„Ebben a családban mindenki fogat mos lefekvés előtt. Így marad egészséges a fogunk.”

Erről Kádár Annamária egyik előadása jut eszembe, amikor a családi anekdoták megtartó erejéről beszélt. „Ha a gyerek ismeri a család történetét, akkor kialakul benne a felismerés, hogy ő nemcsak lézeng bele a nagyvilágba, hanem van mögötte egy történet, egy életmese, ami elkezdődött valahol, és tart valahová. És ezzel kialakul benne az integrációs én is – vagyis az a tudat, hogy nincs egyedül, hanem egy nagyobb családhoz tartozik. Ez a bizonyosság pedig nagy szerepet játszik a gyermek kiegyensúlyozottságában és önbecsülésében.”1

Hogy jön ide a fogmosás?!

Erre a gondolatra – háttértudásra! – jól rímel Dr. Markham fenti példája, ami úgy kezdődik, hogy „ebben a családba” így és így csinálunk dolgokat. Nálunk erre még rá is erősített Apa azzal a kedves motívummal, ami a mai napig elkísér minket, hogy mi vagyunk a belső kör és a nagyszülők, unokatesók, nagynénik pedig a külső kör, aztán a barátok.

„Már ő is szokott úgy fogalmazni, hogy a belső kör most ezt csinálja vagy azt. Hivatkozhatunk rá, amikor arról számol be, hogy az egyik gyerek bántotta a másikat – „Milyen jó, hogy a mi családunkban nem viselkedünk így egymással!” –, vagy amikor kiabál velünk: „A belső körben nem kiabálunk egymással. De szerintem a külsőben sem!” Szemléletes példája ezt az összetartozásunknak, és a „mi” tudat erősíti azt, aki részese.” (részlet a Nekünk Bevált könyvből)

Persze lehet ezt úgy is mondani, hogy már-már fenyegetésnek hangozzon, hogy „Ebben családban én mondom meg, hogy….”, de nem, nem erről beszélünk most. Se később.

Adjunk hát az elvárásra egy kellemes, puha családi köntöst, amihez jó hozzásimulni!

A legideálisabb módja annak, hogy a kisgyerek elsajátítsa a hogyant, ha vele együtt mosunk fogat. Adjuk a kezébe a saját fogkeféjét rágcsálni már az első fogacskák megjelenésétől kezdve, de 1,5 – 2 éves korában feltétlen, hogy beleivódjon ez is a napirendjébe! — így képzelem utólag.

De mi van akkor, ha erről már lecsúsztunk? Nem voltunk ilyen előrelátóak, sőt, igazából el-elblicceltük ezt a dolgot, mert örültünk, ha sikerült beterelni a fürdőbe, aztán ki, majd rá a pizsit, és be az ágyba. Mentségünkre legyen mondva, hogy nem könnyű új szokást bevezetni a nagy önállósodás közepette, aminek egyik fő motívuma az ellenkezés — illetve az arra adott szülői válasz kitartó és rendszeres megfigyelése…

Volt, amikor azt gondoltam, hogy úgy csinálom, mint az egyik ismerősöm, aki nem is értette, hogy ez miért kérdés nálunk. Ő megfogta az ölében a gyereket, és megmosta a fogát, ha tiltakozott, ha nem. Egy-kétszer rávetettem magam én is, mert elbizonytalanodtam, hogy “mi van, ha neki van igaza??!”, és azt mondtam magamban, hogy „legalább ezen a ponton könnyítek az esti szeánszon!”

De egyáltalán nem volt könnyebb az ellenkező gyerekem fogait sikálni, mint játékos megoldásokat bedobni az együttműködésért cserébe. Nem lettem türelmesebb tőle, sem elégedettebb, mert nem hagyott nyugodni a jóérzésem, hogy ez így nagyon nem stimmel.

Mérlegeltem és arra jutottam itt is — csak úgy, mint a pizsi felvételnél, a fürdésnél, a körömvágásnál —, hogy ennél már az is elfogadhatóbb, ha kétnaponta mossuk meg a fogát, mert a fogai kisebb veszélynek vannak kitéve, mint a kapcsolatunk. Azon belül is a bizalom és a gyerek testudata.

Évi kérdezett erről a levelében:

“Mit csinálsz, ha valamit nagyon nem akar (így 20 hónaposan a ‘nem akarsz’ a kedvenc mondata, és ezt hajtogatja bármit kérek tőle) pl megmosni a fogát este és bárhogy közelítem a dolgot, csak tiltakozik. Hagynád, hogy akkor neki legyen igaza vagy a végén mégis megmosnád, hiába nem akarja?”

