A mai nap az újrakapcsolódás jegyében fog telni! — íveltem fel ezt a szép célt még félálomban, reggel. Aztán észrevettem, hogy a jobb szemöldököm fölé koncentrálódó fejfájással ébredtem. Ciki.

— Anyaa, kimegyüüünk? — fordult felém az a jószagú, meleg kis test, aki éjjel mellém kunkorodott. Ráül a bilire, én csak popót törölni tápászkodom fel, és teszek egy gyenge kísérletet:
— Nyújtózz ki egy kicsit az ágyadban, hmn?! — működik, kedvet kapott, hasra vágja magát, úgy szagolgatja a párnáját, én meg csendben visszacsúszom az ágyamba.

Ez a gyurmakolbász gyártás, bunkizás nekem most nem megy. Nincs hozzá kedvem, és minél jobban erőlteti, annál jobban befeszülök. Mert megélem azt, amitől mindig is tartottam, amikor még nem volt sajátom és csak elképzeltem, hogy majd muszáj lesz vele játszanom. És ettől a muszájtól begyulladok!

Na, de mégis csak egy 3 éves anyuka vagyok már, aki igazán tudhatja, hogy amikor így érez, annak megvan az előzménye, ez a reakció már csak következmény bennem. Mégis erre kell most megoldást találnom, mert már nem vagyok egyedül, itt van nekem a kisrókám, akiért felelősséggel tartozom… 

Újra fel kell vennem a hozzáfutó szálakat, amiket le-leold a kimerültség, a stressz, a másfelé ágazó figyelem ésatöbbi, különben kitikkaszt a muszájszerűség és szabadságra szomjazom. Csapda-állapot, jobb elkerülni! Újra kell kapcsolódni! — végül is már reggel erre készültem. Csak ez a hüye fejfájás a fél arcomra tenyerelt…

Hajrá! Csináljunk valami olyat, amiben sikerélményem lehet. Játékunalom ellen az a legjobb, ha megtanítjuk valamire a gyereket. Vétek volna nem kihasználni felnőtt mivoltunk jelentőségét, ami nem a szabályok felállításában rejlik és nem is az a legszórakoztatóbb része. Hanem az, amikor rájövünk, hogy ez a csöpp kis emberke még mennyi alapvető dologra képes rácsodálkozni. Játszhatunk vele akármit, meghálálja a figyelmünket! És mint egy (egyelőre) kifogyhatatlan játékraktárból sorra vehetjük elő őket. Így színlelés és erőlködés nélkül máris aktív részesei vagyunk az együttlétnek. Merem állítani, hogy a tudásunk a legjobb játékszer…! — elismételtem magamnak, amiről úgy tűnik, megfeledkeztem.

Vagy — ahogy ma reggel — az lendít át hozzá, hogy elengedek minden mást egy fél órára, hogy egészen közelről nézzem, ahogy megmutatja, hogy már egyedül is megy, anya…!

Jól csináljuk, amikor döntési lehetőséget kínálunk neki egy sima felöltözésnél is? Tényleg bent kell maradnunk vele, amíg nem alszik el, ha kérlel? Vajon jól csináljuk ezt az egészet? Akkor mégis miért nem bírja egyszerűen azt csinálni, amire kérem?!

Az van, hogy amikor kicsit leeresztünk vagy túl sok minden gyűrűzik be, visszatérően megkörnyékez a kétség, belerondítva az addig szépen építgetettmiliőnkbe. És elkezdek kételkedni magunkban. Abban, hogy jól csináljuk-e?

És visszaavászkodnak azok a gondolatok, hangok a vállam mögül, amik olyan viselkedésmintákat élesztenek újra bennem, amiknek már nem akarok teret adni a mi kis családunkban. Mert megtaláltuk a saját megoldásainkat.

De jönnek! És pozitív motiválás helyett fenyegetőzni kezdek, kivezetés helyett sarokba szorítom, egyszerűen látni akarom, hogy úgy van, ahogy én mondom. Szinte már nem is az érdekel, amire kértem, hanem csak a tény, hogy szótfogad-e a gyerekem vagy sem. Ugrok, amint nem, és jogot formálok arra, hogy rákiabáljak, mert elhiszem, hogy nincs más eszköz már a kezemben! Elsírja magát, de tovább igazolom magam, mert én is sírtam, amikor kicsi voltam, naésaztán?! — legitimálom a sérelmem. És olyan érzéseket (lemondást, stresszt) vetítek ki az előttem mozgó kis alakra, amitől már nem is látom tisztán az ő jóságát. A félsz munkál bennem, gúnyol, hogy még egy gyerekkel sem boldogulok! Hogy ettől én még kisebb vagyok, erőtlenebb és felfedik az alkalmatlanságom — mindez már rég megkérdőjelezte az anyaságom —, így gubbaszt bennem ez a csökött kis érzés, mindenek alatt, a lefolyó végén. És még csak észre sem veszem…

