A Duna-parton voltunk. Megkértem, hogy hajtsa össze a ruháit, miután átöltözött, közben kipakoltam a holminkat.
– Ne gyömöszöld a kalapodba, hát szétszakaaad! – méltatlankodtam, látva, hogy nagy gonddal gyűri bele a trikóját és a rövidnadrágját a felfordított szalmakalapba.
– Ne már!! Hagyd abba! – sápitoztam, mert felbosszantott, hogy folytatja. Magam előtt láttam, ahogy átszakad a kalap belseje.
Csupán egy morgás volt a válasz. Majd hirtelen felállt, és hozzám vágta az egészet. Némi jóindulattal talán csak dobta, de minden figyelmeztetés nélkül, így a kalap ruhástul a földön landolt rólam lepattanva. Meg se rezzentem, annyira meglepett. Csak álltam ott rendületlenül, aminek nagyobb ereje lehetett, mintha kirobbantam volna. Le sem vette rólam a szemét. Éreztem, hogy már nem fogok kiabálni, anélkül is lesz súlya a szavamnak. Sokkal fontosabb nekem, hogy ezt még egyszer ne ismételje meg!
Az agresszív szülői fellépéstől csak megriad a gyerek, így máris védekezésre kényszerül. Ez ösztönös. Onnantól kezdve pedig lepereg minden intelem, csak a szülő iránt érzett harag és sérelem állandósul, menthetetlenül aláásva a tekintélyt, aminek kivívásáért sok durvaságra képesek a fölnőttek.
Valamit nagyon mellre szívhatott, ha erre vetemedett – fordítottam magam felé a górcsövet:
– Ennyire rosszul esett, ahogy mondtam?
Úgy meredt rám az összeráncolt szemöldöke alól, mint aki nem döntötte még el, hogy ő haragszik, vagy rá haragszanak.
– Azért lettél mérges, mert beleszóltam? Nem hagytam, hogy úgy csináld, ahogy kigondoltad, ugye? – kezdtem kapiskálni.
Elmondtam, hogy az én szemszögemből hogyan festett ez az egész. És azt is, hogy most nagyon kellemetlenül érezhetném magam amiatt, hogy a körülöttünk lévő felnőttek mindössze annyit láttak, hogy a hat éves kisfiú odaveti a kalapját az anyjának. Mérges szemöldöke csodálkozásra ívelt, ahogy folytattam: De engem nem az érdekel, hogy ők mit gondolnak. Hanem, hogy te mit gondoltál, amikor hozzám vágtad? Nekem is segített, hogy mindezt kimondtam, verbalizáltam.
Ő nem akarta elmondani a saját verzióját, de odajött, és leguggolt a kalaphoz. Épp csak átfutott rajtam a gondolat, hogy „basszus, és még csak bocsánatot sem kért, hogy van ez?!” , amikor megláttam, hogy ismét elkezdte visszagyűrögetni a kihullott ruhákat. Ezek szerint ő még ott tart, hogy én nem hagytam rá a hajtogatást.
– De ne gyűrd bele! – megelégelve az eltökélt ábrázatát egyre emelkedett a hangom:
– Jona, egyelőre ott tartunk, hogy te vágtad hozzám a kalapod, és nem fordítva. És mégis neked áll feljebb! Ezt így mondjuk. Mégis te haragszol rám, és nem én rád. Észrevetted?
A tényszerű megállapítás pillanatok alatt lesimította a vonásait, és engem is a földön tartott, nem szállt el az agyam.
– De én akarom… – préselte ki magából.
– Te akarod, hallom. Akkor két dolgot mondok, aztán úgy oldod meg, ahogy akarod! Ne legyen összegyűrve és kevés helyet foglaljon a ruhád, rendben?
– Jó! – válaszolt, azzal összetekerte a trikót, mint egy palacsintát, az alsógatyáját a rövidnadrágja zsebébe rejtette, mindezt belehelyezte a kalapba, és vidáman elvontatta a strandtáskáig, ami nagyra tátott szájjal várta már a rakományt…
– Ugye azért ennyire bánod, hogy ezt most így intézted? – mutattam az ujjaim között egy aprócska rést, jobb nem jutott eszembe.
– Nem, Anya! Annyira bánom, mint amekkora a Duna! De nem odáig – mutatott a túlpartra –, hanem amilyen hosszú!
]]>Rászólok, hogy futkosás közben ne egyen, de villával adogatom a szájába a falatokat, ha a nagy családi találkozón a székem körül kóvályog, mert figyeli az eseményeket. Otthon úgyis mindig leülünk.
Rászólok, hogy ne matasson az én tányéromban, de felőlem ráöntheti a vizét a tésztájára, ha utána úgy is megeszi. Ovi óta nem jut eszébe.
Rászólok, hogy ne beszéljen teli szájjal, mert nem értem és kiesik a falat. Rászólok, hogy várja meg, amíg befejezem a mondatot, ha mással beszélgetek, én is megvárom, amikor ő beszél.
