Mindenből lehet játékot csinálni, és ha sikerül, azzal máris feloldottuk a patthelyzetet. Egy gyerek – ha nem zaklatott vagy fáradt – nem tud ellenállni a játékra invitálásnak. Nevettessük meg!

1. Hívjuk ki egy fogmosó versenyre.
2. Mossuk meg mi a fogát, és kommentáljunk mindent, amit a szájában találunk: „Ó, ez egy spagetti darab?” „Te, szerintem ez alatt kincs van!”
3. Vágjunk vicces arcokat, miközben fogat mos.
4. Sikáljuk meg mindenütt – a karját, a fülét, a pocakját. „Itt kell sikamikálni?” („Nem, apu, itt!”)

Dr. Markham sorai végén, saját megjegyzésként szeretném kihangosítani azt a kérdést, ami sokunkban visszahangzik: Meddig? Mikortól lesz végre az, hogy önállóan és önszántából megcsinálja, amire kértem?!

Valószínűleg ez a gyerek-szülő párostól is függ. Direkt nem csak azt írom, hogy gyerekfüggő, mert rajtunk is múlik.

„A válaszkész babagondozás folyományának tűnik, amikor a szülők úgy ugranak a három, négy, öt éves gyerek szavára, mint amikor kicsi babaként ciciért sírt. Valahogy benne lehet ragadni ebben az állandó készenléti állapotban, pedig már nincs rá szükség. A szülői szabadáságunkat a gyerek önállóságával párhuzamosan nyerhetjük vissza. Apróságokra gondolok, mégis van jelentősége, amikor hasonló mozzanatok sorából áll össze egy nap. Nem anya hozza oda a bilit, nem ő áll fel zsebkendőért, nem ő szedi össze a játékot, ha már a gyerekecske is tudja.” (részlet a Nekünk Bevált könyvből)

Egy teljesen szubjektív mércét tekintve, számomra úgy tűnik, hogy a játékos nevelés mentén cseperedett gyerekek nincsenek elmaradva önállóság terén az utasításokkal nevelt gyerekekhez képest. Azzal a különbséggel, hogy az ő „teljesítményük” nem 100%-os. Mindenki döntse el maga, hogy ez vállalható-e a számára vagy sem.

Én vállaltam, hogy nagyobb mozgásteret biztosítok a gyerekemnek az aktuális hangulatunkhoz, állapotunkhoz és helyzetünkhöz mérten. Például, képes egyedül fölmenni a fürdőbe, levetkőzni, bemászni a kádba és lezuhanyozni, aztán felöltözni és fogat mosni, de legtöbbször együtt csináljuk, mert gyorsan szeretném „lezavarni” az egészet. Ha időben vagyunk még vagy maradt valami égető dolgom, akkor hagyom, hogy játékba keveredjen a ruháival vetkőzés közben (turbán lesz a pólóból), a fürdőszobaszőnyeggel, a pizsomával, miközben egyszer csak önállóan elkészül.

Olyan könnyű belengetni valami jutalmat vagy büntit, odadörrenteni, megsértődve a gyerek bűntudatára játszani, hogy komoly erőfeszítésbe telik, NEM alkalmazni ezeket.

Abban már nehezebb következetes lenni, hogy úgy tanítgassuk a gyereket a számunkra fontos dolgokra, hogy lehetőleg önszántából tegye meg ezeket és akkor, amikor kérjük tőle. Itt is olcsó szemfényvesztés volna a 100%-os mutató, vagyis hogy mindig mindenben együttműködnek.

Én most is kitartok amellett – és egyre inkább, meg egyre könnyebben –, hogy a teljes szófogadásnak ára van, amit nem akarok megfizetni.

S. Hermann & F. Richter képe a Pixabay -en.

Megőrülök, ha ez a gyerek most elkezdi összehajtogatni a zoknijait! Elegem van már, hogy állandóan csak könyörögnöm kell, hogy ne fogadj szót, ne segíts! Én ezt nem bírom már, Kisfiam.

Egy hatéves még nyomokban tartalmaz két-háromévesre utaló jeleket, a nemleges és igenlő válaszok tekintetében. A „beszéljünk fordítva” alap verziója már uncsi, amikor is minden igenből nem lesz és minden nem helyett igent mondunk. Létrejött a 2.0-ás verzió!

