A várva várt hétvége az, amit a kisgyermekes szülői pár várva vár, mert más lesz, mint az azt megelőző öt nap. Anya úgy van vele, hogy végre lesz ideje egy csomó mindenre! Apa pedig úgy van vele, hogy most jön a jól megérdemelt hétvége. Boldogok! Szülők lettek! Kell ennél több? Végre együtt lesz a család. El is mehetünk valahova! – vagy nem. Nagyon nem. Helyette feszültséggel, marakodással tűzdelt két napot töltünk el.

Több kell-e vagy inkább más, mint ami van? 

Másfél éves volt Jonatán, amikor megnéztük, hogy mi az, ami van. Miben vagyunk bokáig süllyedve? Majd nyakig! Nagyjából ebben voltunk, amit fentebb már leírtam. Többünk élményeiből gyúrtam össze ezt a szeletet, amiről lemaradt a hab. Egyikünk sem ezekért a hétvégért akart családot! Nem így képzeltük.

Újra és újra feljött, hogy kinek is van több szüksége – joga, indoka – a hétvégi szabadsághoz: a kenyérkeresőnek vagy a főállású anyának? De ebben a relációban nem lehet igazságot tenni. Ha mindig a hangosabbnak lesz „igaza”, a másik folyamatos lemondásba kerül, így nemcsak a párkapcsolatunkat tesszük kockára, hanem a gyerekünkkel való értékes kapcsolatot is. Hogyan tovább?

Közös ügyünk

Nekünk időbe telt valóban közös alapokra helyezni a családi életet a korábban elképzelt „ideáink” – családi mintáink – egymáson való számonkérése helyett. Ehhez az kellett, hogy a gyermeknevelést közös ügynek tekintsük. Amiből természetes, hogy egyikünk többet vállal a hét folyamán, de közös. 

Ha a gyerek körüli teendőket anya „munkájának” tekintjük, abból egyenesen következik az, hogy apa csak besegít, amikor munkája engedi – vagy kedve tartja?

Sokáig nem tudtam megfogalmazni, hogy miért zavar, ha azzal a felütéssel kapok szabadidőt, hogy nekem segít. Rossz ízű viták kerekedtek belőle, mert az ilyen apró momentumokban jelent meg, hogy hogyan gondolkodunk a dolgokról valójában. Ez az apró szócsere jelentős változást indított el.

Az apa ne az anya helyett foglalkozzon a gyerekkel.

A mellettünk álló társnak szüksége van a felelősség ráeső felére ahhoz, hogy valódi tapasztalatokra, élményekre tegyen szert a kicsivel, kettesben. Ezáltal tud az eleinte karcos kell, muszáj, kötelező belső motivációvá fejlődni, amikor már akarja, hiányolja, ragaszkodik az együtt töltött időhöz. Azt hívjuk szeretetnek.

Nekünk bevált

Messziről indítottam, de nálunk ezek voltak a mélyben. A „felszínen” pedig bevezettük, hogy hétvégén is előre megbeszéljük, hogy ki, mikor lesz a kicsivel, és mikor leszünk együtt. 

A felváltva kelés nem vált be, mert amíg apa belehalt a reggelekbe, én az esti altatásoknál véreztem el. Ezért én keltem korán, és ő volt vele aktívabb délután. Este ő fürdetett, én öltöztettem és kezdtem az altatást, majd ő altatta el egy mesével, mialatt én a blogot pötyögtem. Ha egész napra bent rekedtünk a babával, este én libbentem ki bevásárolni a sarkon lévő boltba, és nem ő ért haza annyival később. Istenem, mennyit jelentett akkoriban az a negyed óra is! Aztán persze változtak a paraméterek, csak az „elv” nem változott, hogy a megoldásra hajtunk.

Fontossági sorrend

Érdekes tapasztalat, hogy amíg fel-alá járkálunk, pakolunk, takarítunk ránk se hederít a gyerek,  de amint leereszkedünk a fotelba, egyből ott terem. Mintha dolgozni érne, pihenni már nem! 

