— Jonatán, ne üss rá apa sípcsontjára, hát nem érted, hogy az fáj neki?! Már kétszer szólt! — léptem közbe, mikor az öt perce ébredt apa igazán szép szóval igyekezte leszerelni a már annyira nagyon játszani akaró kisfiát, aki azt találta ki — csak hogy végre valami interakcióba léphessen apával —, hogy apa lába a kapu, amire ha ráüt, kinyílik, és akkor tesz egy kört az asztal körül, aztán megint nyitásra bírja a dohányzóasztalra feltett lábakat…

Volt némi lendület a hangomban, mert ha direkt fájdalmat okoz valaki másnak, arra határozott nem a válasz, az okokat pedig fejtegethetjük utána, de már látni lehetett az arckifejezésén, hogy itt többről van szó — mint mindig. Ahogy azt is, hogy gyorsan ki kell hozni ebből a spirálból: annyira szeretlek, hogy bántalak, ha nem jössz már játszani velem, mert egész reggel rád várok, apa, és ha felpiszkállak és mérges leszel, akkor is legalább rám figyelsz, de azt hiszem, nem is akartam olyan nagyot ütni, csak furcsa volt, hogy olyan kemény ott a lábad, de most már anya is rám szólt, hát folytatom, és ketten jöttök ide, de én sírni fogok, mert olyan sok minden érzek éppen, úgy szeretlek apa, nem is akartam, hogy fájjon neked! — vagy valami ilyesmi.

— Puszizár! Jonatán, nézd csak, apa lábán puszizár van! Csak úgy nyílik ki, ha adsz rá egy puszit. Bizony! Szerintem próbáld ki!

Átrendeződik a tekintet, felkacag, néz az apjára, ő is felderült, aztán vissza rám huncutul, erre csak bólintok egyet bíztatóan, de el is fordulok, inkább pakolok tovább az asztalon, nehogy kihátráljon. Nem kell noszogatni, ha már egyszer megpiszkáltuk a kíváncsiságát. De úgy is mondhatnám: ha már egyszer a jóra törekvő lelkét hívtuk játékba…

És pattannak a puszizárak, emelkedik a láb, aztán egy kör után cserélnek, ő fekszik a kanapéra és apa bandukol viccelődve az asztal körül, kezében a kávéjával. Nem tudom, hány kört mentek, mert én közben kijöttem a konyhába, csak a kacagást hallom még percekig…

Próbálom folyamatában látni a helyzetet, hogy elcsípjem „a miérteket”, és ne az ő fülit! – ahogy a nagymamám mondaná. Mert előbbinek minden bizonnyal több haszna lesz.

Adott egy 22 hónapos gyerek., aki tiltakozik. A kiváltó ok a szalvétával közelítő édesanya megjelenése volt. A gyermek kezeit elzárta a felnőtt elől. Itt megjegyzem, hogy a kéztörlés szándék okafogyottá is vált, miután a kézfejét borító, ujjredőkben megbúvó paradicsomos szósz érintkezett a fehér-fekete csíkos textíliával, amit viselt.

Mindebből arra következtethetünk, hogy a gyermek megfelelően fejlett. A lejátszódni készülő esemény teljes tudatában igyekszik érvényre juttatni önálló akaratát, vagyis korosztályának megfelelő válaszreakcióval lépett fel. A szülőben ez némi zavart keltett ugyan, de csak erősödött benne a kéztörlési szándék. Legyünk elnézőek vele, és mondjuk úgy, hogy „pedagógiai szándékkal nem hátrált meg”!

Majd egy vicsorgó kisfiút láthatunk, aki elégedetten kacarászva törli a tálcáját egy szalvétával. „Igaza lett a kis akaratosnak, szó sincs kéztörlésről!” – mondhatnánk fejcsóválva. Itt jön azonban a fordulat, mert még az is lehet, hogy a szülők is eredendően jók, ha igyekeznek.)

„Terrible two! Nem megmondtam?! Mindegyik kezelhetetlen lesz! Vigyázz, ez már az! Most ne engedj neki, mert aztán megtanulja! El lesz kapatva!”

Először is elhessegette a feje fölül a jajongó hangokat, amiktől nem látta kristálytisztán, hogy merre is induljanak el kézen fogva. Aztán arra emlékeztette magát, hogy minden gyerek alapvetően jó. Ha nem is mindig ez az első gondolata, amit meghall onnan bentről… Erre a bizonyosságra alapozva, megkérte a kisfiát, hogy törölje le a tálcáját a szalvétával. A gyermek boldogan teljesítette az őszinte és ösztönző kérést, amit anya megköszönt, egyértelműen visszaigazolva, hogy ezt tartja helyesnek. Majd továbbfűzte a kérést, hogy most az ő száját is legyen szíves, amit persze már senki nem bírt röhögés nélkül. Innen pedig csak egy pillanat volt már, hogy a nyomás alól felszabadult gyermek önszántából a sajátját is megtörölje, és mutassa, hogy ő már a saját kezét is megtudja. Illetve a maradékot, amit nem kent bele a pólóba.

Ellenkezni kell, ellenkezni jó, hogy megtanuljon együttműködni a gyermek és a szülő. Milyen praktikus, hogy erre számolatlan alkalmunk adódik egy nap, igaz?