Szekunder szégyenérzet az, amikor valaki ciki vagy kellemetlen viselkedése láttán mi magunk is zavarba jövünk. Hasonló dinamikájú lehet az az érzés is, amikor együttérzünk a másikkal, de csendben hálát adunk az égnek, hogy nem vagyunk a helyében és nem mulasztunk el percenként arra emlékezni, hogy nehogy ilyen helyzetbe hozzuk magunkat! Valami ilyesmit érezhetett a nővérem, amikor azt ecseteltem neki, hogy hogyan változott meg az életkénk egy hónap alatt. Miután már egyszer megváltozott a Covid miatt.

– Ne haragudj, hogy ezt mondom, de amikor rátok gondolok…. Nem is tudom, úgy szorongat a torkom!

– Ja, nem baj. Ugyanígy voltam én is, amikor nálatok megszületett a Borika.

Egy ilyen felütéssel gondoltam hírül adni, hogy kutyás család lettünk, annak minden előnyével és hátrányával együtt. Azért az első hetekben párszor eszembe jutott az az e-mail, amit a menhelynek küldtem…

„Nem hirtelen felindulásból írunk. Pár éve már fontolgatjuk az örökbefogadást…”

Milyen helyesen fogalmaztam! Egészen azt sugallja, mintha át is gondoltuk volna minden aspektusát. Persze azt átgondoltuk, amiről gondoltuk, hogy át kell gondolnunk, de erre is kb. annyira lehet felkészülni, mint a gyerekvállalásra.

„A kutyatartás költségeivel tisztában vagyunk és vállaljuk.”

Igen, ez a levélrészlet is eszembe jutott már másnap, amikor fülgyulladása lett a kutyusnak. Egy hét múlva ivartalanítás és a farkaskörmeit is le kéne szedni. Felötlött bennem kifelé jövet a Freshnaps-ből, ahol nyilván megvettem, ami kell, és nyilván többet fizettem már az állatorvosnak, mint a nőgyógyászomnak.

„A menhelyes fotók nézegetése a házasok Tindere.”

A férjemmel három estét töltöttünk azzal, hogy altatás után kutyafotókat nézegettünk az ágyban összebújva. Jujj nagyon rossz érzés volt, ahogy kiszórtuk a rostán azokat, amelyek nem tetszettek! Az „ez sem, ez sem, ez sem” kommentárokat gondosan átfogalmaztuk arra, hogy „nem ő vár ránk, nem ő az, érte más jön majd”, mintha attól kevésbé lett volna nyilvánvaló, hogy kizárólag ép, szép, fiatal eb jöhet számításba.

„Azért ezek a kutyások se normálisak, hogy úgy beszélnek a kutyájukról, mintha a gyerekük lenne!”

Az a prézliszín, asszírszemű kiskutya, akinek még az első estén bökött a fotójára Apa, hamarosan felvette a nevét és megkapta hozzá a Mátyás keresztnevet. Anyukámat és nővéreimet annak rendje és módja szerint meggratuláltam egy képpel, hogy gyarapodott a család. És akkor még nem is sejtettem, hogy másfél héttel később, vicc nélkül úgy festek majd a tükörben, mint aki egy újszülöttről gondoskodik.

Meglepő módon nemcsak én váltottam vissza gyermekágyi üzemmódba két hétre – lokátor fülek éjjel, kabát alatt pizsiben sétáltatás 6-kor, gügyögés a deddel ebbel –, hanem Apa is. És a kapcsolatunk is. Eleinte szívderítő volt látni, ahogy benne is atyai érzéseket kelt a kis eb. Például első este magától értetődőnek vette, hogy mellette kell aludnia a földön. Lemondott az esti moziról, nehogy megijedjen a félős kutyuska. Összebútorozott velem a kanapén. Hozta a kávét, amit az első napsugarakkal együtt kortyoltunk el, gyönyörködve Matyi – Mátyusz, Mátyus szomszéd, Mátyás király, Matyus – szobatisztaságának jeleiben. Mintha lett volna már egy ilyen időszak az életünkben!

Megállapítottuk, hogy egy kutyanap kb. egy gyerekévvel ér fel. Amikor tíz percen belül ötödjére néztem farkasszemet a kanapén lapító ebbel, hirtelen ott találtam magam érzelmileg, ahol a másfél éves Jonatán meredt rám az asztal túlfeléről, félig felöltöztetve. Nagyon kellett koncentrálnom, hogy ne akarjam levenni vagy lezavarni a kutyát a kanapéról! Helyette kitartóan és magabiztosan hívtam, hogy önként tegye meg. Rövidesen kiviláglott, hogy amíg nekem ez a párhuzam segített adaptálódni a gazdi szerephez, addig Apát pont ez riasztotta el…

Az első rózsa megcsócsálás, fűszerkertbe kakilás (előtte ültette), laptop lerántás (az övé volt), papucs összerágás (az övé volt) csakhamar nevelési konfliktusokat idézett elő. Okulva hát a emberkenevelős tapasztalatainkból, én igyekeztem több teret adni, hogy kitapasztalja a saját habitusához mért megoldásait, ő pedig igyekezett ellesni, hogy „hogy lehet az, hogy rád hallgat és rám nem?!”.

