Megőrülök, ha ez a gyerek most elkezdi összehajtogatni a zoknijait! Elegem van már, hogy állandóan csak könyörögnöm kell, hogy ne fogadj szót, ne segíts! Én ezt nem bírom már, Kisfiam.

Egy hatéves még nyomokban tartalmaz két-háromévesre utaló jeleket, a nemleges és igenlő válaszok tekintetében. A „beszéljünk fordítva” alap verziója már uncsi, amikor is minden igenből nem lesz és minden nem helyett igent mondunk. Létrejött a 2.0-ás verzió!

Nagy átlagban úgy látom, hogy mi, szülők, sajnos elég jók vagyunk a szapulásban, bosszankodásban, méltatlankodásban, ha a gyermekeink viselkedéséről van szó. És ezt tudjuk is a másikról, hiszen kívülről szemlélve egészen feltűnő, amikor egy másik szülő tart fejmosást épp a semmiért, de kisebb eséllyel érjük tetten önmagunkat, amikor hasonlóképpen járunk el. Megnyomódik egy play-gomb és újrajátszuk a régi lemezt.

Ahelyett, hogy játszanánk!

Játék és játékosság. Két olyan dolog, amit „büntetlenül” bevethetünk a gyerekkel való együttélés – nevelés – során. Minden alkalommal, amikor jókedvre derítjük a gyerekünket, kétségtelenül szerethetőek vagyunk. És ezt általában ki is mutatja a gyerek, mert tudja, hogy segítettünk neki: kivezettük a zsákutcából, ahonnan ki lehetett volna hajtani szigorú szavakkal is, vagy kiédesgetni valami jutalommal, de ha csak annyit teszünk, hogy elhatjuk körülötte a ködfelhőket, akkor önként kitalál. Ránk talál. Csupán a hozzáállásunkon múlik, hogy nap, mint nap együttműködésre szoktatjuk, vagy szófogadásra kényszerítjük.

Hogy jön ide a szapulás?

Amikor kivakartam a mosógépből egy halom ruhát, ő pont akkor toppant be nem teljesen szilárd halmaz állapotában: nyúlni kezdett, mint egy rongybaba, azt hiszem, birkózi szeretett volna vagy csak lógni rajtam, esetleg belehemperegni a ruhákba. Én egyiket sem szerettem volna, úgyhogy belecsaptam egy felszabadító szapulásba, amit nyugodtan megtolhattam hangerővel is – játékból.

Ha most elkezded itt nekem kiválogatni a saját alsógatyáidat a szárazak közül, én tuti felrobbanok! Eldobom az agyam, ha most összeszeded a zoknijaidat, az biztos! Utálom, hogy állandón azt csinálod, amit mondok.

Pöröltem vele, hogy felviszi az emeletre és elteszi a helyére az összeset. Kész, elegem van, én nem értek ehhez a gyerekneveléshez! Nem tudok mit kezdeni egy ilyen rendes és szófogadó gyerekkel! Ez volt az utolsó csepp a pohárban! – járkáltam a saját ruháimmal, amíg a kistesű lény az övéivel cikázott előttem. Utáltam volna, ha anélkül öltözik fel, hogy könyörögnöm kellene neki, és kimegy a levegőre az apjához – hát így tett.

A saját gyengénkre játsszunk!

Mondjuk ki: időnként jólesne kiereszteni a gőzt, és ráolvasni arra az egyméterkére – pláne, ha már több –, hogy egyszerűen az őrületbe kerget, hogy kifutnánk tőle a világból és épp nem tudunk mit kezdeni vele! De jobb, ha nem tesszük meg igaziból. Úgy bántó és infantilis húzás lenne részünkről,  így viszont ér, mert hidat épít közénk, ahelyett, hogy falakat húznánk fel.

Mit szólnál, ha ezt hallanád a szomszédos asztalnál ülő kisfiú szájából?

“Anya. Ha azt mondtam, hogy szalonnát is tegyél a tányéromra, akkor szalonnát is tegyél!

Nem érted?”