Amíg rendszeresen és határozottan artikuláljuk, hogy „muszáj kiteregetnem”, „muszáj ebédet főznőm”, „muszáj felporszívóznom”, addig a pihenésünkre, a szellemi és fizikai állapotunk javítására irányuló tevékenységeinket sosem így emlegetjük. Arra csak meglopjuk az időt, hátrébb soroljuk, vagy elodázzuk. Talán megtudhatjuk, hogy mit lát belőlünk a gyerek, ha rákérdezünk nála: szerinted mit szokott csinálni hétvégén anya és apa?

Amíg én nem vettem komolyan a szükségleteimet, addig nem várhattam el a fiúktól sem. 

Nálam ez már csak akkor történt meg, amikor komoly gondjaim lettek a mulasztásból. Például muszáj lett a napi jóga. Nem a nappali közepén, hanem elvonulva. Amikor megjelent a kistestű a lefelé-néző-kutyapóz alá gömbölyödve, elmondtam neki, hogy miért van szükségem erre a kis időre. Fontos volt tudnia. Ha azzal a felkiáltással ült rám később, hogy „Anyakobra!”, biztosítottam arról, hogy majd együtt is tornázunk. Fontos volt kijelölni a határaimat. Ha megint felém tévedt nyafogva, eszébe juttattam, hogy én se szoktam nyaggatni, amikor legózik. Megértette, megszokta. Ahogy a férjem is.

Őt is bátorítottam arra, hogy ha nem tudja a fiát bevonni a tevékenységébe, akkor úgy mondjon nemet, hogy egyúttal megbeszélik, dolga végeztével mit fognak majd együtt csinálni. Addig lehet velem vagy feltalálhatja magát önállóan. Ér nemet mondani – jól.

A hétvége mindannyiunké. Nem fenntartható, hogy csak a gyerek kívánságai teljesüljenek.

Lásson példát arra, hogy mit jelent tenni a testi-lelki jóllétünkért! Mégha mindez a csak vele eltöltött idő rovására is megy, hosszútávon javára válik. Mindannyiunknak. Ez nem azt jelenti, hogy nincs olyan, amikor neki kedvezünk. Vagy, hogy ne töltenénk időt együtt. Csupán a hétvége közeledtével feléledt bennem a régi emlék, hogy milyen nyomasztó volt meglopni az időt, és az apjával mennyi félreértést, tüskét okoztunk egymásnak azzal, hogy a kimondatlan szükségleteinkre, vágyainkra nem közösen kerestünk megoldást.

Még több tipp, dilemma és megoldás a Nekünk bevált könyvben! Megrendelted már?

Különös játéka az életnek, hogy Anyák napja előtt egy nappal azt kiáltom magamban, hogy „utoljára akkor voltam igazán boldog, amikor még nem volt gyerekem!” – hívjuk anya-mazónak.

Gondolhatjátok, micsoda súlya van egy ilyen mondatnak kimondatlanul is. Épp ezért írok róla, amikor már csak 1 nap, és nagycsokros kisgyerekek és meghatódott anyukák árasztják el az internetet. Valószínűleg én is egy leszek közülük. De most ne erről, ne a szépről, a semmihez se foghatóról, hanem a másik kimondhatatlanról, ami szintén része az egésznek…

Arról, hogy 4 és fél éve azért kűzdök, azon ügyeskedem, mint egy kötéltáncos, máskor meg élharcos, hurrá-optimista ember, hogy BOLDOGNAK ÉREZZEM MAGAM A HELYEMEN! Az adott lehetőségeimhez mérten, ami lehet, hogy sokkal szűkösebb, mint másnak vagy éppen sokkal tágabb. Hogy NE MÁS bajával csitítsam el a számat, mert nekem legalább megadatott…, nekem legalább van kivel…, nekem legalább van hova… Mindig, mindig azt nézve, ami van, a nincs helyett. Hát nem ez egy boldog ember hozzállása az élethez? – ne válaszolj, most ne, kérlek, mert megnémulok tőle és ez most fontos lehet.

Álltam a konyhapult felett, és próbáltam visszaemlékezni arra, hogy milyen volt régen. Az új időszámítás előtt. Én. A férjem. Az életünk. A hétvégénk. Egy napunk. Eddig mindig sokkal üresebbnek éreztem, szinte csontváznak, amit csupa olyan dolog töltött ki, ami hasztalan. De azért sose blamáltam le utólag azt az időszakot, se magamat, se mást,  mert nagy igazság, hogy előzmény nélkül nincs utózmány. Sokan mondják azt, hogy „áh, nem tud semmit még, akinek nincsen gyereke!” – ők mondják rendszerint azt a második után, hogy „nem tud semmit az, akinek nincsen két gyereke!” Meg három, majd négy.