Nagy átlagban úgy látom, hogy mi, szülők, sajnos elég jók vagyunk a szapulásban, bosszankodásban, méltatlankodásban, ha a gyermekeink viselkedéséről van szó. És ezt tudjuk is a másikról, hiszen kívülről szemlélve egészen feltűnő, amikor egy másik szülő tart fejmosást épp a semmiért, de kisebb eséllyel érjük tetten önmagunkat, amikor hasonlóképpen járunk el. Megnyomódik egy play-gomb és újrajátszuk a régi lemezt.

Ahelyett, hogy játszanánk!

Játék és játékosság. Két olyan dolog, amit „büntetlenül” bevethetünk a gyerekkel való együttélés – nevelés – során. Minden alkalommal, amikor jókedvre derítjük a gyerekünket, kétségtelenül szerethetőek vagyunk. És ezt általában ki is mutatja a gyerek, mert tudja, hogy segítettünk neki: kivezettük a zsákutcából, ahonnan ki lehetett volna hajtani szigorú szavakkal is, vagy kiédesgetni valami jutalommal, de ha csak annyit teszünk, hogy elhatjuk körülötte a ködfelhőket, akkor önként kitalál. Ránk talál. Csupán a hozzáállásunkon múlik, hogy nap, mint nap együttműködésre szoktatjuk, vagy szófogadásra kényszerítjük.

Hogy jön ide a szapulás?

Amikor kivakartam a mosógépből egy halom ruhát, ő pont akkor toppant be nem teljesen szilárd halmaz állapotában: nyúlni kezdett, mint egy rongybaba, azt hiszem, birkózi szeretett volna vagy csak lógni rajtam, esetleg belehemperegni a ruhákba. Én egyiket sem szerettem volna, úgyhogy belecsaptam egy felszabadító szapulásba, amit nyugodtan megtolhattam hangerővel is – játékból.

Ha most elkezded itt nekem kiválogatni a saját alsógatyáidat a szárazak közül, én tuti felrobbanok! Eldobom az agyam, ha most összeszeded a zoknijaidat, az biztos! Utálom, hogy állandón azt csinálod, amit mondok.

Pöröltem vele, hogy felviszi az emeletre és elteszi a helyére az összeset. Kész, elegem van, én nem értek ehhez a gyerekneveléshez! Nem tudok mit kezdeni egy ilyen rendes és szófogadó gyerekkel! Ez volt az utolsó csepp a pohárban! – járkáltam a saját ruháimmal, amíg a kistesű lény az övéivel cikázott előttem. Utáltam volna, ha anélkül öltözik fel, hogy könyörögnöm kellene neki, és kimegy a levegőre az apjához – hát így tett.

A saját gyengénkre játsszunk!

Mondjuk ki: időnként jólesne kiereszteni a gőzt, és ráolvasni arra az egyméterkére – pláne, ha már több –, hogy egyszerűen az őrületbe kerget, hogy kifutnánk tőle a világból és épp nem tudunk mit kezdeni vele! De jobb, ha nem tesszük meg igaziból. Úgy bántó és infantilis húzás lenne részünkről,  így viszont ér, mert hidat épít közénk, ahelyett, hogy falakat húznánk fel.

Igen, ilyen is volt az utóbbi időben. És vigyorogva fut be a szobába, majd’ hónaljig húzott nadrággal, hogy “Anyaa, kakiltam!”, és gombszemekkel néz rám, ahogy elhalad mellettem. Ó, ne már! — bődültem fel, de vesztemre elnevettem magam, mert nagyon vicces volt az a huncut arc, amit ehhez a világmegváltó ötletéhez társított. Nyilván ezek után a szituáció többször megismétlődött, de már egyáltalán nem tartottam viccesnek.

Nálunk ez az a helyzet, amire a, b és c verziónak kellett talonban lennie, ha nem akartuk az erőfölényünkkel, fenyegetéssel, érzelmi zsarolással elintézni, hogy rákerüljön minden ruhadarab. Nem akartuk. Viszont szerettük volna, hogy előbb vagy utóbb ezen a téren is együttműködést mutasson a hároméveskénk. Ez is egy tanulási folyamat volt — minden résztvevőnek.

És milyen jó múlt időben fogalmazni! Mert hogy úgy tűnik, meghozta a gyümölcsét a kitartás, a tízig elszámolás a menekülő kistestű hátára fókuszálva, a nagylevegőőő, a próbáljuk újra, a játékosság, a szeretés és a következetesség. És eltörpültek mellette a kudarcos esetek, mikor kirobbantam, mert ilyen is volt. Szóval a gyerek az esetek nagy többségében felöltözik és/vagy hagyja magát feltöltöztetni. Tekintve, hogy majdnem háromévesről beszélünk, a százszázalékos mutató olcsó szemfényvesztés volna.

