„Nem tudom, hogy csinálod, de ehhez valami irdatlan energia és türelem kell… Én tuti megsértődtem volna, és hagytam volna csalódottan az egészet a francba.”
Elhiszem! Mert én is csináltam már így nem is egyszer… Akkor hogyan sikerült most másképpen?
Röviden: a hosszútávú érdekeimet tartottam szem előtt. Hangozzon ez bármilyen hülyén is…
Hosszabban kifejtve pedig úgy, hogy 6. éves anyukaként sok jó tapasztalatot szereztem már arról, hogy mennyire megéri a megoldásra hajtani. A megoldás rendszerint az, hogy nem ülök fel a haragnak, megsértődésnek, amit elsőre érzek. Hanem megvárom, amíg lecsillapodom, és utána leegyszerűsödik minden. Meglátom, hogy ez most miről szólt nála és miről nálam, hogy hol mentünk el egymás mellett. A viselkedés kommunikáció, üzenet. Főleg egy gyereknél, aki sokszor még nem tudja nyíltan a szemünkbe mondani, hogy mi bántja, ahogy olyat se, hogy „már pedig így nem beszélsz velem”, „több tiszteletet, ha hozzám beszélsz”…
Megfogadtam már, hogy vakon bízhatok abban a döntésemben, hogy nem reagálok azonnal. Hacsak nincs vészhelyzet. Az pedig nem vészhelyzet, ha a gyerekem éppen nem söpri fel a kajamaradékot az asztal alól, hiába kérem. Ahogy az sem, ha éppen nem öltözik fel, nem jön enni, nem mossa meg a fogát, nem száll ki a kádból…
– Soroljam még azokat a helyzeteket, amikre rendszerint úgy lendül az egonk, ha „nem fogad szót!!!”, mint ősanyáink inaiban az ösztön, mikor a kardfogú elől rántotta el a gyereket? – nem viccelek!
Csak túlzok egy kicsit, hogy megértsük végre, a mi életünkben már sokkal nagyobb jelentősége lenne a „finomhangolásnak”, az érzelmi nevelésnek, mint ezekkel az elnagyolt mozdulatokkal való ámokfutásnak (túlzok?!), amit gyereknevelésnek hívnak jelentőségét vesztett ösztönök, idejét múlt társadalmi rendek közé rekedve. (Mert hogy jellemzően a városi, de a falusi gyerek sem „a családi gazdaság legkisebb egysége” már, akinek idejekorán „tudnia kell a helyét” az életben maradásért…)
Nem kell azonnal reagálni, attól még nem illan el a lehetőségünk arra, hogy jó szülőkként viselkedjünk. Sőt! Akkor nyílik meg igazán. Ha mindez nem segített volna – mármint a meggyőződés, amit sikerült magamává tenni az évek alatt –, akkor még segíthet az a meglepően egyszerű komponens a képletben, hogy egyszercsak megelégelem, ahogy az utóbbi időben viselkedünk egymással. Főleg ő velem! – a többi már az önismeretemre van bízva…
A megsértődéshez látszólag tényleg nem sok energia kell. Esküszöm jólesik felcsattanni olyankor! – mert amikor torkig vagyunk, az a markonyi feszültség kilövellése is végre levegőhöz juttat bennünket. Kinek mekkora a marka persze… De nincs nyugvópont. Csak pillanatnyi megkönnyebbülés az egyik oldalon, és majd megnézhetjük, hogy mit okoztunk a másik oldalon…
Az első percben még meg vagyunk győződve róla, hogy „bár nem kellett volna, de most legalább hallgat majd rám”, aztán ha kellőképpen öntudatos a gyermek, akkor a második percben már fenyegetőzünk, és a harmadikban sírva elvonulunk, vagy rácsukjuk az ajtót, hogy „akkor engem nem érdekelsz”. És ennek verziói. De nem jutunk előrébb, csak mélyebbre.
…Ha nem tudjuk megtörni a kört. Ha nem higgadunk le, mielőtt cselekszünk. Ha még mindig nem hiszünk benne igazán, hogy ér leülni, akkor, ott átgondolni, hogy mitévők legyünk. Én legalábbis fenntartom, hogy nem vagyok tökéletes. Nem tudom mindig azonnal, hogy mit is kellene tennem. Akkor miért viselkednék úgy a gyerek előtt? Lássa csak, hogy hogyan gondolkodom. Hogy gondolkodom! Vele együtt akár.