Ha elnehezülnek a mindennapok, egyáltalán nem találom azokat a megoldásokat, amik máskor olyan könnyedén jönnek. Mert magamat blokkolom azzal, hogy nem a jóságára alapozok, a rosszaság hangsúlyozása helyett. Hosszútávú építkezés során könnyebb elbizonytalanodni, mint az azonnali hatásúnak tetsző büntetgetés alkalmazásakor. Mert a büntetés olyan, mint a konfekció, a békés megoldás pedig egyedi és kilóg a sorból…

Gyönyörűen lekövethető a fejlődésük a játszási szokásaikon keresztül – erre már többször rácsodálkoztam. És most nem is arra gondolok feltétlen, hogy milyen hosszan játszik el önállóan, mert ebben is megfigyelhetőek egymást váltó időszakok. Amik feltehetően összefüggésben állnak azzal, hogy éppen hol tart az önállósodásban más területeken.

Ha megugrik egy ügyességi szintet, akkor például jobban igényli újra a segítő kezet vagy csak a “támogató” jelenlétet, amíg meg nem szokja újra a helyzetet. Kicsit nőtt, kicsit másként esik neki kézre minden. A vödrös játékhoz már régen nem kellettem, amikor az építőzéshez még igen. Nagyon sokáig együtt kellett leülnünk vele — legjobb apás program. Viszont most úgy tűnik, hogy az év végére kicsúcsosodó “AnyaAnyaAnya és ApaApaApa csináljunk mindent együtt” hangulatot egy kreatívabb, képzelőerő vezette periódus váltja fel.

Pár nappal ezelőtt történt, hogy az a kicsi fiú, akivel 10 hónapos kora körül kezdtünk el igazán együtt játszani (erről bővebben ), elgondolkodott egy pillanatra az asztalra feltett lábam előtt állva. Majd előkapott egy kulcsot, örömében fel is kiáltott, hogy “koúúcs”, és “tiktik ajtó kapó”, kinyitotta az ajtót — mutatta, hogy emeljem fel a lábam, és tovább futott.

Megkerülte az asztalt, újra lendült a kezében a képzeletbeli kulcs, és ahogy mi nyitjuk az ajtót az igazival, úgy csinált ő is. Itt juthatott eszébe a következő jelent, amit hozzákapcsolt: “Apa, koúúcs, autó!” — kiáltott fel ragyogó szemekkel. Sokat utaztunk autóban és apa vezetett. Mondanom sem kell, hogy azóta erről szól minden. És lelkesen mutatta az apukájának, ahogy nyitja-csukja a lábam, aztán tett még párt kört.

Apró momentum, de valahogy megnyújtotta az időt egy pillanatra, majd bumerángként repített vissza azon az íven, amit az elmúlt 14 hónapban együtt tettünk meg…

“A játék eredetileg társas tevékenység. Egyedül jól játszani az tud, akivel valaki már játszott…” (Vekerdy Tamás)

Vagyis most még rajtunk a sor, anyukák, apukák, nagyszülők, testvérek, barátok, hogy megtanítsuk a kicsiket “jól játszani”, hogy aztán boldoguljanak önállóan is. És azáltal, hogy mindenki másképpen játszik, újabb élményt és tapasztalatot szereznek rólunk és a környezetükről.

Például anyától tanulta a mozdulatot, ahogy bele lehet helyezni a formát a nyílásba vagy levenni a fedelet és vissza. Apától “a nagy dolgokat”, hogy fel lehet emelni az egész vödröt és jó hangosan kiszórni belőle mindent. Elgurítani és érte mászni már önálló ötlet, ahogy beletuszkolni a pillangót is.

A játék lehet fárasztó, meg “kötelező” és unalmas, hiszen mi már felnőttünk, nem dob fel, ha elgurul a vizes palack mellettem vagy ha poháralátétet találok a fiókban — amit előzőleg beletettem. De úgy már igen, ha közben a fiamat figyelem, ahogyan lépésről lépésre tanulja az életet, mert az ő arcáról visszatükröződve sokkal több izgalmat és csodát rejt…