Hurrá, ezt is megértük! Itt jegyzem meg, hogy még bármi is lehet, újra dacrendre kerülhet ez a terület, de a tapasztalat már a minék, hogy így is lehet! És ez nagyon is elkél, mint megerősítés, amikor más helyzetekben keményen tartja még magát az elgondolás, ami abból a sárgadinnyécskényi kobakból pattant ki… 

Az x-edik verziónk “a választós”, mikor ismét a korának legjellemzőbb vonása adja az alapot: Jonatán választ! Felémutatom a tenyeremet: a hüvelykujjam a bugyi, a mutatóujjam a trikó, a középső a póló, a gyűrűs a nadrág, a kisujjam a zokni. Korábban a pelussal indult a játék. Amint kiválasztotta a hüvelykujjamat, rákerült a ruhadarab és egy nagy pukk hanggal kiesett a körből az az ujj. Utána újra jön a felsorolás, aztán elrikoltom magam, hogy Jonatán választ! És ő választ, szépen sorban. Két hétig eszébe sem jutott variálni a sorrenden. Amikor láthatóan elkezdte húzni az időt, nem választott, akkor egyből elraktam ezt a játékot azzal, hogy majd legközelebb újrapróbáljuk, mert itt szabályok vannak! — és másképp öltöztettem fel.

Fontos, hogy mindig ugyanazokkal a szavakkal vezetem fel a játékot, mindig elsorolom a ruhákat, mindig kiemelem, hogy ő választ, ugyanazzal a hanggal csukódik le a már kiválasztott ujj és ez amolyan pörgős játék, nem várakozunk sokat közben. A végén meg nagy taps, hogy milyen jó is az, amikor Jonatán választ!

Két hét után tartottunk egy kis szünetet, mert kezdett alább hagyni a lelkesedés. De pár nappal később azzal állt elő, hogy anya, választózzunk! Naná, hogy választóztunk. Még jó pár napon, heten át. Volt, hogy variáltunk már a sorrenden, mert a lényeg átment. Aztán egyszer csak már nem kellett felvillantanom a tenyerem, az ölembe vettem, valamiről beszélgettünk és már készen is volt. Valahogy így került le napirendről a folyamatos ellenállás, cirkuszolás, győzködés, ami —szépíthetek rajta—, de nekem idegőrlő volt. Volt! Nekünk bevált.

Ezúttal Artúr apukája rukkolt elő a megoldással:

“Artúr eléggé odavan a tömegközlekedési eszközökert, főleg metró, busz. Apa meg kreatív. Úgyhogy most az van, hogy Artúr szája az alagút és a fogkeféje a metró. Olyan állomások vannak, hogy felül -hátul, elől -alul, alul-hátul. Nincs tiltakozás, sőt, még kuncog is hozzá.”

Öltözés közben megint elkapta a lábfejét, nehogy rá tudjam húzni a harisnya másik szárát is. Szerencséje, hogy újabban azon merengek ilyenkor, hogy hogyan tudnám erőszakmentesen rávenni, hogy elengedje és végre kész legyünk! Gyakorlatilag van, hogy előbb elengedi, mint hogy rájönnék, mitévő legyek — ez azért elég komikus így, nem igaz?

De volt, amikor az orrom elé lendített talpikó, a köré font két kicsi kézzel vörösen lobogott, és mérgesen próbáltam az erőfölényemet kihasználva rátornázni a harisnyát, miközben valami szigorú szülői, “most már be kell keményítenem” retorikájú szöveggel okítottam őt — önigazoltam magamat.

Vagy túljárva az eszén — fogalmaz a büszkén tudatos oldalam —, hirtelen felteszem neki a kérdést, hogy hol a füled? Mire ő megfeledkezve róla, hogy egy perce még “kard ki kard” álltunk egymással szemben, máris megfogja a két fülét. Aztán várja a következő kérdést, ismeri már a játékot: “Hol van a hajad?”. Aztán még kettő, és már fel is került rá a harisnya.

(“And world peace!” — fűzöm hozzá a reflektorfénybe mosolyogva, ahogy magamhoz emelem a gyermeket, és a tömeg éljenez…)

Valójában ismét csak arról volt szó, hogy a játékra, a jóra nyitott énje lett megszólítva, hiszen ő eredendően jó. Nem túljárni kell az eszén, hanem megtalálni kettőnk közt a legrövidebbet, a szeretet nyelvén…

Hopp, de mi van akkor, amikor csak a jobb keze lendül a jobb füléhez válaszul és a bal marad a lábikón? Anya tovább próbálkozik: “És hol a másik füled?”. A bal keze még mindig nem enged, viszont a jobb megindul huncut kacagás közepette a bal füléhez, így mutatja meg. Na, kinek is járnak túl az eszén, Anyuka?