Elvárom, hogy lefekvés után már ne keljen ki az ágyból, de ha meg akarja még nézni apát és azt mondja, hogy “vissza fogok jönni”, akkor mehet. Vissza fog jönni, mert elmehetett.
Elvárom, hogy ha lefekvéskor az első pisilni kell után 5 perccel megint pisilnia kell, akkor menjen ki önállóan. Ha inni akar, akkor ugyanez. Mert elfogadom, hogy szeretné kicsit még irányítani a helyzetet, ez az esti lecsengés része — de ne engem.
Nem hagyom, hogy erőszakos legyen mással, se velem. Mert tudja már, hogy az nem jó érzés játék címén sem.
Megkérem, hogy vigye ki a tányérját a konyhába, ha végzett.
Megkérem, hogy rakja el a bugyijait (apa szerint alsógatyáit) a helyére, én elteszem a többit. Megkérem, hogy a cipőjét tegye a helyére, örülök, ha az enyémet is.
Megkérem, hogy ne kiabáljon vissza, és nyugodtan szóljon rám, ha én csinálom ezt.
Ellentmondok neki, amikor föl akarja kelteni az asztaltól a nagynénjét, csak mert azt szeretné, hogy az unokanővérkéje üljön mellé. Elmondom neki, hogy ő ennél az asztalnál pont ott szokott ülni, ahogy Jonatán meg az asztalfőn, amikor a benti asztalnál eszünk. Senki nem ülteti el onnan őt sem. Megérti.
Ellentmondok neki, amikor már mind az autó mellett állunk, ő meg nem száll ki, mert nem azon az ajtón szokott, ami nyitva van. Elmondom neki, hogy tudom, hogy ő a bal oldali ajtón szokott beszállni (aztán ügyesen leveszi a cipőjét, és úgy mászik az ülésbe), aztán a jobb oldalin ki, de ez most így alakult. Visszafelé szóljon, hogy melyiket nyissam ki. Szól, naná, hogy szól!
Ellentmondok neki, amikor nyaggat, hogy vigyem, de nem bírom. Elmondom neki, hogy olyan jó, amikor az ölemben van, ezért is kaptam föl tegnap, de most fáradt vagyok. Apát is szeretem, de őt se bírom el. Sőt, a Kiskatát sem bírnám már el. De Bogit se. Bélapapát szerinted igen? — indulok meg lassan, ő meg követ. Szerinte a Bélapapát igen…
Rájuk szólunk, elvárjuk tőlük, megkérjük őket, ellentmondunk nekik, ha szükséges. Ezek is a határok, szabályok, élhető mindennapok alakítgatásának eszközei egy szülő kezében.
A nem nem tragikusabb, mint az igen. Bár sokszor mi magunk is így éljük meg, ha valamit nekünk sem lehet. Ha valamit nem tudunk! Talán mert annak idején a kézfejünkön csattant a nem, meg a nem szabadot követően a sarokba küldtek? Húsbamaróan tapasztaltuk meg, hogy mi az, hogy nem. Egy nagy nem volt ez arra, amit a világról gondolt a gyerek, amit azon belül önmagára fordított le…
Ha sikerül elérnünk, hogy a nem szimplán az igen ellenpárjaként legyen jelen egy gyerek életében, azzal nagy ajándékot adunk neki. Elfogadást az elfolytás helyett, belső békét a szüntelen védekezés helyett, ellenállóképességet a kiszolgáltatottság helyett. Mert az a gyerek, amelyik megtapasztalja, hogy a nemleges válasz adott esetben egy igen lehet egy másik megoldásra, az képes lesz elfogadni a másik szavát. Rugalmassá válik, alkalmazkodóvá, nem hullik szét az elutasítás, tiltás hallatán, ahogy felnőttként se csak a kényszert fogja látja ott, ahol lehetőség is bújkál…
]]>Gördülékenyen zajlott az esti menet. Tudod, amikor olyan igazán jó anyának érzi magát az ember! Már túl voltunk a vacsorán, fürdésen, öltözésen, fogmosáson, mikor egy pohár vízzel a kezemben arra mentem vissza a hálószobába, hogy a gyerekem az elektromos szúnyogriasztót próbálja a konnektorba illeszteni.
Büszkeséggel a tekintetében fordult hátra, hogy ő bizony tudja, hogy ezt ide kell dugni, de hamar lehorgadt, amint leolvasta az ábrázatomról, hogy neked azt nem szabad, nem, nem! Azzal uzsgyi, átszökött az ágy másik végébe vele, onnan sandított rám, hogy most mi lesz.