Ranschburg Jenő mondta, hogy a tekintélyelvű szülő bukik igazán nagyot, amikor rájönnek majd az esendőségére. Aki meg úgy gondolja, hogy erre nincs ideje – nincs ideje kommunikálni a gyerekével –, annak majd jut a következő konfliktushelyzetre 10 perc múlva, meg 20. És holnap meg azután…
Hogy visszavegyek az általánosításból így a végére, amit most megengedtem magamnak, elmesélem, hogy miért kaptam (!) ma 3 puszit a kisfiamtól. Ugyan egy kisüveg mézet nyújtottam cserébe, de borítékoltam, hogy hoppon maradok, mert az utóbbi hetekben feltűnően ódzkodott a puszijaimtól és 10/3 alkalommal viszonozta csak az ölelésemet, amit savanyúan kezdtem „korosztályos jelenségként” elkönyvelni. És igen, ilyen szánalmas barterekre adtam a fejem…
Aztán ma elgondolkodtatott, hogy még az is lehet, hogy a testi kontaktusunk elutasítása is az üzenet része volt…!!
– Tudod miért adok neked egy puszit?
– Mondd!
– Mert annyira szeretlek.
– Tudod miért adok neked még egy… a második puszit? Mert… Ezért! – mutatta a kis üveget.
– És tudod miért adok neked a harmadik puszit?
– Mert nagyon szeretlek.
Kimerítő napunk volt, mégis a kanapéra rogyva most arra gondolok, hogy a mai napot azok közé sorolhatom, amikor a lehető legtöbbet hoztuk ki egymásból. Részemről majd’ beledöglöttem, de megérte.
És nem azért írom le, hogy én milyen nagyszerű voltam. Azt elég, ha feljegyzem magamnak, hogy merítsek belőle azokon a napokon, amikor meg nagyon nem. Hanem azért, mert bár úszik a lakás és ez ma már így marad, én belül ragyogok! Sikerült újra meggyőződnöm arról, hogy nem éri meg elakadni a mártír-anyaság határán, mert onnan csak egy lépés a tudatos boldogság…
Mikor az a pici ideg kimerültségében éppen rándított egyet a bal szemhéjamon, Jonatán rázendített újra a sírásra, csak mert… Már nem is tudom éppen mi miatt! Hirtelenjében nem tudtam, hogy átüvöltsem-e a hangzavart vagy egyszerűen belezokogjak. De utolsó pillanatban megtartott a felém nyújtózó két gyönge kar, hogy ne zuhanjak bele az önsajnálatba. És ahogy lépésenként távolodtam a kiborulástól, úgy közeledtünk egymáshoz, ő meg én.
“Jonatán, az van, hogy nem tudtál elaludni délután. Emlékszel? — kezdtem megértő hangon elmagyarázni neki a történteket. Aztán sokkal később, mikor könyvet néztél a kanapén, egyszer csak elnyomott az álom.” — még mindig bömbölt a vállamon, úgyhogy lekapcsoltam a nagylámpákat, meg a zenét, hogy ennyivel is kevesebb legyen az inger.
“Én akkor arra gondoltam, hogy hamarosan muszáj lesz felébresztenem, mert már szinte este van, és nem fogsz tudni elaludni fürdés után. Fel is keltettelek, de nagyon rosszul esett neked. Emlékszel? Kinyitottad a szemed, de megzavart a lámpa fénye, azt sem tudtad, hol vagy hirtelen, zsongott a fejed, nem volt jó, ezért sírtál is.” — próbáltam szavakba szedni helyette, amit érezhetett, miközben a kanapé felé sétáltam vele.
“Nagyon sajnálom, legközelebb nem foglak, most már tudom. Hallod, anya megtanulta! — ez az új mondásunk (írok róla majd bővebben), direkt szőttem bele, hogy felismerje. Aztán lassan megnyugodtál, apával is birkóztatok! — próbáltam felderíteni. Ugye az milyen jó volt? Csak aztán valami történt, és megint csak sírni volt kedved, bömbölni. Tudom, kicsim, most nehéz neked, de próbálok segíteni, rendben?” — éreztem, ahogy megpihen az ölelésben.
“Most meg fogom kérdezni, hogy mit szeretnél csinálni, és légyszíves válaszolj, mert csak úgy tudom azt tenni, amit szeretnél. Ha csak nyafizol, akkor nem fogom tudni és az megint rosszul esik majd neked, csalódott leszel. Először azt kérdezem, hogy éhes vagy-e? — próbáltam minél egyszerűbben kivezetni a káoszból, amibe belekeveredett szegényke. Igen — suttogott. Rendben, máris kész a vacsora, leülünk enni. És szomjas vagy-e? Igen — egyre élénkebben válaszolt, meg is ivott egy fél pohár vizet. Most már biztos jobb egy kicsit, ugye?” — nem válaszolt, pár percig még enyhült a karomban. Mikor lóbálni kezdte a lábait, már tudtam, hogy rendben vagyunk. Mindketten.
