Lehet, hogy furcsán hangzik, de újabban az a kedvenc pillanatom, amikor megébred éjjel és kisétál a hálószobából. Mi még éppen filmezünk a kanapén elnyúlva — vagy ülök az asztalnál a laptop fényében ragyogva —, mikor halk matatást követően kivágódik a hálószoba ajtatja (szúnyogháló, ahogy ő hívja). Csak felszisszenni van időm, hogy “halkítsd le, jön!”, mikor szemét dörzsölve tűnik fel az egyméteres sziluettke. Lendületesen kerüli a nappali kitárt ajtaját, ahogy csak a gyerekek képesek ébredés után pár másodperccel, felnőtt így sosem… Meg is ijedek, hogy teljesen éber, hogy altatom majd vissza? De aztán elvéti a kanyart, kicsit neki megy a kabátoknak, kuncogva tántorodik vissza.
Még pár lépés egymás felé, és úgy hullik a szöszke üstöke az ölelésbe, emelve két karját felém, mint egy röppályát tévesztett égi test. Mosolyog, hogy megérkezett.
— Jól vagy, kicsim? — kérdezem, és lopok az illatából.
— Jól… — suttogja csendesen, már nem keres senkit a tekintet, hát lecsukódik.
A szúnyoghálóban még rámutat a nagyágyra, hogy odategyem, aztán oldalra göndörödik és lesimul arcáról a mosoly. Tudja, hogy szeretem…