„Én annyi pénzért se adnám ezt a Matyuszkát, amiből a világ összes legóját meg tudnánk venni!”

Két hét után, hazafelé kullogva pont azon merengtem, hogy ha eddig csak kicsit volt regresszív állapotban a gyerek (korábbi fejlődési szintre visszacsúszva) a covid-helyzettől érintve, akkor most már annál jobban az új jövevény miatt. Tiszta hülyén érthetően viselkedett!

Találkoztam akkor néhány olyan érzéssel magamban is, amiről csak a többgyermekes anyáktól hallottam. Persze ez csak egy kiskutya, nem gyerek, mégis teljesen felkavarta a családi életünket! Már nem csak egy kiskorú volt ránk bízva és ő sem egymagában alkotta azok körét, akiben gyönyörködünk, akit tanítgatunk, szemmel tartunk, aki rendetlenséget csinál, akiről gondoskodunk. És akinek a fotóját beállítjuk háttérképnek.

Bármennyire röhejes, szomorú vagy érthetetlen, a harmadik hétre szemben találtam magam azzal a rég elfeledett érzéssel, hogy nincs hova kihátrálnom ebből a helyzetből. Rajtam áll vagy bukik minden! – Nem tudom, hogy ez a kipeckelt riadalom rémlik-e még az első baba születését követő hónapokból?

Arra lettem figyelmes, hogy minden gondolatomat és figyelmemet lefoglalta a kis eb. Az éjjeliszekrényemről Jan Fennell Kutyapszichológiája kitúrta Yalomot. A napirendből felszívódott a gyerekmentes időm, és helyette lett kutyás / kutyás és gyerekes, ami a széthagyott-rágott-hordott cuccok és kutyagumi összeszedésével, túl nagy kutyaház rendelésével és visszacserélésével, fokozott ruha- és szőnyegmosással, játékkal telt. Már nemcsak azzal kalkuláltam, hogy kikkel bandázzon Jonatán, hanem hogy melyik kutyussal tud majd a Matyika? Szürke fellegként tűntek fel azok a helyzetek, amikre még nem tudtuk a megoldást: hol lesz a kutya, ha nem jöhet majd velünk? Mikor hagyjuk először egyedül? Kint vagy bent? És még mindig nem írtam a kutyasulinak!

Szóval „megszoksz vagy megszöksz” „ismersz olyat, aki túlélte” „nincs más hátra, mint előre!” „nem véletlen, hogy így alakult” és „hallgass a megérzéseidre” közhelyeken és rigmusokon át kezdtem kilépdelni szorongatónak vélt helyzetemből. Ezt már nem lehet visszacsinálni. Ezt már nem is kell visszacsinálni. Matyi kutya csak ránk várt, hogy hazahozzuk és mind a négy tappancsával rátapintson a gyenge pontjainkra, miközben áhítattal simogatjuk ölünkbe hajtott fejét.

A várva várt hétvége az, amit a kisgyermekes szülői pár várva vár, mert más lesz, mint az azt megelőző öt nap. Anya úgy van vele, hogy végre lesz ideje egy csomó mindenre! Apa pedig úgy van vele, hogy most jön a jól megérdemelt hétvége. Boldogok! Szülők lettek! Kell ennél több? Végre együtt lesz a család. El is mehetünk valahova! – vagy nem. Nagyon nem. Helyette feszültséggel, marakodással tűzdelt két napot töltünk el.

Több kell-e vagy inkább más, mint ami van? 

Másfél éves volt Jonatán, amikor megnéztük, hogy mi az, ami van. Miben vagyunk bokáig süllyedve? Majd nyakig! Nagyjából ebben voltunk, amit fentebb már leírtam. Többünk élményeiből gyúrtam össze ezt a szeletet, amiről lemaradt a hab. Egyikünk sem ezekért a hétvégért akart családot! Nem így képzeltük.

Újra és újra feljött, hogy kinek is van több szüksége – joga, indoka – a hétvégi szabadsághoz: a kenyérkeresőnek vagy a főállású anyának? De ebben a relációban nem lehet igazságot tenni. Ha mindig a hangosabbnak lesz „igaza”, a másik folyamatos lemondásba kerül, így nemcsak a párkapcsolatunkat tesszük kockára, hanem a gyerekünkkel való értékes kapcsolatot is. Hogyan tovább?

Közös ügyünk

Nekünk időbe telt valóban közös alapokra helyezni a családi életet a korábban elképzelt „ideáink” – családi mintáink – egymáson való számonkérése helyett. Ehhez az kellett, hogy a gyermeknevelést közös ügynek tekintsük. Amiből természetes, hogy egyikünk többet vállal a hét folyamán, de közös. 

Ha a gyerek körüli teendőket anya „munkájának” tekintjük, abból egyenesen következik az, hogy apa csak besegít, amikor munkája engedi – vagy kedve tartja?

Sokáig nem tudtam megfogalmazni, hogy miért zavar, ha azzal a felütéssel kapok szabadidőt, hogy nekem segít. Rossz ízű viták kerekedtek belőle, mert az ilyen apró momentumokban jelent meg, hogy hogyan gondolkodunk a dolgokról valójában. Ez az apró szócsere jelentős változást indított el.