Az utcán toporzékoló kisfiú mellé guggolva is eszembe kell jusson, hogy segítségre van szüksége, nem fegyelmezésre. Próbálkozom, tanulunk, hát ilyen ez. Elvégre még csak 33 hónapja létezünk mi így, együtt, mégis megszámlálhatatlan pillanat gyűlt már a mellényzsebbe, vagyis eggyel beljebb…
]]>Nagyot sóhajtva összenéztünk Donald kacsa és Spongya Bob feje fölött, aztán nekikezdtünk a „Most már indulnunk kell, gyerekek!”-mondókánknak. Ő a saját gyerekéhez hajolva, én az enyémhez. A kicsik meg továbbra is teljes eksztázisban kapaszkodtak a kormányokba, nyomkodták a gombot, hogy újra beinduljon alattuk a masina.
Pár perccel később a barátnőm válla mögött sikoltozva lobogott két kicsi kéz, ahogy távolodott. Én, mint aki kígyót szelídít, vonaglottam utána, karomban Jonatánnal. Bűbájos hangszínemet ugyan meg-megakasztotta az erőlködés, de rendületlenül igyekeztem meggyőzni arról, hogy… Igazából nem is tudom, hogy miről akartam. Semmi vidám nem volt abban, hogy el kellett jönnie. Abban sem, ahogy véget vetettünk a mókának. A barátnőm gyorsan meg is fogadta, hogy máskor messziről elkerüli ezt a helyet.
– De hát tele vagyunk pénzbedobálós automatákkal! Amik csak arra várnak, hogy próbára tegyék a szülőket – vetettem ellen.
Jó lenne, ha nem mindig vörösre sírt szemmel távoznánk tőlük. Sem engedelmesen a cipő orrára szegeződött, homályos tekintetekkel, ezt már csak magamnak mondtam. De szöget ütött a fejembe, hogy:
– Nem jól van ez így, hiszen mindannyiunkat kiakaszt egy ilyen helyzet! Mi van, ha pont ebben áll a mi felelősségünk, hogy ne vegyük természetesnek azt, hogy ennek csak ilyen kimenetele lehet?! Mondhatnánk, hogy végül is csak pár perc hiszti! Kitartóbbaknál negyed óra, húsz perc? Aztán úgyis elfelejti! – visszanézett a lépcső aljáról, hogy bökjem már ki.
– Csakhogy az egész világ egy nagy automata! – nevettem el magam a fennkölt gondolattól. – Elringat, felráz, csillog-villog, zenebona, boldogság, amíg van mivel működtetni. És bizony olykor leáll.
Hümmögve kidobáltuk a zsebünkből a nedves törlőkendőbe csomagolt almadarabkákat, amit még fönt köpködtek szét a kicsik.
És akkor mihez kezdünk, amikor a derű helyére hirtelen komorság tódul? Falba ütközünk, valami nem megy! Letaglóz, mert már nincs ott mögötte a szülői direktíva, amelynek fejet lehetne hajtani, amire nevelve lettünk? Vagy feldühödünk minden alkalommal, mert még mindig nem tudunk mit kezdeni a csalódottságunkkal? – ezt ismét csak magamnak mondtam, mert kiléptünk a forgalmas utcára, és beindult a babakocsis szlalomozás a tömegben.
Talán ha azzal lépek oda hozzá legközelebb, hogy ugye, milyen klassz dologban volt részed?! Ha megerősítem benne a jó élményt, és biztatom, hogy ide máskor is visszajövünk! A „Ha nem szállsz ki, többet nem jövünk ide!” negatív verzió helyett. Kicsalogatom a figyelmét a kormány mögül, hogy nézz körbe, meg kell jegyezzük, hogy hol vagyunk most, hogy máskor is visszataláljunk. Mit látsz? Hány emeletet jöttünk a lifttel? Gyere, számoljuk meg!
– Hopp, de előtte még köszönjünk el! – fordítom vissza szándékosan, hogy érezze, nem rohanunk, nincs „csőbe húzva”.
– Jól nézd meg az autót, hogy otthon le tudjuk rajzolni, rendben? Pont ilyen kék lesz!
Ha így teszünk minden alkalommal, akkor talán felnőttként is képes lesz felülkerekedni a nehéz helyzeteken, mert afelé fordul majd, ami van, a nincs helyett.