A szennyeskosarat a ráerősített fürdőköpeny madzagnál fogva vonszolja a fürdőből az ebédlőn át a WC felé. Hagyom, amúgy is éppen Triniti-módban próbálok rendet tenni 10 perc alatt, mert nem érdemes több időt rászánni!  — ez a “dumám”, ami nem mindig jön be…

— Jó, akkor ezt pakold vissza, légyszíves! — sóhajtok nagyot azzal szembesülve, hogy kipakolta az összes ruhát a WC elé. Fülig érő vigyor a válasz. Hahahah zsivány vagy! De én tuti nem szedem össze! — kungfupanda tekintet ON.

Megyek tovább a lakásban, darálom a rendet, közben kitalálom, hogy mit főzzek és megkérem még 1-2x, hogy azt szedje fel. Nem szedi, nyafogni kezd, hogy ő nem tudja. Járkálás közben folytatom: Nem érdekel, te szedted ki, pakold vissza! Lézeng a lakásban, nyafog. Állok a konyhapultnál, magyarázok. Odajön és levesz egy banánt.

— Azonnal kezdd el! Mert ha nem kezded el… Jó, csak egy banánt, de utána felszeded!

Irtó lassan eszik. Nem érdekel, visszapakolok inkább én, csak tűnjön már a szemem elől a rumli! Egyre mérgesebben hajlongok, sajnálni is kezdem magam, feljön minden vélt és valós sérelmem, amikkel alapból jól eléldegél egy szülő, ha nincsen különösebb trigger, ami felszínre hozza, de most van. Puffogva rángatom vissza azt a sz’rt a fürdőbe, miközben folyamatosan szapulom, hogy akkor nem kellett volna kihozni! Többet meg se próbáld! Elegem van már, hogy én pakolok, te meg folyamatosan rumlit csinálsz! blablabla — míg ő láblógatva ül a konyhapulton egy banánt eszegetve. Láthatóan elvesztette a fonalat, vagy legalábbis már a banán foglalja le a gondolatait, hiszen annak van íze, állaga, szaga. Nem vagyok kedves vele, nem hagyom, hogy segítsen adogatni a tojásokat, mikor főzni kezdek, mert éppen meg vagyok sértődve.

B) verzió

… Megyek tovább a lakásban, darálom a rendet, közben kitalálom, hogy mit főzzek és megkérem még 1-2x, hogy azt szedje fel. Nem szedi, nyafogni kezd, hogy ő nem tudja.

Megállok. Odamegyek. Leguggolok hozzá. És csak akkor kezdek el beszélni, mikor összetalálkozik a tekintetünk, hogy közben ne úgy szálljanak a szavaim a lakásban, mint a por (POR! Még fel kellene porszívóznom! De az várhat. 3 perccel több most, 18 perccel kevesebb később!)

— Figyelj csak! Már akkor tudtam, hogy ezt nem fogod felszedni, amikor megláttam, hogy kiborogattad. Miért jó, hogy itt a földön ez a sok ruha?

— Deanyaa! Ez egy híd.

— Egy híd?

— Igen. Azért kellett ideépítenem, hogy be tudjunk menni a WC-be, mert különben ezen a nagy tengeren kellene átkelnünk, és akkor vizes lenne a lábunk.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy abban a pillanatban előttem is egy híd tornyosult, és nem egy újabb feladat, de legalább a végtelenképzeletű fiúcskámat láttam már magam előtt egy idegesítő kistestű helyett. Máris másképp tudtam hozzáállni!

— Gyere, számoljuk csak meg, hány darabból áll ez a híd! — mondtam hangosan, aztán suttogva folytattam a komoly anyaghangomon, mintegy kiszólva a szerepjátékból — Tudod, egyszer úgyis össze kell ezt szedni, és most segítek, de később nem tudok. —  Ki kezdi? — kiáltottam újra cinkosan.

Hamar eltűnt a kupac, ahogy elkezdtem számolva visszadobni a kosárba, ő folytatta. Még a kosarat is visszarakta a helyére. Aztán felültettem a konyhapultra, hogy elmajszoljon egy banánt, amíg főzök. Adogatta a tojásokat, én meg arra gondoltam, amire már annyiszor másfél éves kora óta, hogy a gyerekek eredendően jók. Csak merjünk felülemelkedni mindazon, amit eddig gyereknevelésnek mondtak  — bünetés, fenyegetés, megszégyenítés —, és akkor mindig visszatalálunk egymáshoz…

Minden jó, ha vége jó?

Tudom, nem úgy tűnik, mintha következetesen betartottam volna a szabályt, hogy pakolj el magad után! Mert amikor szabályokról beszélünk vagy hogy kijelöljük a határokat, akkor azt látjuk magunk előtt, hogy a felnőtt kimondja, mit csináljon a gyerek és a gyerek aszerint viselkedik. Ezzel szemben én megint csak játékot csináltam az egészből!