És ha a saját gyereked mondaná? Tudom, tudom, ő sose mondana ilyet. Még csak az kéne! Vagy ennél cifrábbat is tud?

Én arra gondoltam, hogy kezdjük elcseszegetni ezt a kommunikáció dolgot vele. Nevezzük stílusnak. Bár ez nem az. Ez bunkóság. Amit biztos nem magától talált ki.

Két út van: első blikkre lecseszem, hogy hogy mondhat ilyet?! Elvégre gyerek ilyet nem mondhat a szüleinek! — És a szülő a gyerekének…?! Vagy ránézek a naptárra, és arra jutok, hogy 5 napom van ezen javítani, ha nem akarok hülyét kapni tőle! Se a rokonságtól, miután elereszt egy-egy ilyen mondatot a körükben.

Hogyan fogjunk neki?

Mostanában sokszor visszacseng, amit egy anyuka mondott az előadásom után:

“Belegondoltam, hogyha mással beszélnék úgy, mint időnként a gyerekemmel, valószínűleg többet nem állna szóba velem az illető!”

Nehéz belőni, hogy tanítás címszó alatt mit engedhetünk meg magunknak velük szemben. Konstatálnom kellett, hogy sokszor mennyire borzasztó a stílusom! Azért rákérdeztem az apjánál, hátha mást mond, de sajnos nem hazudtolt meg. Türelmem fogytán pont ilyen pikírt tudok lenni és sápitozó. Ez az üzenet formai része. És van a tartalom. A kommunikációs fordulat, hogy “ha azt mondtam, hogy…” nem tőlem ered. Erre nem vagyok hatással. Viszont újra felhívhatom a figyelmét arra, ahogy jónak tartom. És megkérhetem, hogy emlékeztessen rá, amikor nekem sem úgy sikerül. Ezzel máris bevontam a játékba.

Mert ez egy játék. Nem lecke, nem fejmosás, nem bünti. Játék a szeretet nyelvén. A kedvesség az egyik legfontosabb gesztus, amit egymás felé mutathatunk. A kedvességnek vannak varázsszavai is, amiket már jól ismer: kérem szépen, köszönöm szépen, szívesen, légyszíves. Ha elfelejti, akkor csak annyit kérdezek vissza, hogy hogy mondod? — többet nem, nem akarok túl nagy feneket keríteni neki, sem folyton kijavítgatni, elég egy rövid emlékeztető.

Egy ilyen mondat után viszont nem elég. Elfújom, amit első blikkre gondolok, mert félrevisz. Abbahagyom a pakolást a mosogatógépbe, és odahajolok hozzá.

— Szerettél volna szalonnát is?

— Igen.

— Képzeld, elfelejtettem! Légyszi emlékeztess rá kedvesen!

— Anya… Légyszíves adjál nekem szalonnát is még. Sokat.

És erre adok sokat.

— Látod, ez így kedves volt, már csinálom is. Tudod, beszéltük már, hogy most oda fogunk figyelni arra, ahogy egymással beszélünk. Mert sokszor egyáltalán nem kedvesen szólunk egymásnak, igaz? Én megemelem a hangom vagy rikácsolok — bemutatom, hogy kinevessen—, te meg visszakiabálsz vagy ilyen csúnyán szólsz oda, ugye? És ez nem jó érzés egyikünknek sem.

Néz azokkal a nagy szemeivel, bele az enyémekbe, és ilyenkor elhiszem, hogy mindenttudó vagyok! Hogy bármire képes vagyok! Hogy jó ember vagyok.  Ezek a jelentős pillanatok — arra gondolok. Aztán visszapillant a kenyerére, harap egyet és fejét ingatva majszol. Vége, fordulhatok vissza a mosatlanok felé. 

Aztán varázslatos pillanat ide vagy oda, a jelenet megismétlődik nem sokkal később. Csak most az én fejemből jön ki egy olyan mondat, ami színvonalon aluli. Vagyis inkább a hanghordozásom a túlzás. Még nem jelzi szavakkal, de a viselkedése válaszol: bedurcázik.

Melós 5 nap elé nézünk. Nagy levegő, tompítom magam, visszaveszem a hangerőt.

