Mindenből lehet játékot csinálni, és ha sikerül, azzal máris feloldottuk a patthelyzetet. Egy gyerek – ha nem zaklatott vagy fáradt – nem tud ellenállni a játékra invitálásnak. Nevettessük meg!
Dr. Markham sorai végén, saját megjegyzésként szeretném kihangosítani azt a kérdést, ami sokunkban visszahangzik: Meddig? Mikortól lesz végre az, hogy önállóan és önszántából megcsinálja, amire kértem?!
Valószínűleg ez a gyerek-szülő párostól is függ. Direkt nem csak azt írom, hogy gyerekfüggő, mert rajtunk is múlik.
„A válaszkész babagondozás folyományának tűnik, amikor a szülők úgy ugranak a három, négy, öt éves gyerek szavára, mint amikor kicsi babaként ciciért sírt. Valahogy benne lehet ragadni ebben az állandó készenléti állapotban, pedig már nincs rá szükség. A szülői szabadáságunkat a gyerek önállóságával párhuzamosan nyerhetjük vissza. Apróságokra gondolok, mégis van jelentősége, amikor hasonló mozzanatok sorából áll össze egy nap. Nem anya hozza oda a bilit, nem ő áll fel zsebkendőért, nem ő szedi össze a játékot, ha már a gyerekecske is tudja.” (részlet a Nekünk Bevált könyvből)
Egy teljesen szubjektív mércét tekintve, számomra úgy tűnik, hogy a játékos nevelés mentén cseperedett gyerekek nincsenek elmaradva önállóság terén az utasításokkal nevelt gyerekekhez képest. Azzal a különbséggel, hogy az ő „teljesítményük” nem 100%-os. Mindenki döntse el maga, hogy ez vállalható-e a számára vagy sem.
Én vállaltam, hogy nagyobb mozgásteret biztosítok a gyerekemnek az aktuális hangulatunkhoz, állapotunkhoz és helyzetünkhöz mérten. Például, képes egyedül fölmenni a fürdőbe, levetkőzni, bemászni a kádba és lezuhanyozni, aztán felöltözni és fogat mosni, de legtöbbször együtt csináljuk, mert gyorsan szeretném „lezavarni” az egészet. Ha időben vagyunk még vagy maradt valami égető dolgom, akkor hagyom, hogy játékba keveredjen a ruháival vetkőzés közben (turbán lesz a pólóból), a fürdőszobaszőnyeggel, a pizsomával, miközben egyszer csak önállóan elkészül.
Olyan könnyű belengetni valami jutalmat vagy büntit, odadörrenteni, megsértődve a gyerek bűntudatára játszani, hogy komoly erőfeszítésbe telik, NEM alkalmazni ezeket.
Abban már nehezebb következetes lenni, hogy úgy tanítgassuk a gyereket a számunkra fontos dolgokra, hogy lehetőleg önszántából tegye meg ezeket és akkor, amikor kérjük tőle. Itt is olcsó szemfényvesztés volna a 100%-os mutató, vagyis hogy mindig mindenben együttműködnek.
Én most is kitartok amellett – és egyre inkább, meg egyre könnyebben –, hogy a teljes szófogadásnak ára van, amit nem akarok megfizetni.
S. Hermann & F. Richter képe a Pixabay -en.
]]>Megtanulta, hogyan kérünk tőle el valamit és hogy nem kell elrohannia vele, mert már nem futunk utána, hogy kiszedjük a kezéből. Mert ez így fair. Ha nagyon nem akaródzik, akkor mindig van egy másik opció, például, hogy tegye az asztalra!
(Jól emlékszem én arra a dacra, amikor egyszerűen képtelenség azt csinálni, amire elsőre kérnek, mintha a kicsi kéz önmagától erősebben markolna olyankor. Ezért érdemes belengetni az egérutat, a választás lehetőségét, amerre megindulhat a kis egója.)
Aztán tanulgatta azt is, hogy ő hogyan kérhet tőlem. Viszont újabban, mintha elfelejtette volna! Helyette csuklóból nyafogásba kezd, rugózik föl-le, nyekereg és próbál sírni, sírást tettetni. Azt hiszem, hogy a következő fokozatra kapcsolva tényleg bömbölni tudna és toporzékolni, de igyekszem nem megvárni.