De tudjátok mit? Nekem inkább az a bajom, hogy már nem tudom azt, amit azelőtt tudtam, mielőtt gyerekem lett.

És egy huszárvágással le is zárnám ezt a bejegyzést itt, előttetek. Ne haragudj érte! Inkább folytasd magadban ezt a gondolatsort, ha érezted már valaha úgy, hogy akkor voltál utoljára igazán boldog, amikor még nem volt gyereked. Valószínűleg ez nem igaz, valószínűleg ez nem is így igaz, csak rossz a setup – szoktam mondani magamnak. Valamiből túl sok, valamiből túl kevés. Mert kit érdekel az igazság, amit jelen esetben is csak egy pillanat legitimál, mert aztán halványodni kezd? Csak a nyoma marad ott, hogy emlékeztessen arra, amit még akkor tudtál, mielőtt…

Emlékezzünk rá, lányok! Boldog Anyák napját! – holnapra.

Én ébredtem elsőnek! Ezt nagyon szeretem. (Ha már az én alszom legtovább nem reális opció..) Szépek az alvó fiúk, gyönyörködtem is bennük egy percig, aztán huss, kitolattam az ágyból —  a hajnali vendég jobbról észre se vette, a bal oldali nyúlt volna a kezem után félálomban.

Már most süt a nap!! — mennem kell nézni! Nézni a teret, ami a lábunk előtt hever. A fák éledező lombját, a hegyoldalban ülő házak ablakán, a reggeli napfény játékát.

Könnyebb ilyenkor már az anyukáknak, erre gondolok. Ott sétál egy kisbabás, szoktam látni, nem ismerem, mégis tudom, milyen lehet neki most. Ilyenkor már jobb! Nem fáj úgy a reggel, a hideg, a menet, amit bevállalt…

Talán egy meleg italt is vesz majd hazafelé, ha addigra kinyit a pékség a sarkon – én azt tenném. Mert attól is egy kicsit jobban érzi majd magát. Szabadabbnak, vagányabbnak, anyábbnak – nemcsak egy robotpilótának, aki menetel. Apró, jóérzést hozó dolgok és helyzetek sokat tudnak lendíteni ilyenkor, emlékszem.

Mintha a kisbabával a látkép is “kisebb” lenne, szűkebb. Minden a makrókörnyezetről a szól, a mostról, egy adott hangulatról és folyik! – jellemző tulajdonsága. Nem órához igazított, előre lefixált időpontok egymásutánja, hanem egy felgyorsuló, lassuló folyam, egyik napból bele a másikba. Nem is csoda, ha egy kismama azt se tudja milyen nap van! Semmi haszna belőle.

Majd úgyis visszanyerik kontúrjukat a napok újra, lesz mindegyiknek időre meghatározott eleje és vége, de akkor már nem is a papírpohár lesz a kezében szombat reggel meg a menet, hanem talán egy bögre, a gyereke meg az ölébe gömbölyödve – alig fér el.
Hangulatos napot neked!

Késében vagyok, hát rohanok. Teljesen kimelegedtem, izzadok. Meg vattát köpök, ahogy anyukám mondaná — elfelejtettem inni, mielőtt elindultam. Nézem az órám, 5 perc késésben vagyok. Fúú, de utálom ezt! — szürkülök az embereket kerülgetve magam előtt…

Aztán az egyik sarkon megállok. Melegem van? Akkor leveszem a kabátom. Kitikkadtam, akkor veszek egy vizet a perecárustól, és iszom két kortyot. Aztán tempósan haladok tovább, miközben észreveszem, hogy dejó, hogy süt a nap! Meg milyen jó, hogy hoztam a babakocsit magammal, rádobtam a felesleget magamról. Ezen felderülök magamban, mert elképzelem, hogy fenéktájról is átlódítottam pár dekát a kabáttal együtt. Arra gondolok, hogy ez a napi sportom, egyenletesen veszem a levegőt, behúzom a hasam és hátra a vállaimat, megemelem az állam, ami mindig előrelóg. Azta, nőttem 3cm-t! Eddig észre sem vettem, hogy én is csak egy voltam a görnyedten teperők közül…