A gyerekek alapvetően jók. Ezt tudjuk, de hogy mit is jelent ez a gyakorlatban, nekem csak a napokban állt össze…

9 hónapos volt, amikor a nagymama jóvoltából megtanulta a kérem-köszönöm-tessék szituációt, amit azóta is gyakorlunk. Viszont az utóbbi időben néha megmakacsolta magát, és hiába nyújtottam a kezem pl. a kanálért — amikor már túl fáradt volt a szájába navigálni —, mondtam a “varázsszót” is, hogy kérem, de erre elkapta előlem a reakciómat szkennelve. Még kértem párszor, egyre szigorúbban, ami mintha olaj lenne csak a tűzre, összeráncolt szemöldökkel nézett rám, a kanálba kapaszkodva (naná, hogy már a haja is olyan).

Éreztem, hogy bennem is lobban a láng, de egy mély levegővel elfújtam… és rámosolyogtam! Láthatólag kizökkentette ez a váratlan reakció, elröppent az arcocskáról a dac. Kedves hangon, ahogy régen játszottuk ezt a mozdulatsort, elkértem megint a kanalat, és bólogattam is hozzá bátorítóan. Egy pillanat alatt megváltozott a felállás, elmúlt az erőfitogtatás és lelkesen nyújtotta oda, én meg még lelkesebben vettem el és köszöntem meg neki — repesett az örömtől, erre mondják.

Csak ennyi kellett, hogy visszaforduljon az a folyamat, ahogy a harag és türelmetlenség szembe állít minket, és egy lépésre kerülök attól, hogy kikapjam a kezéből a kanalt, de ő rászorít, én meg úgyis elveszem, amire zokogásban tör ki, ledobálja a maradék kaját az etetőtálcáról, durcásan szipogva néz rám és biztos, hogy a következő falatot kiveri a kezemből, erre én kiakadok, vége az ebédnek, puffogva viszem ki a tálcát a konyhába, aztán kiveszem a székből, viszem megmosni a kezét, leteszem a játékaihoz, és elkezdem négykézláb fölszedegetni a padlóról a maradékokat, mire mögém totyog, és megpróbál a hátamra mászni — mindig ezt játszuk, ha leguggolok —, de hát én még mérges vagyok, egyáltalan nincs kedvem hozzá — ő viszont már csak a lovacskázásra gondol, izgatottan próbálja elkapni a copfomat, hogy azzal húzza fel magát a hátamra én meg “ááááá”….

Viszont szerencsére nem ez játszódott le, mert a játékosság kicsorbította a feszültséget, ami közénk ékelődött egy pilllanat alatt, és újra cinkostársak lettünk. Csillant a huncutság a szemében, ahogy megértette, hogy mi fog történni, ha odaadja, amit kérek, mert már százszor eljátszottuk és már előre örült neki.

Ma az ebéd végeztével elkezdte ledobálgatni, ami a tálcáján maradt, mire rászóltam, hogy ezt nem szabad, de ebben a mindkettőnket megviselő, fognövesztős napokban nincs értelme belemenni komoly fegyelmezésekbe — már tudom…—, úgyhogy sikerült elkanyarítani a történetet ma is. Eléraktam a tálacskát, és mutattam neki, hogy oda kérem bele a darabokat. És megint működött!

Egy ilyen kis hétköznapi helyzet vitt közelebb a megértéshez, hogy mit is jelent az, hogy ő eredendően jó. Azt, hogy amikor úgy gondoljuk, hogy rosszalkodik, sokkal inkább szól a reakcióink megismeréséről, mert nem a rosszallásunk kiváltása motiválja, hanem az, hogy örüljünk annak, amit tesz. Mert ha mi örülünk, akkor az azt jelenti, hogy ő jó. Neki még mi vagyunk az elsődleges visszajelzés arra, hogy érzékelje önmagát. Tesszük ezt akkor, amikor gondoskodunk róla, ahogy foglalkozunk vele, így táplálva a mélylelkébe, hogy “én jó vagyok, szerethető”. És ezzel egy életre megalapozzuk az igényt benne, hogy jól érezze magát — úgy mondják, az önbizalmát…