Nehéz szó nélkül szemlélni azokat a helyzeteket, amikor egy szülő a gyerekén vezeti le a stresszt. Amit egy másik felnőtt okozott benne…
Tudjátok, amikor apa és apa összeszólalkozik, aztán rá 5 percre túl nagyot lendül a hangunk a gyerek aktuális kérésére. Persze önigazolást mindig találunk rá mi, felnőttek, mert megőrülünk a nyávogástól, nem hisszük el, hogy mindig kell valami, meg nem igaz, hogy nem lehet egy mondatot végigveszekednimondani! Vagy amikor nem akarjuk leteremteni a gyereket, de végül annyira felstresszel a szomszéd, hogy milyen dolog ez vagy amaz, és a végén mégis csak le lesz cseszve az a gyerek. És van, amikor nyílt összetűzés hiányában csak a felszín alatt 10 cm-vel húzódik a feszültség illetve annak előzménye a családi hétvégén, arra várva, hogy kitörjön.
Akkor próbálok a felszínen maradni. Nem akarok azon lamentálni, hogy ezt most illik-e, zavarja-e a nagymamát, mit gondol majd, ha… Ha leülök és bekapcsolom a tévét. Micsoda rebellis tett! — gondolom magamban, hogy ezt gondolja ő magában, csendben humorizálok. De elárul, hogy még egyszer leellenőrzöm magam gondolatban:
“A konyhában nincs teendő, megérdeklődtem. Pakolni más házában úgysem tudok, amit ilyenkor otthon tennék, beszélgetni sem tudok most senkivel, valahogy mindenki eltűnt, hát igazán nem bántok most senkit azzal, ha leülök tévézni!”
Hiába a körültekintés, felfigyelt a kisfiam a tévére és a gondosan felépített szerepjátéknak annyi a szoba másik felében, lelépett. Az ölembe húzza magát, hogy elvegye a kapcsolót.
Ezekben a sziutációkban rendszerint egyszerre indul meg bennünk egy halom érzelem, jól összekuszálódva. És emiatt reagálunk úgy ahogy. De később visszagondolva könnyen szálakra bonthatjuk. A szálakból pedig kötelet fonhatunk, hogy legyen min feljebb kapaszkodni. Miért? Hogy az önvizsgálat útján át eljussunk az önmarcangolás szintjéről a fejlődés felé.
Ez volt akkor az én gombolyagom:
A piros a szülői szál, mert nem úgy van az, hogy a gyerek kikapja a kezemből a távirányítót!
Ebbe gabalyodik mélyről a sárga, enyém most a távirányító, enyém!
Mártírzöld a folytatás: nehogy már ne tudjak leülni egy percre nyugodtan!
Összecsomózza egy mélykék színű, mint megszégyenült tini torkában a gombóc: hagyj már békén, akkor se adom oda!
Egy égő narancs szálat pedig meglendít a mögülem érkező sóhajtás: “Minek kellett bekapcsolni most azt a tévét?!” — nem hangzik el, de érzékelem.
És egy viola is fodrozódik a nagy kuszaságban, de nem nagyon talál utat: ne pánikolj! Te vagy a felnőtt, meg tudod oldani, csak ne vedd ki a kezéből, ahogy ő tette, kérd vissza, ez a jó példa…!
Nehéz utólag szembesülni azokkal a helyzetekkel, amikor a gyerekünkön vezettük le a feszültséget. Veszekedni kezdtem, mint egy gyerek, aki a felháborodott szülőt utánozza. Nem tanítottam, nem mutattam jó példát, nem állítottam fel gyorsan a határokat. Ettől csak jobban belelovallta magát és én is. Egy perc alatt gúsba kötött a bordó, a sárga, a zöld, a kék… Végül felemelt hangon zavartam el, mert nem tudsz rendesen viselkedni. És én sem. Kint játszottak az udvaron az unokanővérével, én meg bent nyomkodtam a kapcsolót, mint a labdával egyedül maradt gyerek, miután elüldözte a kisebbet…
]]>Vagy a gyereked.
Akkor nem vagy túl jól. Nem tudsz jó anyja lenni a gyerekednek sem. Se bizalmas jóbarátja önmagadnak, akitől most éppen herótod van, de nem kopik le. Itt jön, magyaráz, feszül, hülyeségeket beszél — pedig nem akarod. Nem úgy akarod! Nem így gondoltad! De egymás után hagyják el a szádat a szavak, ki vállalja értük a felelősséget majd?!
