A fiúcska odalépett a másik gyerekhez, és kirántotta a kezéből a piros autót. Anyuka leguggolt a megszeppent kisfiához, és bíztatta, hogy akkor kérje el a fiúcska fekete autóját, cseréljenek. A kisfiú meg is indult, de abban a pillanatba ott termett nagymama, kitépte az unokája kezéből az elorozott autót, és a gyerek kezébe nyomta. Elnézést kért. Mire kisunoka — megzavarva örömében—, felbőszülve újra visszaszerezte. Anyuka odalépett a feldúlt fiúcskához, jobbján a sajátjával, hogy elmondja nekik, mi a helyzet. És nagymamának, hogy ne tessék aggódni, semmi baj, cserélhetnek, mindjárt elkéri a kisfia a másikat, csak, ha egy pillanatra…
De nem, nagymama ismét kirántotta a pirosat az unoka kezéből, aki erre sikításban tört ki, és próbálta újra visszavenni. Nagymama végig hajtogatta, hogy nem szabad, azonnal vissza kell adni! – közben össze-összenevettek az háttérben ácsorgó apukával, hogy hát a gyerekek már csak ilyenek! Unoka se kép, se hang bömbölt és küzdött a minduntalan útját álló nagymamával, a piros autó csendesen hátrált, anyuka is legszívesebben visszaüvöltött volna, de persze lenyelte, így a terhe a szívén akadt…
A tekintetével kísérte még az üvöltve távolodó fiúcskát a két felnőtt között. Sok minden végigfutott rajta, de csak az utolsó gondolat számít: “A gyerek úgy viselkedik másokkal, ahogy vele bánnak.” — és magához húzta a kisfiát, mint aki épp megígér neki valamit…