— Most felemeltem a hangom, bocs! Nem így akartam. De ne szórakozz az asztali dísszel, légyszi! Ez nem a te játékod. Én se megyek oda, hogy leromboljam az építményeidet, igaz? Ha eljátszod a kavicsokat a tálból, azzal lerombolod a dekorációt, amit csináltam és aminek örülök. Köszi, hogy abbahagytad.

Ha így mondom érti. Ha ráripakodok, akkor csak hárít. Végül is megértem: az egyik kommunikáció, a másik agresszió. Csak ne lennének olyan könnyen összetéveszthetőek…!

‘a gyönyörű illusztráció innen

Már egy ideje próbálom mindig szemléltetni a fiamnak az ok-okozati összefüggéseket az idő relációjában. Vagyis láthatóvá tenni számára, hogy most már rohadtul abba kellene hagyja a gyurmázást, mert ideje fürdeni menni, és majd holnap folytathatja…

Dr. Laura Markham tanácsát megfogadva, már eleve empatikusan közelítek hozzá. Bevonódom az ő tevékenységébe, elmondom, hogy mennyire klassz, amit csinál! És amikor látom, hogy figyel rám, akkor kezdek csak bele, hogy mit szeretnék.

Elkerülve azt, hogy a szoba másik feléről obégassak neki, amire már teljesen immunis, hiszen előtte 10 perccel is ugyanazokat mondogattam már, miközben körülötte pakolgattam a szobában, kétszer megnéztem a telefonomat is közben — talán még akkor is járt a szám, hogy “Jonatán, gyereee fürdeni!”. És ha már obégatok, akkor tudattalanul jön az a mondat, hogy “Hányszor kell elmondanom…?”, amit a sistergő “Fogadjál szót, légyszíves!” követ (helytelen ragozással, csak mert úgy jobban bele lehet ülni a mondatba). És már fel is húztam magam, amiből ő nem kér, sőt, minden eszközével ellenáll az erőszakba hajló fellépésnek. Szerencsére! — persze olyankor nem így élem meg.

Vagy sikerül odafigyelnem és a már bevált módon elkerülni ezt a zsákutcát. Szokás kérdése! — vagyis gyakorlásé. 

— Úgy szeretem megfogni, amikor ilyen a gyurma. Te is? — épp azon van, hogy az egyik eszközön átnyomja a gyurmát, ami olyan lesz így, mint a reszelt sajt. Nem válaszol, koncentrál.

— Mi lesz ebből?

— Sajt — mosolyog.

— De jó, akkor csinálj belőle jó sokat! És holnap megsütjük hozzá a pizzát is, mit szólsz? — ujjong — Nyomd ki mind, ami benne van! Hova teszed el utána, hogy megtaláljuk holnap? — közben kinyomja, és mutatja, hogy vissza a dobozba.

— Szuper! Akkor most már mehetünk a zuhany alá, hogy lemossuk ezt a sok sajtot a kezedről. Fúúú, nehogy megfogd a hajam! — villan a huncutság, naná, hogy meg akarja fogni!

Hülyéskedünk egy kicsit, de hogy biztosan lejöjjön erről a gyurmázásról, és ne legyen visszafutás a fürdőszobából, amin tuti bepöccennék már és akkor bukott a mutatvány, direkt visszaterelem a figyelmét a gyurmára. Bátor húzás, úgy érzem, de ez a kulcsmomentum most, ami a bizalomról szól és a szabad döntés, az együttműködés megéléséről, hogy ne érezze úgy később se, hogy csőbe húztam.

— Nézd csak meg, hogy jól rázártad-e a fedelét, nehogy kiszáradjon a sajt holnapra! — abbahagyja a marháskodást és tudományosan ellenőrzi a fedőt. Aztán visszatesszük a polcra, és kéz a sajtos kézben kisétálunk a fürdőszobába…

Másnap hallom:

— Anyaaa! Itt a sajt, nem száradt ki! Gyere!