Amikor látod a következményeket. Szembesülsz magaddal, csak 110 cm-s verzióban. Ugyanúgy feszül, beszél, mondja, csinálja. Rádsóz, visít, kiált. Aztán nem sokra rá megint bújik, mintha mi sem történt volna. Rohadt egy libikóka! De te vagy a nehezebb…
Átveszem a szót. Szóval az utóbbi napokban többször lerúgtam volna magam nekifutásból. Például a lépcső tetejéről, amikor a többedik kérésre nem engedelmeskedő, beteg fiamat befenyegettem, hogy rá tudjam tekerni a kendőt, ahelyett, hogy… Amikor az ágyból kimenekülő, még mindig beteg fiam jobb combjára rászorítottam csendesen, ahelyett, hogy… Meg amikor a még nem teljesen felgyógyult gyerekemre ráripakodok, ahelyett, hogy…
Ahelyett, hogy összeszedném magam. Ha nem megy egyedül, hát segítséggel. Elfogadnám, hogy szarul vagyok. Függetlenül attól, hogy más szerint indokolt-e? Magam szerint érdemes-e? Van, hogy ez nem bír döntés kérdése lenni, egyszerűen így hozzák a körülmények. A tagadással pedig csak az elfojtásaimat növelem. És tanítom annak a gyereknek, aki többet érzékel belőlem, mint amit megérteni képes, hát kitesz belőle mindent a placcra:
“Tessék, anya, edd meg, te főzted!”
Már, ha hagyom persze és nem büntetem le, mert átlátom, hogy az a tiltakozás nem annak a kendőnek szól, hanem a feszültségemnek. Nem kér belőle. Hogy a nem alvás nem azért van, mert nem igényli, hanem mert még ott zsizseg benne az, ahogy az ebédnél rászóltam.
Ültem a játszótéren, és arra gondoltam, hogy most pont olyan szülő vagyok, akihez sokszor odaléptem volna. Akinek a kezei közül kitépi magát a gyerek és minden kedves próbálkozására fennhangon rávágja, hogy NEM, miközben a lapáttal dühösen odacsap a csúszdára, az anyja helyett.
Mit műveltem veled, kisfiam? Hát te is…? Úgy sajnálom, hogy ilyen helyzetbe hoztalak.
Régen meg voltam győződve róla, hogy egy szülőnek ezt nem szabadna hagynia. Ilyenkor oda kell lépni, határozottan elmondani, hogy most indulás, mert így nem viselkedünk.
Dehogy nem! Pont így viselkedtünk. Csak annak a gyereknek volt már annyi önkontrollja, hogy ne az anyja kezére csapjon, vagy karjára szorítson rá, hanem csak a csúszdán eresszi ki a feszültségét.
Most úgy gondolom, hogy ezt végig kell néznem. Látnom kell a haragját, szemtanúja kell lennem a tiltakozásának, hogy komolyan vegyem a saját problémáimat….
Nincs nagy trükk: becsatlakozom a játékba. Mutatom neki, hogy megtöltöm a süti formát:
— És mivel fogod, ha nincs is lapátod? — kérdezi olyan lesújtón, mintha nem is az ő szájából jönne ki a hang.
— Hát majd ezzel a fagyis formával belelapátolom — lapátolok, mint egy kisgyerek. — Kész is!
— Edd meg! — úgy veti oda, hogy teljesen elképedek.
— Kérsz belőle? — nem válaszol.
Ez nem ő. Felpróbálta a arckifejezésem. Közben eszegetem a homoksütit, megtetszik neki, elmosolyodik, visszaérkezett.
— Ha ezt megettem, és te is befejezted azt, akkor fussunk egészen a kapuig! Vajon ki ér oda előbb?
Futunk a kapuig. Aztán a jegyautómatáig. Majd a lépcsőházig. Hogy ezt miért nem tudtam elsőre is így csinálni?
Nem, ez már nem az a két év körüli dacosság, amin csak kőkemény kreativitással játszottuk át magunkat. Akkoriban nem állt volna fel hirtelen egy ilyen felkiáltásra. Meglehet, hogy a helyzet dinamikája már annyira beléivódott, hogy az is segített most: anya jön velem játszani, mert azt szeretném, aztán anya szól, hogy menjünk, és megyek, mert az is játék vele. De több hasonló szituációnk volt a napokban, amikor a sújtó mélyrepülésből egy csapásra együttműködés lett! Mintha azt akarta volna megértetni velem, hogy amíg rosszul bánok vele, addig ő is velem. Játssz velem anya, szükségünk van a nevetésre…!
Tegnap előtt, felnőtt nő módjára el bírtam mondani a következőket a páromnak — azt hiszem, érteni fogjátok a jelentőségét.
Muszáj elmondanom, hogy mennyire kivagyok. Légyszi hallgass meg! Nem kell semmit mondanod rá. Tényleg! Nem kell megoldást találnod rá egyből, ne is pánikolj be, jó? Biztos vagyok benne, hogy ha elmondhatom, már sokkal jobban leszek…
Megnyugtató, amikor csak úgy hullanak ki a szavak belőled, és a másik képes kellő humorral és megértéssel rendezni őket. Így került le a nyomás a mellkasomról és a lerúghatnék a titkos gondolataimból…
]]>