Már nem rohanok. Nem szűkölök, nem nehezítem meg a saját dolgom, hogy aztán kelletlenül felnyögjek, amikor a háromévesem majd’ felborít a bölcsi előtt örömében, mikor rámugrik. Mert lehúz a kabát is, a homlokomból tűrögetem a hajam, ami csak odatapad és egy kiáltást szorongatok a nagykabát alatt…

Ehelyette jókedvet hoztam, ami nem került semmibe. Ja, de! 5 percembe…

Már a 2. oldal felénél éreztem, ahogy a testemben szűkölő tudatom kinyújtózik végre és áporodott gondolataim közé frissek ékelődnek. Már nem is hallom őket, nem szajkózom magamban a mérgemet, se a lelkifurdalás szavát, hogy már megint rákiáltottam a gyerekemre, mert a rohadt életbe már, hogy ma minden orrfújásnál ellenáll! És úszik a lakás! — ezen elmerengtem egy pillanatra azért, vajon családi mondás-e, mert másoktól nem igen hallom…? Meg aggaszt, hogy megint rosszabbul vagyok én is. Ki kell szállnom egy kicsit, nem jó irányt vett a nap.

Olyan jó most elnyúlni csendesen, mint akire éppen nem gondol senki sem. Magányosan heverni egy kicsit az üres stadion zöld gyepén — odagondolom most magam, oda középre, a teret lélegezni be… Hogy miért pont oda? Nem is tudom, ez jutott most eszembe, akár egy filmjelenetben. És mint aki nyirkos álomból ébred fel, újra megörülni annak, hogy valaki mindig van körülöttem…

Zokogást mímelve álltam a szoba közepén, mert az igazi könnyek nem jöttek, csak a feszültség rázott belülről. Ha még egyszer kimondja, hogy anya, én megbolondulok! Lerogytam a kanapéra, és az arcomat a kezembe temettem, mint aki azt reméli, hogy ha nem lát, akkor őt sem veszik észre. Kétségbeestem, hogy az indulat egy perc alatt lekerítette mellőlem ezt a végtelenül jó és ép kis lelket is. Nem tudtam tekintettel lenni még rá sem. Az apjával sem kellene indulatosnak lenni sosem, persze, de vele kapcsolatban legalább tudhatom, hogy ér majd valamit a bocsánatkérésem. De a fiamnál…

„Nekünk, szülőknek kell megmutatni, hogyan tudunk lehiggadni, és visszafogni az indulatainkat, amikor behisztizünk. Enélkül ne is várjuk, hogy a gyerekünk képessé váljon rá!” – Dr. Markham mondata rázott fel.

Próbáltam arra fókuszálni, hogy mielőbb kint legyünk a lakásból, mert azt megtanultam, hogy ha változtatni akarok a „műsoron”, ahhoz előbb a díszleten kell dolgoznom. Megkönnyebbülés volt kilépni a napfényes utcára, és minden lépéssel egyre tágult a tudatállapotom. Csakhogy hamar visszaköszönt a viselkedésem anélkül, hogy észleltem volna, amit látok: kiabálva rántotta ki a kezemből a kissapkát, hogy ledobja a földre. Azzal a mozdulattal visszarántottam, rákiáltva, hogy kedvesebben már! Te jó ég! Elszégyelltem magam, és kioldalogtam a boltból, mielőtt odafordultam volna az eladóhoz szabadkozni.

Nem is írok több példát, hogy milyen nehéznek éreztem vele a délelőttöt. Máskor dalolva oldom fel ugyanazokat a helyzeteket. Minek is fognám rá az egészet? Ő az én gyerekem. Az sem fontos ebben a percben, hogy mennyi más dolog nyomaszt a háttérben. Mindig is lesznek hullámvölgyek az életünk többi területén is, aminek nem szabadna begyűrűznie közé és közém. Abban a helyzetben csak az számított, hogy mit tudok tenni azért, hogy ne viselkedjek így vele a nap további felében.