És anya jön, lesz pizza is meg török pide. Sőt, még házhozszállítást is vállalunk, akkora a boldogság! Meg anya lelkesedése az újabb sikerélménytől, ami megint csak azt bizonyítja, hogy a gyereknevelés a legjövedelmezőbb befektetés, hiszen többszöröse a hozam. Meg a török pidéző,  Jonatán szerint.

Nálunk ez az a helyzet, amire a, b és c verziónak kellett talonban lennie, ha nem akartuk az erőfölényünkkel, fenyegetéssel, érzelmi zsarolással elintézni, hogy rákerüljön minden ruhadarab. Nem akartuk. Viszont szerettük volna, hogy előbb vagy utóbb ezen a téren is együttműködést mutasson a hároméveskénk. Ez is egy tanulási folyamat volt — minden résztvevőnek.

És milyen jó múlt időben fogalmazni! Mert hogy úgy tűnik, meghozta a gyümölcsét a kitartás, a tízig elszámolás a menekülő kistestű hátára fókuszálva, a nagylevegőőő, a próbáljuk újra, a játékosság, a szeretés és a következetesség. És eltörpültek mellette a kudarcos esetek, mikor kirobbantam, mert ilyen is volt. Szóval a gyerek az esetek nagy többségében felöltözik és/vagy hagyja magát feltöltöztetni. Tekintve, hogy majdnem háromévesről beszélünk, a százszázalékos mutató olcsó szemfényvesztés volna.

Hurrá, ezt is megértük! Itt jegyzem meg, hogy még bármi is lehet, újra dacrendre kerülhet ez a terület, de a tapasztalat már a minék, hogy így is lehet! És ez nagyon is elkél, mint megerősítés, amikor más helyzetekben keményen tartja még magát az elgondolás, ami abból a sárgadinnyécskényi kobakból pattant ki… 

Az x-edik verziónk “a választós”, mikor ismét a korának legjellemzőbb vonása adja az alapot: Jonatán választ! Felémutatom a tenyeremet: a hüvelykujjam a bugyi, a mutatóujjam a trikó, a középső a póló, a gyűrűs a nadrág, a kisujjam a zokni. Korábban a pelussal indult a játék. Amint kiválasztotta a hüvelykujjamat, rákerült a ruhadarab és egy nagy pukk hanggal kiesett a körből az az ujj. Utána újra jön a felsorolás, aztán elrikoltom magam, hogy Jonatán választ! És ő választ, szépen sorban. Két hétig eszébe sem jutott variálni a sorrenden. Amikor láthatóan elkezdte húzni az időt, nem választott, akkor egyből elraktam ezt a játékot azzal, hogy majd legközelebb újrapróbáljuk, mert itt szabályok vannak! — és másképp öltöztettem fel.

Fontos, hogy mindig ugyanazokkal a szavakkal vezetem fel a játékot, mindig elsorolom a ruhákat, mindig kiemelem, hogy ő választ, ugyanazzal a hanggal csukódik le a már kiválasztott ujj és ez amolyan pörgős játék, nem várakozunk sokat közben. A végén meg nagy taps, hogy milyen jó is az, amikor Jonatán választ!

Két hét után tartottunk egy kis szünetet, mert kezdett alább hagyni a lelkesedés. De pár nappal később azzal állt elő, hogy anya, választózzunk! Naná, hogy választóztunk. Még jó pár napon, heten át. Volt, hogy variáltunk már a sorrenden, mert a lényeg átment. Aztán egyszer csak már nem kellett felvillantanom a tenyerem, az ölembe vettem, valamiről beszélgettünk és már készen is volt. Valahogy így került le napirendről a folyamatos ellenállás, cirkuszolás, győzködés, ami —szépíthetek rajta—, de nekem idegőrlő volt. Volt! Nekünk bevált.

Miután a dinnyelé hónaljig folyt kétoldalt és fütykösig elől, jó ötletnek tűnt a zuhanyzóba állítva lemosni a kistestűt. Csakhogy úgy csimpaszkodott belém, mint egy maki, amikor beemeltem, nem akarta letenni a lábait. A harmadik mondatnál abbahagytam a hasztalan érvelést, megláttam a földön a repülőjét: