz.”
Felvillanyozott a válasz! Nem is gondoltam, hogy egyből mond valamit, meg hogy ilyen konkrétumot, fülig érő mosollyal. Ezen felbúzdulva megkérdeztem, hogy honnan tudja, hogy apa szereti?
“Onnan tudom, hogy ő meg sokat ölelget!”
— És szerinted honnan tudom én, hogy te szeretsz?
“… azt találd ki te!”
Persze majdnem okoskodásba csúsztam, hogy háát amikor megcsinálod, amit kérek tőled, meg amikor nem kell százszor… , de lenyeltem. És arra gondoltam, amikor reggel felkel… meg amikor hazaérek… és amikor megnevettetem…
— Én onnan tudom, hogy mindig megörülsz nekem…! És hogy a fagyidat is megosztod velem!
Lassan 3 éve nézem, ahogy a férjemből apa válik. Szándékos a jelen idő – magamra is ezt használom –, mert nagyon úgy tűnik, hogy ez nem történik meg egyik pillanatról a másikra.
Valami elindul, amikor tudomást szerzünk róla, valami megérint, amikor először vesszük a karunkba, valami beköltözik, és már soha nem múlik el, mindig jön velünk. De a létezést, hogy anyák és apák vagyunk, azt folyamatosan tanuljuk.
Én voltam már anya, szoptatós, beteg gyermeket ápoló, szavakat tanítgató, ovisért menő, hisztit kezelő stb. Ahogy ő is volt már totyogóst kísérő apa, legózós, fürdetős, elaltatós, csavarozni tanítós stb. De ki tudja, hogy milyen szülőnek kell lennünk holnap? Mindig adódik egy új helyzet, egy új fent vagy lent, vagy csak a régi körök, ha aznap éppen nincs meg a megoldásunk.
Sokszor mondja este, hogy „ma jó apa voltam”, vagy csak gondterhelten hallgat. Pedig biztosan tudom, hogy nincs olyan, hogy ma vagy holnap. Helyzetek vannak, amiket vagy jól kezeltünk a nap során, vagy nem. És egyik sem határozza meg végérvényesen a másikat.
Persze, azt tapasztalom, hogy ha sokszor ismételjük a rosszat, akkor hozzászokunk, akkor az válik rutinná: első blikkre felemeljük a hangunkat, robbanunk vagy méltatlankodunk, aminek súlyát aztán tízszer olyan nehéz lesz leemelnünk a gyerekről. És minél többet pakolunk rá, annál kevésbé lesz önfeledt, vidám és szeretetteljes. Akárcsak a szülei.
Egészen kifordul magából a gyerek, ha nincs jól szeretve. Kicsi, idegesítő szörnyeteggé lesz. Ugyanakkor ha kitartó munkával – így mondom, mert a felnőttek ezt a szót értik meg jól –, napról napra, helyzetről helyzetre leemeljük ezeket a terheket róla, akkor újra ragyogni fog. És észre se vesszük, ahogy megfogjuk a kis kezét: úgy emelkedünk el a talajtól, mint a papírsárkány, amit a szél szárnyra kapott.