Elaludt. Van még két órám, hogy összeszedjem magam. Hajrá! Először is leültem enni, mert éhes anya nem jó anya. Sem az, akinek ott bökdösi az önérzetét, hogy még nyugodtan enni sincs időőőm! Most lesz. A fürdőszobatakarítást hátrébb soroltam. Főzés közben megnéztem egy részt a sorozatomból, angolul. Kötelezőt a hasznossal – lendültem át az apátián, amit a bűntudat hagyott hátra. Kiteregettem, mert az nem várhatott, de a mosogatógépet majd kipakoljuk együtt, ha felébredt. Nem a vetetlen ágy és a széthagyott játék most a prioritás, mert mit érek vele, ha a lakás jobban csillog, mint a gyerekszempár? – és ezt a képletet pillanatnyilag csakis vagy–vagy relációban tudom megoldani. Van, amire nem tudok hatással lenni. Van olyan problémám is, ami hosszabb távon fog csak megoldódni. Felfogtam, látom őket, számolok velük, többet nem tehetek jelenleg. A torokszorítást feloldottam, és kitisztult a fejem. Ledőlök pár percre kinyújtózni. Nincs idő belefogni másba. Inkább kivédem az érzést, hogy megint félbe kell hagynom valamit. Mosolyogva várom, hogy kócosan, duzzadt szemekkel kitotyogjon a szobából, maga után húzva a takaróját, mert akármilyen hangulatban ébred, visszatükrözi a miénket.

Egyik reggel az jutott eszembe, hogy a sokat emlegetett, áhított énidő megteremtése egy még fontosabb kérdést vet fel: mivel töltöm ki?

Szomorú vagy örvendetes tény, hogy az okostelefon szinte mindig kéznyújtásnyira a pillanatnyi kikapcsolódásra/kiszakadásra csábít. Örvendetes, mert a virtuális tér a kismamák összezsugorodott mozgásterének meghosszabbítása lehet — főleg az első hónapokban—, ahogy az online kismama közösségek pedig a szociális igényt elégíthetik ki az esetleg hirtelen megcsappant baráti társaság ‘érdeklődés hiányában elmaradt’ látogatásai híjján. És a kommunikációs csatorna jellegéből adódóan is “anyabarátnak” mondható, hiszen akkor kapcsolódunk be, amikor van rá időnk.

Ugyanakkor az előnye könnyen válhat a hátrányává is, ha a jobb kezem meghosszabbításaként azonnal meg osztom, kérdezek, válaszolok, elküldöm, megkeresem, végignézem, lájkolgatom, elolvasom…és hopp, máris eltelt 50 perc, a picúrka mindjárt ébred és megint semmi nem lett abból, hogy pl. alvás időben ma olvasni fogok! Jó, hát így is kikapcsolódtam -—mondhatjuk, de vajon tényleg kikapcsoltam, értem úgy, hogy lazítottam és töltekeztem?

Hát…sokszor csak ide-oda belekapok, felpörgetem az agyam, aztán nyüszítve ocsúdok fel a hirtelen elröppent idő felett érzet sajnálkozással és a mélyben megbúvó hiányérzettel… És pont ebből a tompa hiányérzetből, a szellemi-lelki feltöltődés hiányából burjánzik napok, hetek alatt az általános elégedetlenség, amikor már nem is tudjuk, hogy mi bajunk van pontosan, csak olyan taposómalomszerű az élet, meg szürkék a hétköznapok…

Pár napja leültem egy kávézóban, és amint elfordult a pincér, már nyúltam a telefonomért, csak egy e-mail, csak még a Facebook-ra benézek, és már vissza is ért a tejeskávémmal. Akkor eltettem a telefonom, elővettem a könyvem és végre-végre belekezdtem.

Nem mondom, hogy közben nem jutott eszembe, hogy csinálok egy fotót a kávémról, mert olyan szépen rásütött a nap…, vagy 2 oldal múlva, hogy inkább magamat fotózom le és küldöm el Szilvinek, hogy milyen jó most…, az 5. oldalnál, meg hogy kiposztolok pár sort a könyvből, de aztán próbáltam emlékeztetni magam arra, amit régen nagyon tudtam: élvezni a pillanatot csak úgy önmagáért, felszürcsölni minden cseppjét és megőrízni magamban. Mert a pillanatot pontosan átadni a másiknak úgysem lehet, csak majd a derűt, a jókedvet oszthatom meg, amivé bennem lettek azok a percek, amikor jól használtam ki az én-időmet. Igen, régen nagyon tudtam, amikor még én voltam az okosabb…