Hanem egy határozott nemmel elejét venni, elmondani neki röviden, hogy nem, erre nincsen szükség. “Légyszíves mutasd meg, hogyha szeretnéd elkérni! Hogy kéred el tőlem?” — és ezzel a már jól ismert kérdéssel mindig sikerül elcsípni a figyelmét valahol a pillanatnyi ködben. Megjelenik a szembogara a sírásra zárt szemhéjak mögül, megszelidül a kis arc, és mosollyal a szája csücskén emeli felém a tenyerét, intenek az ujjacskái.
Ebben az egészben az a legjobb, hogy nem csak ő tanul meg egy kedves gesztust, hanem mi magunk is puhulunk. Hiszen több odafigyelés és kedvesség jön elő belőlünk, amíg csak terelgetni próbáljuk afelé, amerre a megoldást gondoljuk, mintha sarokba szorítva ráerőltetnénk az akaratunkat.
kelt.: 2015. 01. 06.
]]>Jean Liedloff írja Az elveszett boldogság nyomában c. könyvében, hogyha az újszülöttel úgy bánunk, mintha törékeny lenne, ezzel arra tanítjuk, hogy valóban az. Sérülékeny és suta. Talán hasonlóképpen befolyásolhatjuk a kialakuló testudatát azzal is, ahogyan megfogjuk, felemeljük, és ahogy kiveszünk a kezéből egy tárgyat.
Még egy éves se volt, amikor észbekaptam, hogy pont azzal a mozdulattal rántja ki a kezemből a kanalat, amivel én az övéből a telefonomat. Anyósom szavai jutottak eszembe, hogy érdemes volna finomítani ezeket a mozdulatokat. És milyen igaza volt!
De a csavar az, hogy először a miénket kellett. Meg a hozzáállásunkat, hogy legyen türelmünk kivárni, amíg odaadja, amit kérünk. Hogy egyáltalán megtanulja, hogyan kérünk tőle és ő is hogy kérhet — fölfelé fordított tenyérrel. Ez is a bizalomjáték része. Hogy bízzunk a jóra való törekvésében. Arra építsünk következetesen, és ne csússzunk bele egy küzdelembe.
Megtanítani valamire mindig nehezebbnek tűnik. “Most fáradt vagyok, nekem erre nincs energiám” — jönnek a félrevezetések. Pedig hosszútávon százszor jobban megkönnyíti az életünket, ha beletesszük most azt az energiát és figyelmet, amit egyébként elapróznánk a folytonos viaskodásban.
Vannak olyan helyzetek persze, amikor nem lehet kivárni és muszáj lépnünk. Ilyenkor legalább jelezzük neki, hogy mi fog történni! “Tudod, kicsim, hogy el tudom venni tőled, de nem szeretném, inkább add ide, légszíves!” Az esetek nagy többségében erre mozdul. De ha nem, akkor is valahogy könnyebben nyugszik le utána, mert el tudom neki mondani, amikor kígyózik a karomban vagy duzzogásba kezd, hogy miért kellett így csinálni. És hogy ez most se neki, se nekem nem volt így jó. Ennyi, vége is a konfliktusnak, nem tartunk haragot, folytatjuk a dolgunkat. Nekünk bevált.
Én nem akarok lemaradni arról, amit igazán lehet élvezni ebben a bűvös, kétéves körüli életszakaszban. Arról, hogy milyen megtanítani a jóra a gyerekünket. Látni, ahogy dolgozik a kis agya, figyel, értelmez, lepróbál, ellenkezik. Ezen a ponton nem szabad feladni, mert ha mi mindig ugyanúgy regálunk, akkor visszatalál. Újrapróbál, sikerül, örül, mutatja.
Ha együttműködésre tanítjuk engedelmesség helyett, akkor talán minden alkalommal egy hurokkal erősebbre fonjuk a bizalom hálóját körülötte — hogy elbírja majd a kamasz éveire…
kelt: 2015. 01.03.
]]>Ott állunk a reggel minden nyűgével, amikor a combmagasságból sugárzó ellenállás úgy vált hangulatot bennünk, mint a vizsla pulzusa, miután eldördült a jelzés, hogy irány a vadkacsa. Megvan a pillanat, amikor az asztal körül futkos, te meg a pulcsival utána?