Bizony volt, amikor jobbnak láttam, ha bele se kezdünk. Viszont, ha már szóltam neki, és ő nem és nem, akkor legalább annyit próbáltam elérni nála, hogy a szájába vegye a fogkefét, és mosás címén megrágcsálja — éljen a következetesség!

Biztos volt, amikor fenyegetően hangzott el a számból, hogy „Addig itt ülünk, amíg nem hagyod, hogy megmossam!” — pedig jobb kivonni ezt a rossz felhangot belőle, hogy ne legyen mumus a fogmosásból, se belőlünk.

Most a fogmosás következik, és amint ezzel készen vagy, jön az esti mese, ahogy szoktuk. A lépcsőn se tudsz úgy felmenni, hogy ne lépjél rá minden lépcsőfokra, igaz?

Kerüljük a negatív motiválás csábító csapdáját is, vagyis ne mondjuk olyat, hogy: „Csak akkor lesz mese, ha megmostad a fogad!” — mert a fogmosás megint csak nem a kötelező rossz, hanem a szükséges jó.

Előbbre való az, hogy ne legyen ráerőltetve, mint hogy „ne szenvedjen csorbát a szülői tekintély”! Szerintem ezt a félelmünket máris dobhatjuk a kukába: nem ezen múlik! Ne is az erőfölényünkkel akarjuk kivívni magunknak a tiszteletet! És amint megszabadulunk a felbújtó hangoktól, tisztábban tudunk gondolkodni és keresni a valós megoldásokat.

Mi ezeket variáltuk:

1. Együtt, fürdés közben: nem volt gond, ha lefolyt, kifolyt, közben lehetett zuhanyrózsát babrálni.

2. Tükör előtt: hogy nézhesse magát, és amikor mondom, hogy cápa! krokodil! oroszlán! épp olyan nagyra tátja a száját.

3. Ölben adtam rá a pizsit, és az odakészítettem fogkefével egyből megmostam a fogát, miközben szóltam neki, hogy nézzefen fel a lámpára, – akkor meg tudtam mosni felül –, aztán arról beszéltem neki, hogy „Ég benne a villanykörte, ami nem is körte, hanem... blablaba. Meg ott a szekrény tetején a bőrönd, amivel utazni szoktunk, nézz oda!” – így sikerült oldalt is megmosni.

4. A metrós: ez Artúr apukájának zseniális trükkje! Szemben áll velem, vagy ül a WC-n, ágyon, és az ő szája az alagút, a fogkefe pedig a metrószerelvény. Van felső, alsó, hátsó, első megálló… Sokszor már magától mondta, hogy metrósan mossuk meg!

5. Fogmosás helyett alma
Ez amolyan vésztipp fű alatt, mert mindannyian kerülhetünk olyan helyzetben, hogy már előre érezzük magunkon: hogy ha most ellenkezik, akkor elhúzhat a metró is a francba, nem lesz türelmem itt játszadozni! Olyankor szoktam odanyújtani egy fél almát, hogy rágcsálja el, és befekszem mellé a másik felével. Bár a fogorvosunk biztos nem repesne, de én nyugodtan alszom, hogy a gyümölcssav letisztítótta legalább a lepedéket…

+ Aztán 2, 5 éves kora felé stratégiát váltottam több ponton is, mert kezdtem azt érezni, hogy már elégszer ismételgettem a miérteket, elégszer vezettem az együttműködés felé, hogy tudja, mikor, merre induljon. Most már ő következik, hogy önálló lépéseket tegyen. Ha nem hagyja nekem, akkor mossa meg ő magának! Amikor elsőre nem ment, megkérdeztem, hogy tudja-e, miért tartom fontosnak, hogy megmossa? És mindig elmondta, hogy azért, hogy ne legyen sárga és ne lyukadjon ki.

– Szuper, látom érted, hogy miért kérlellek, akkor én most kimegyek és szólj, ha megmostad, légyszíves! Én is a sajátomat tudom a legjobban megmosni!

Letettem a fürdőben a poharat és a fogkefét. Mikor arra jártam a konyha felé menet, ő már a vécén ülve lógatta a lábait, és babrált a fogkeféjével, aztán megmosta a fogait, mert ez megint csak a bizalomról szólt és az önállóságról, amit kért, így megérett arra is, hogy elvárjam tőle.

Ezúttal Artúr apukája rukkolt elő a megoldással:

“Artúr eléggé odavan a tömegközlekedési eszközökert, főleg metró, busz. Apa meg kreatív. Úgyhogy most az van, hogy Artúr szája az alagút és a fogkeféje a metró. Olyan állomások vannak, hogy felül -hátul, elől -alul, alul-hátul. Nincs tiltakozás, sőt, még kuncog is hozzá.”