Most mi lesz? — én is pont erre gondoltam. Hirtelen dögfáradtnak éreztem magam és elcsigázottnak, mint aki majdnem átszakította a célszalagot, de hirtelen megbotlott…
Lejátszottam pár verziót a fejemben:
1. Kérem, nem adja, kérem, nem adja, bedacol, én is…
2. Kérem, nem adja, erőszakkal elveszem, sír, nem alszik el…
3. Játékosan kérem, nem adja, majdnem adja, aztán mégsem, egyre fáradtabb, és én is, végül megharagszom, elveszem, sír…
Egyikkel sem járok jól, ez nyilvánvaló. De legalább lehiggadtam és beláttam, hogy mennyivel rosszabb lehet annak, aki valóban eltaknyol…
— Picim, szeretném, ha visszaadnád nekem a szúnyogriasztót, mert azt csak anya és apa dughatja be a konnektorba. De egy csomó mindent mást neked is szabad! Mondd csak el nekem, hogy ki szokott elemet cserélni apával úgy, hogy fogja a csavarhúzót?
— Jonatán — válaszolta kérdőn nézve rám.
— És ki zárja el a zuhanyt, amikor végeztél?
— Jonatán — elmosolyodott.
(Olyan jó megérezni, hogy elkerültük a vihart és frissítő záporként hull ránk az érzés, hogy szeretjük egymást. Ledőltem én is az ágyra.)
— Mondd el nekem, hogy ki szokta becsukni az ablakot, ki nyomja meg a kapucsengőt, ki teszi a kulcsot a zárba?
– Jonatán! — kiáltotta.
— Hát erről van szó! Egy csomó mindent te csinálsz, látod? Gyere! Meséljek még, hogy mennyi mindent szabad Jonatánnak? — közben már el is engedte a riasztót, amit egy mozdulattal bedugtam és visszafordultam felé.
Kiskifli, nagykifli feküdtünk egymás mellett, és én folytattam a sort, hogy mennyi mindent megtehet! Mert bizony még a felnőtteket is felbőszíti sokszor, mikor csak az akadályt látják a lehetőség helyett…
Egy ismerőst hallgattam arról beszélni, hogy a gyereknek szüksége van határokra, amiket aztán feszegetni kezd, mikor megszólaltak a csengőim, hogy ezzel valami nem stimmel…
Én, felnőtt meghúzom a határokat. Ő, gyerek minduntalan nekiveselkedik, hogy átlépje őket. És valaki győz. Nem tetszik ez a gondolatmenet. Hiába hallottam már sokaktól, tudom, gyereknevelési tény.
Fenntartással fogadok mindent, ami szembenálló felekként ábrázol őt és engem. De legalábbis megpróbálom átfogalmazni az igazságtartalmát a saját szájízemre. Mert több szükségem van támogató jótanácsokra, amik megerősítenek a türelemben, a szeretetben iránta, mint hogy támadásba lendítsék az egómat…
Az ellenszegülést, tiltakozást amúgy is könnyen felismeri a felnőttes (!) énünk. Egyszerűen bejelez az egónk, hogy az ott ni, az a kicsi kis valami, nem úgy cselekszik, ahogy én akarom! És bevackoljuk magunkat a lövészárokba, nehogy aztán a nyakunkra nőjön az egyévese! — megkezdve ezzel az állóháborút már az első nem szabad rágni a papucsokatnál.
Jobb volna felnőtt módon a helyzet mögé látni. Keresni, amiben komfortosan érezzük magunkat, mi is és ő is. Mert ott találjuk a saját megoldásunkat! — hiszen a csengőink az anyai ösztönön át futnak a szívünkig…
Fókuszáljunk arra, hogy a kijelölt határok adnak lehetőséget az együttműködésre. Számtalanszor bebizonyosodott már, hogy nem a határok feszegetése a cél és nem is az ellenkezés motiválja ebben a korban. Hiszen könnyen átfordítható a helyzet acsarkodásból (akadályoz a söprögetésben), közös megoldásba (megkérem, hogy tartsa a lapátot).
Egyszerű, mert egy olyan kis lényhez van szerencsénk, akinek az a természetes állapot, hogy harmóniában van velünk, ezért arra fogékony. A harmónia nem csak a babatappancsot cirógató anya fotója az Instagramon, hanem a kölcsönös bizalom táplálta cinkosság, az együtt élmény ma délután meg holnap…
Ha nem rángatjuk az orra előtt a határvonalat és a sikerélményt erősítjük benne minden alkalommal, akkor “a rámutatok, hogy nem szabad, mégis megteszem”, csak egy időszakot kellene jelentsen a felfedezés hosszú folyamatában.
Sokáig nem tudtam mit kezdeni a tűzhely gombjainak csavargatásával. Egy ideje bevált, hogy ha eltekeri, akkor megkérem, hogy zárja el. Nem zárom el helyette, akkor sem, ha úgy tesz, mintha már rég nem érdekelné, simán ismételgetem és várok — most már egyre kevesebbet kell. Nem téma, lecsengett.
A gondolataink formálják a viselkedésünket egy adott helyzetben. Megéri azokat választani, amik a partnert keresik benne, ellenség helyett…
kelt.: Jonatán 23 hónapos korában
]]>