Jól tudjuk és nagyon bölcsen hangzik, hogy a dackorszaknak örülnünk kellene, hiszen ekkor erősödik meg a gyerek akarata. De a mindennapok egy roppant határozott mozdulattal kenik el róla a púdert. Ha nem zuhanunk bele egy önsajnálattól fűtött kiabálásba és erőszakoskodásba, akkor nyert ügyünk van. Amint feloszlik a köd, megérezhetünk egy sokkal erőteljesebb motivációt: az együttműködést. Amíg előbbinek csupán a pillanatnyi feszültségkioldás a jutalma, utóbbi elérése annak bizonyosságával kecsegtet, hogy jó szülők vagyunk. Az egyik rövid távon enyhít, a másik hosszú távon könnyít a vállunkra nehezedő felelősségen.
Amikor úgy érezzük, már nem bírjuk el ennek a fontos fejlődési szakasznak a súlyát, mert fáradtak vagyunk, kialvatlanok, elfoglaltak és feszültek, akkor nyugodtan támaszkodjunk arra az egyszerű tényre, hogy a gyerekek szeretnek játszani. Szívességet teszünk magunknak, mert sokkal több levegő tódul a tüdőnkbe nevetéskor, mint amikor az idegtől rikácsolunk. És ha egyszer bejutott, akkor jólesik majd kifújni onnan.
Ki a romboló gondolatokkal, a háttérben zümmögő „miazhogyokkal” és a félelemmel együtt, hogy elrontjuk, amit annyira nagyon szeretnénk jól csinálni. Mert erről van szó, nem igaz?
Én nem azért igyekszem játékosan közelíteni felé, mert „nem merem” letörni az akaratát. Pont az a bajom, hogy merném. És nem is azért, mert nem tudom betartatni a jónak vélt határokat. Hanem egyszerűen azért, mert sokkal jobb jól érezni magam, miközben megtalálom a hozzá vezető utat.
Feltételezem, hogy az nem lesz életképes – azaz boldogságra képes –, akit folyton kényszeríteni kell valamire, vagy félelemből cselekszik. Sem pedig az, akinek a szeretetét teszik próbára, legyen szó gyerekről vagy felnőttről. Mert a cél nem szentesíti az eszközt. A szeretetnél, amit a megértés vezet és a felelősség támogat, nem lehet jobb tanácsadónk.
Kimerítő napunk volt, mégis a kanapéra rogyva most arra gondolok, hogy a mai napot azok közé sorolhatom, amikor a lehető legtöbbet hoztuk ki egymásból. Részemről majd’ beledöglöttem, de megérte.
És nem azért írom le, hogy én milyen nagyszerű voltam. Azt elég, ha feljegyzem magamnak, hogy merítsek belőle azokon a napokon, amikor meg nagyon nem. Hanem azért, mert bár úszik a lakás és ez ma már így marad, én belül ragyogok! Sikerült újra meggyőződnöm arról, hogy nem éri meg elakadni a mártír-anyaság határán, mert onnan csak egy lépés a tudatos boldogság…
Mikor az a pici ideg kimerültségében éppen rándított egyet a bal szemhéjamon, Jonatán rázendített újra a sírásra, csak mert… Már nem is tudom éppen mi miatt! Hirtelenjében nem tudtam, hogy átüvöltsem-e a hangzavart vagy egyszerűen belezokogjak. De utolsó pillanatban megtartott a felém nyújtózó két gyönge kar, hogy ne zuhanjak bele az önsajnálatba. És ahogy lépésenként távolodtam a kiborulástól, úgy közeledtünk egymáshoz, ő meg én.
“Jonatán, az van, hogy nem tudtál elaludni délután. Emlékszel? — kezdtem megértő hangon elmagyarázni neki a történteket. Aztán sokkal később, mikor könyvet néztél a kanapén, egyszer csak elnyomott az álom.” — még mindig bömbölt a vállamon, úgyhogy lekapcsoltam a nagylámpákat, meg a zenét, hogy ennyivel is kevesebb legyen az inger.
“Én akkor arra gondoltam, hogy hamarosan muszáj lesz felébresztenem, mert már szinte este van, és nem fogsz tudni elaludni fürdés után. Fel is keltettelek, de nagyon rosszul esett neked. Emlékszel? Kinyitottad a szemed, de megzavart a lámpa fénye, azt sem tudtad, hol vagy hirtelen, zsongott a fejed, nem volt jó, ezért sírtál is.” — próbáltam szavakba szedni helyette, amit érezhetett, miközben a kanapé felé sétáltam vele.
