— Ami szép lehet, az legyen szép, nem? — és mosolyogva megrántotta a vállát.
Lehajoltam a lábosért az alsó fiókhoz, kivettem a hűtő oldalából a tejet. Ah, mindig elfelejtem kitörölni azt a fakkot! — amiben kicsit kifolyt a lekvár. Levettem a polcról a zabpelyhet és vízért nyúltam. Ami szép lehet, legyen szép… pörgettem magamban a mondatot, miközben a rutin mozdulatokkal kezeim között készült a reggeli.
Én gyors tempójú, praktikus gondolkodású, kissé felületes voltam. Ő megfontolt, férfiasan ráérős, precíz. Aztán az egó-harcaink megedzettek. Összekovácsolódtunk az olaszos szenvedélyben, amit a ránk zúduló szülőség szilárdított meg. Ccchhh és felszállt a gőzfelhő! — közben elkészült a kávé is…
Szóval megvívtuk már a magunk csatáit ahhoz, hogy ma reggel komolyan gondolkodóba essek a kicsi fiúnak készített üvegek láttán. Elsőre felderültem, hogy milyen jól mutatnak így, meg de jók a színek! A csapon lógó előkékkel a periférián jólesett a szememnek, fogékony vagyok a szívmelengetőre. Aztán a gondoskodása gyengített el, a törődés, ahogy ezek itt állnak sorban.
Majd magamban konstatáltam, hogy az apáknak csak pontos, konkrét feladat kell és azt megcsinálják, ennyi a titok. Nem azt kell rájuk bízni, hogy öltöztesd fel a gyereket, mert az egy sor további kérdést vet fel, és végül úgyis mi csinálnánk meg, hanem a kezébe adni, hogy add rá ezt meg ezt, meg hogy itt ez a két könyv, légyszi keressétek meg minden oldalon a kismackót, amíg lezuhanyzom! Vagy hogy forralj vizet a babának, és tedd palackokba. Nem azért, mert az apák debilek — félreértés ne essék—, hanem mert más az észjárásuk, mint a miénk, meg valami régi berögződéstől fogva hajlamosak (vagyunk mi is!) azt hinni, hogy ők kevésbé kompetensek a kisbabájuk körüli teendőkben, mint az anyák, pedig ez tévedés. Ezt a tévedést felismerni és átbeszélni, rávezetéssel, türelemmel felülírni minőségi változást hoz a mindennapokban — és beleszórtam egy csipet vaníliás cukrot a tejbegrízünkbe…
Utána magamon gondolkodtam. Egy pillanatra bepróbálkozott a régi veszekedések groteszk törpéje a halványuló kisebbségi komplexusomat ingerelve valami olyasmivel, hogy “persze, mert ő mindent olyan tökéletesen csinál! nem tökmindegy, hogy állnak az üvegek, így is – úgy is kihűl az a víz!” — de sikerült nem elcsábulnom ennek az olcsó érzésnek. Inkább arra jutottam, hogy milyen igaza van! Én biztos nem raktam volna így sorba és akkor valami egészen más gondolatsorral indult volna a napom, kár lett volna érte! Ahogy ez bevillant, máris az elfogadás pillekönnyű érzése öntött el jutalmul, meg egy homlokcsók onnan föntről a szeretet miatt és egy hűtőszekrényre illő gondolat, ahogy vittem be hozzájuk a reggelit:
Luxus azt hinni, hogy 6 év 8 év után már a másik semmi újat nem nyújthat, akkor kezdd el újra felfedezni benne azt, amit szeretni tudnál magadban…!
A férfi éppen arról mesél, hogyan jöttek össze a feleségével. Az én férjem is elmondta már az ő verzióját, miszerint egyik nap berúgtam a stúdió ajtaját azzal a kérdéssel, hogy na, mikor kéred már el a számom. Erre természtesen én másképp emlékszem. A friss feleség is csak mosolyogva hallgat még mellettem.
Érdekes játék, már nem is tudom ki hozta föl a témát. Szórakoztató, néha kicsit kínos, de leginkább beszédes, hogy kinek milyen részlet maradt meg és mi esett ki teljesen...
“Nem, az nem így volt, hanem úgy…, és azt mondtad, hogy…, amiré én meg azt…”.
Néha szinte krimibe illő pontossággal ragaszkodom a történtek rekonstruálásához, és kivagyok, ha úgy érzem, hogy a másik meghazudtol! Elferdíti a valóságot! Csúsztat! — az én szemszögemből nézve.
“Tudod mit, akkor neked van igazad!” — veti oda a választ, ami nyilván csak olaj a tűzre, mert nem elégszem meg ennyivel, hiszen ezt eddig is tudtam. Én azt akarom, hogy ő is ugyanúgy lássa, mint én.
Most önkéntelenül is nevetnem kell, de miért nem megy ez akkor, amikor nyakig benne vagyok?! Amikor kipirul az egó az arcomon, és csak a célt látom: megvédeni a saját álláspontomat mindenáron. Ezek mennek a mélyben, én meg csak a madzagok végén lógok, tátogok, kalimpálok, magyarázok.
Aztán sokszor sikerül “életre kelnem”. Visszanyelni a védekezést, a támadást, az iróniát, a szemrehányást — a jól célzott verbális rakétákat. És egyszerűen arról beszélni, ahogy én éltem meg és azt meghallgatni, ahogyan ő. Mert ennyi csak a történet. Olyankor puhán terül el bennem a felismerés, hogy valójában teljesen mindegy, hogy hol az én igazságom, amíg biztosan tudhatom, hogy akivel együtt élek, az a barátom. Nem harcolni jött, nem leigázni, megvezetni vagy kiszipolyozni. Hanem szeretni. Együtt tartani valamerre. Hiszen én is ezért vagyok itt, mellette.
Mindannyiunknak megvan a maga valósága, de ha csak a sajátunkat pörgetjük, és egy lépéssel sem kijjebb, akkor elmulasztjuk a másikat. Mert nem az a baj, ha másképp látunk valamit, hanem az, ha már nincs is kedvünk megosztani egymással…