“Lehet, hogy éppen elfelejtetted, hogy apa alszik, és kiabáltál egy nagyot, amire felriadt… Lehet, hogy ráhasaltál a deszkára, ami ettől elmozdult, mikor éppen méricskéltük… De hogy letetted ide a nyalókádat, pedig már éppen bekaptad volna, és előbb odaültél vacsorázni, mert megkértelek, na, az nem semmi dolog volt kisfiam!” 

A lényeggel kezdem. Ezek a mondatok nagyon sokat jelentettek neki és nekem is. Végre elcsíptem a kulcspillanatot, amikor magam is tisztán látom, hogy mi számít és mi nem. Mi felett hunyhatunk szemet és mi az, ami mellett nem mehetünk el szó nélkül.

Olyan sokszor felcseréljük a kettőt…!

Nagyobb jelentőséget tulajdonítunk annak, amikor valami nem az elképzelésünk, az elvárásaink szerint történik, mint ami igen. Kétszer-háromszor többet korrigálunk, mint amennyiszer dicsérünk! — és most valószínűleg keveset mondtam. (Érdemes lenne leírni egy napunkat: csak címszavakban, gyorsan bepötyögni a telefonba, és nap végén összeadni, azt hiszem, megdöbbentő eredményt kapnánk.)

Mintha attól félnénk, hogy ha elmulasztunk egy “rászólást”, akkor sose tanulja meg…! Mintha mi olyan tökéletesen csinálnánk mindent! Mindig kedvesen szólunk a párunkhoz, sose vagyunk udvariatlanok senkivel, mindig annyit szedünk, amennyit meg tudunk enni, annyit vállalunk, amennyit teljesíteni tudunk, mindig akkor csináljuk a napi kötelezőket, öltözés, tisztálkodás, amikor kell, sose nyúlunk az orrunk belsejébe papírzsepi nélkül, amikor viszket… — felnőttként. Aztán hogy gyerekkorunkban hogy csináltuk…? 

“Lehet, hogy elfelejtik, mit mondtál nekik, de soha nem fogják elfelejteni, hogy hogyan érezték magukat szavaidtól.” /Carl William Buehner/

Azt szeretném, hogy a kisfiam gyarapodjon és örömre leljen a szavaimban, bebújhasson alá hüppögni, mikor a “megértelek” és a “majd ez is menni fog” borul rá megnyugtatóan, ha arra van éppen szüksége. Tudom, hogy az állandó, jószándékú rászólás, korrigálás, okítás nem képes erre, csak is a megbecsülés. Kipróbáltam. Bár magam is hadilábon állok a dicséret fogadásával — nem mindegy, hogy kitől és hogyan kapom… —, és látom, hogy nála sem mindig akadálytalan a befogadás, de ez a valami — nevezzük szemléletváltásnak — képes egymás felé fordítani minket. Onnan már csak a szemeibe kell belenéznem, hogy tudjam: lehet, hogy éppen elfelejtette…

— Légyszíves, ne rángasd már a pólómat!
— Anya, én csak kapaszkodom!

Végül is minden csak nézőpont kérdése. Ezért is olyan fontos, hogy mindig empátiával tekintsünk le…