“Nagyon sajnálom, legközelebb nem foglak, most már tudom. Hallod, anya megtanulta! — ez az új mondásunk (írok róla majd bővebben), direkt szőttem bele, hogy felismerje. Aztán lassan megnyugodtál, apával is birkóztatok! — próbáltam felderíteni. Ugye az milyen jó volt? Csak aztán valami történt, és megint csak sírni volt kedved, bömbölni. Tudom, kicsim, most nehéz neked, de próbálok segíteni, rendben?” — éreztem, ahogy megpihen az ölelésben.
“Most meg fogom kérdezni, hogy mit szeretnél csinálni, és légyszíves válaszolj, mert csak úgy tudom azt tenni, amit szeretnél. Ha csak nyafizol, akkor nem fogom tudni és az megint rosszul esik majd neked, csalódott leszel. Először azt kérdezem, hogy éhes vagy-e? — próbáltam minél egyszerűbben kivezetni a káoszból, amibe belekeveredett szegényke. Igen — suttogott. Rendben, máris kész a vacsora, leülünk enni. És szomjas vagy-e? Igen — egyre élénkebben válaszolt, meg is ivott egy fél pohár vizet. Most már biztos jobb egy kicsit, ugye?” — nem válaszolt, pár percig még enyhült a karomban. Mikor lóbálni kezdte a lábait, már tudtam, hogy rendben vagyunk. Mindketten.
Egy ismerőst hallgattam arról beszélni, hogy a gyereknek szüksége van határokra, amiket aztán feszegetni kezd, mikor megszólaltak a csengőim, hogy ezzel valami nem stimmel…
Én, felnőtt meghúzom a határokat. Ő, gyerek minduntalan nekiveselkedik, hogy átlépje őket. És valaki győz. Nem tetszik ez a gondolatmenet. Hiába hallottam már sokaktól, tudom, gyereknevelési tény.
Fenntartással fogadok mindent, ami szembenálló felekként ábrázol őt és engem. De legalábbis megpróbálom átfogalmazni az igazságtartalmát a saját szájízemre. Mert több szükségem van támogató jótanácsokra, amik megerősítenek a türelemben, a szeretetben iránta, mint hogy támadásba lendítsék az egómat…
Az ellenszegülést, tiltakozást amúgy is könnyen felismeri a felnőttes (!) énünk. Egyszerűen bejelez az egónk, hogy az ott ni, az a kicsi kis valami, nem úgy cselekszik, ahogy én akarom! És bevackoljuk magunkat a lövészárokba, nehogy aztán a nyakunkra nőjön az egyévese! — megkezdve ezzel az állóháborút már az első nem szabad rágni a papucsokatnál.
Jobb volna felnőtt módon a helyzet mögé látni. Keresni, amiben komfortosan érezzük magunkat, mi is és ő is. Mert ott találjuk a saját megoldásunkat! — hiszen a csengőink az anyai ösztönön át futnak a szívünkig…
Fókuszáljunk arra, hogy a kijelölt határok adnak lehetőséget az együttműködésre. Számtalanszor bebizonyosodott már, hogy nem a határok feszegetése a cél és nem is az ellenkezés motiválja ebben a korban. Hiszen könnyen átfordítható a helyzet acsarkodásból (akadályoz a söprögetésben), közös megoldásba (megkérem, hogy tartsa a lapátot).
Egyszerű, mert egy olyan kis lényhez van szerencsénk, akinek az a természetes állapot, hogy harmóniában van velünk, ezért arra fogékony. A harmónia nem csak a babatappancsot cirógató anya fotója az Instagramon, hanem a kölcsönös bizalom táplálta cinkosság, az együtt élmény ma délután meg holnap…
Ha nem rángatjuk az orra előtt a határvonalat és a sikerélményt erősítjük benne minden alkalommal, akkor “a rámutatok, hogy nem szabad, mégis megteszem”, csak egy időszakot kellene jelentsen a felfedezés hosszú folyamatában.
Sokáig nem tudtam mit kezdeni a tűzhely gombjainak csavargatásával. Egy ideje bevált, hogy ha eltekeri, akkor megkérem, hogy zárja el. Nem zárom el helyette, akkor sem, ha úgy tesz, mintha már rég nem érdekelné, simán ismételgetem és várok — most már egyre kevesebbet kell. Nem téma, lecsengett.
A gondolataink formálják a viselkedésünket egy adott helyzetben. Megéri azokat választani, amik a partnert keresik benne, ellenség helyett…
kelt.: Jonatán 23 hónapos korában
]]>