És valóban. Vagyis leereszkedtem a pulpitusról és azon a nyelven szólítottam meg, amit a gyerekek beszélnek — a játék nyelvén. Ettől máris jól érezte magát és megcsinálta, amire kértem: elkezdte visszapakolni a ruhákat. És nem ez lényeg?

Számtalanszor volt részem az A) verzióban is, ahogy gondolom neked is. Tudjuk mi a végkifejlet, ki hogyan érzi magát benne, és utána milyen tónusra lesz hangolva az egész nap. Tudjuk, mert nincs mindig energiánk a játékra. Mert néha még el tudunk bizonytalanodni, hogy nem kellene-e első szavunkra pattannia?! — és olyankor hirtelen követelőzésbe váltunk, ami pedig dominancia harcba torkollik…

Dr. Laura Markham megerősít abban, hogy mi, szülők is sokkal több örömet lelünk a gyereknevelésben, ha igyekszünk egy hullámhosszra kerülni velük, mielőtt kijavítanánk vagy bármire kérnénk. Mert az a gyerek, aki ezáltal szeretve és megbecsülve érzi magát, sokkal inkább együttműködik a szüleivel.

Illetve már a dolgozatra készülés közben. Nem tudom, hol csúszott el ennyire a történet, mert általános iskolában még Zrínyi matekversenyre is jártam. (Ki nem? — mondta erre a gimis tanárunk.) Hiába mértem fel minden alkalommal a matekfüzet fölé roskadva, hogy ez a szuicid magatartás nem valami életszerű, a kiutat mégsem láttam. Hát maradt a gombóc a torkomban, ami másnapra gyomorra csúszott, úgy meg elég nehéz körmölni. Pedig nem voltam ám olyan hülye, csak alulmotivált… És akkor jó pár év múltán az ember lányából szülő lesz, és ismét farkasszemet nézhet az iskolai tananyaggal. A motiváció végül is adott: életben tartani a gyermeket! 

Persze elsősorban az iskola feladata volna, hogy megtanítsák a tudás elsajátításának módszerét, amihez elengedhetetlenek az olyan tanárszellemiségek, mint például Auth Andrea.

“Észre sem vették, és 45 percen keresztül számoltak a gyerekek. Valami csoda kezdődött, amit Andi idított el a gyerekeknél.”

— emlékszik vissza az igazgatónő. Andrea 10 évvel ezelőtt kezdett el azon ügyeskedni, hogy az alapműveletekkel is küszködő diákjait játékosan vezesse rá a tananyag elsajátítására. Félretette hát a munkafüzeteket, és olyan kártyajátékokat kezdett játszani a gyerekekkel, amely során pont azokat a műveleteket tudta észrevétlenül gyakoroltatni velük, amit a tananyag megkívánt. A játék pedig, mint tudjuk, a gyerekek igazi közege! Akkor lehet csak oldottan, befogadói képességük teljes spektrumát használni.

Auth Andrea jól átgondolt és odaadó munkával végül egy komplett játékkészletet állított össze. A műveleti területek között megtalálható az +, -, /, *, hosszúság és űrmértékegységek, valamint a becslés, csoportosítás, reláció és szöveges feladványok is, amelyek segítségével elsajátítható és készségszintre emelhető az általános iskola első éveiben megtanulandó alapismeretek nagy része. A MathterMinds/Lapot kérünk! matematikai kompetenciákat fejlesztő taneszköz 2014-re már 260 általános iskolában segítette kollégái munkáját.

“A MathterMinds eszközkészletét használva a gyermekek motiváltsága a matektanulásra könnyebb és hatékonyabb, mint a hagyományos matematikatanítási módszerekkel. A gyerekek sokkal több műveletet végeznek el így, mint a klasszikus tanórai módszerekkel. Az eredmény pedig jóval több sikerélmény és sokkal kevesebb szorongás matektanulás során.”

— állítja Dr. Arató Ferenc, a Pécsi Tudományegyetem adjunktusa, a neveléstudomány doktora, aki időközben fejlesztőként csatlakozott ehhez a nagyszerű projekthez.

A játék kivitelezésének és közoktatásban való terjesztésének zsákutcáiról a HVG is beszámolt, “Forradalmasítaná a matekoktatást, de itthon mattot kapott” címmel. Ezek után fordultak a közösségi finanszírozás felé, hogy az onnan szerzett támogatásból nemzetközi verzió készüljön illetve a kampányt támogatók részére sokkal alacsonyabb árat tudjanak biztosítani. Az iskolai játékkészlet, ami felöleli a 1-4. osztály tananyagának 89%-át, most 30% kedvezménnyel vásárolhatják meg intézmények, szülői közösségek. Az időközben elkészült családi kiadást pedig 20%-os kedvezménnyel, ami szintén több évet felölelően szolgálja ki a kisgyerekes családokat.

És itt jövünk képbe mi, matek ellen beoltott szülők!  Ezzel a játékkal el lehet kezdeni a tantárgyhoz fűződő negatív viszonyunk feloldását! Sőt, családi hétvégén kimenekíthetjük az első osztályos unokahugicát az íróasztal mögül, hiszen nem csak ott tudja gyakorolni azt a matekpéldát! Élmény volt nézni, ahogy pár kör után egyre gördülékenyebben 21-ezett Katika, azaz összeadott és megválaszolta fejben, hogy mennyi kell még a 6 pöttyös + a 9 pöttös kártyához, hogy 21 legyen? A nagymama közreműködésével pedig sikerült bevonni a közös időtöltésbe — matekozásba! — a 3,5 éves unokát is. Továbbmegyek: akivel azóta rendszerint viszünk magunkkal egy-egy kártyacsomagot a nagy dobozból, hogyha várakozni kell vagy eljött az ideje egy kis lenyugvós játéknak, akkor 20-30 percre simán leköti a figyelmét a figurás-számolós dominó vagy azonos számú pöttyöket ábrázoló lapok párosítása.

A barátainkkal beszélgettünk, hogy a kisbabák gondozásával töltött első években egyértelműen a MOST-időzónában létezik a szülő. Aztán ahogy cseperednek, kezdjük visszanyerni a valós időszámítást, ami az óvódához közelítve hirtelen megnyúlik. Valahogy egyre előrébb látunk már. Ahogy a barátnőm mondta szipogva a kislánya ovis ballagásán: “Mindjárt mehetünk a nyolcadikosra, ne már!”

Ezen a ponton sokunkban megfogalmazódott már, hogy úgy szeretnénk majd végigkísérni az apróságokat az óvódás korból a kisiskolás mindennapokba, hogy ne csökkenjen le drasztikusan a játszva töltött idejük. Se az együtt töltött! Azonban így, pár év messzeségéből is körvonalazódni látszik már az a tananyag mennyiség, amiről idősebb korú gyerekek szüleit hallunk panaszkodni. Nem beszélve arról, hogy mikor van ideje egy szülőnek leülni matekozni a gyereke mellé, és aztán még minőségi idő tölteni vele?

Ezt a több ismeretlenes egyenletet oldhatja meg számunkra a MathterMinds / Lapot érünk! fejlesztő társasjáték, aminek nagyon hamar pozitív hozadéka lesz a fejlődés, a kitartás és az az együtt élmény, ami a tudásvágyukat fokozza…

A mai nap az újrakapcsolódás jegyében fog telni! — íveltem fel ezt a szép célt még félálomban, reggel. Aztán észrevettem, hogy a jobb szemöldököm fölé koncentrálódó fejfájással ébredtem. Ciki.

— Anyaa, kimegyüüünk? — fordult felém az a jószagú, meleg kis test, aki éjjel mellém kunkorodott. Ráül a bilire, én csak popót törölni tápászkodom fel, és teszek egy gyenge kísérletet:
— Nyújtózz ki egy kicsit az ágyadban, hmn?! — működik, kedvet kapott, hasra vágja magát, úgy szagolgatja a párnáját, én meg csendben visszacsúszom az ágyamba.

Ez a gyurmakolbász gyártás, bunkizás nekem most nem megy. Nincs hozzá kedvem, és minél jobban erőlteti, annál jobban befeszülök. Mert megélem azt, amitől mindig is tartottam, amikor még nem volt sajátom és csak elképzeltem, hogy majd muszáj lesz vele játszanom. És ettől a muszájtól begyulladok!

Na, de mégis csak egy 3 éves anyuka vagyok már, aki igazán tudhatja, hogy amikor így érez, annak megvan az előzménye, ez a reakció már csak következmény bennem. Mégis erre kell most megoldást találnom, mert már nem vagyok egyedül, itt van nekem a kisrókám, akiért felelősséggel tartozom… 

Újra fel kell vennem a hozzáfutó szálakat, amiket le-leold a kimerültség, a stressz, a másfelé ágazó figyelem ésatöbbi, különben kitikkaszt a muszájszerűség és szabadságra szomjazom. Csapda-állapot, jobb elkerülni! Újra kell kapcsolódni! — végül is már reggel erre készültem. Csak ez a hüye fejfájás a fél arcomra tenyerelt…

Hajrá! Csináljunk valami olyat, amiben sikerélményem lehet. Játékunalom ellen az a legjobb, ha megtanítjuk valamire a gyereket. Vétek volna nem kihasználni felnőtt mivoltunk jelentőségét, ami nem a szabályok felállításában rejlik és nem is az a legszórakoztatóbb része. Hanem az, amikor rájövünk, hogy ez a csöpp kis emberke még mennyi alapvető dologra képes rácsodálkozni. Játszhatunk vele akármit, meghálálja a figyelmünket! És mint egy (egyelőre) kifogyhatatlan játékraktárból sorra vehetjük elő őket. Így színlelés és erőlködés nélkül máris aktív részesei vagyunk az együttlétnek. Merem állítani, hogy a tudásunk a legjobb játékszer…! — elismételtem magamnak, amiről úgy tűnik, megfeledkeztem.

Vagy — ahogy ma reggel — az lendít át hozzá, hogy elengedek minden mást egy fél órára, hogy egészen közelről nézzem, ahogy megmutatja, hogy már egyedül is megy, anya…!