Az apa ne az anya helyett foglalkozzon a gyerekkel.

A mellettünk álló társnak szüksége van a felelősség ráeső felére ahhoz, hogy valódi tapasztalatokra, élményekre tegyen szert a kicsivel, kettesben. Ezáltal tud az eleinte karcos kell, muszáj, kötelező belső motivációvá fejlődni, amikor már akarja, hiányolja, ragaszkodik az együtt töltött időhöz. Azt hívjuk szeretetnek.

Nekünk bevált

Messziről indítottam, de nálunk ezek voltak a mélyben. A „felszínen” pedig bevezettük, hogy hétvégén is előre megbeszéljük, hogy ki, mikor lesz a kicsivel, és mikor leszünk együtt. 

A felváltva kelés nem vált be, mert amíg apa belehalt a reggelekbe, én az esti altatásoknál véreztem el. Ezért én keltem korán, és ő volt vele aktívabb délután. Este ő fürdetett, én öltöztettem és kezdtem az altatást, majd ő altatta el egy mesével, mialatt én a blogot pötyögtem. Ha egész napra bent rekedtünk a babával, este én libbentem ki bevásárolni a sarkon lévő boltba, és nem ő ért haza annyival később. Istenem, mennyit jelentett akkoriban az a negyed óra is! Aztán persze változtak a paraméterek, csak az „elv” nem változott, hogy a megoldásra hajtunk.

Fontossági sorrend

Érdekes tapasztalat, hogy amíg fel-alá járkálunk, pakolunk, takarítunk ránk se hederít a gyerek,  de amint leereszkedünk a fotelba, egyből ott terem. Mintha dolgozni érne, pihenni már nem! 

Amíg rendszeresen és határozottan artikuláljuk, hogy „muszáj kiteregetnem”, „muszáj ebédet főznőm”, „muszáj felporszívóznom”, addig a pihenésünkre, a szellemi és fizikai állapotunk javítására irányuló tevékenységeinket sosem így emlegetjük. Arra csak meglopjuk az időt, hátrébb soroljuk, vagy elodázzuk. Talán megtudhatjuk, hogy mit lát belőlünk a gyerek, ha rákérdezünk nála: szerinted mit szokott csinálni hétvégén anya és apa?

Amíg én nem vettem komolyan a szükségleteimet, addig nem várhattam el a fiúktól sem. 

Nálam ez már csak akkor történt meg, amikor komoly gondjaim lettek a mulasztásból. Például muszáj lett a napi jóga. Nem a nappali közepén, hanem elvonulva. Amikor megjelent a kistestű a lefelé-néző-kutyapóz alá gömbölyödve, elmondtam neki, hogy miért van szükségem erre a kis időre. Fontos volt tudnia. Ha azzal a felkiáltással ült rám később, hogy „Anyakobra!”, biztosítottam arról, hogy majd együtt is tornázunk. Fontos volt kijelölni a határaimat. Ha megint felém tévedt nyafogva, eszébe juttattam, hogy én se szoktam nyaggatni, amikor legózik. Megértette, megszokta. Ahogy a férjem is.

Őt is bátorítottam arra, hogy ha nem tudja a fiát bevonni a tevékenységébe, akkor úgy mondjon nemet, hogy egyúttal megbeszélik, dolga végeztével mit fognak majd együtt csinálni. Addig lehet velem vagy feltalálhatja magát önállóan. Ér nemet mondani – jól.

A hétvége mindannyiunké. Nem fenntartható, hogy csak a gyerek kívánságai teljesüljenek.

Lásson példát arra, hogy mit jelent tenni a testi-lelki jóllétünkért! Mégha mindez a csak vele eltöltött idő rovására is megy, hosszútávon javára válik. Mindannyiunknak. Ez nem azt jelenti, hogy nincs olyan, amikor neki kedvezünk. Vagy, hogy ne töltenénk időt együtt. Csupán a hétvége közeledtével feléledt bennem a régi emlék, hogy milyen nyomasztó volt meglopni az időt, és az apjával mennyi félreértést, tüskét okoztunk egymásnak azzal, hogy a kimondatlan szükségleteinkre, vágyainkra nem közösen kerestünk megoldást.

Még több tipp, dilemma és megoldás a Nekünk bevált könyvben! Megrendelted már?

Ma azzal hívott fel egy régi barátnőm, hogy állítólag megígértem neki, hogy nem fogom abbahagyni az írást akkor sem, amikor már nemcsak kismama berkekben mozgok. Hangosan felnevettem. Aztán visszagondoltam az életünknek arra az időszakára, amitől most apró tűszúrásokat érzek az orrcimpáim körül. Inkább elmaszatolom…

El tudtok képzelni egy nagy tölcsért? De olyat, aminek széles tölcsérét követően hosszú csőre van, majd a vége újra tölcsérbe torkollik? – és ezen a ponton már bizonyára nem is hívhatjuk szimplán tölcsérnek. Hívjuk inkább “bölcsérnek”, ami egy átvezetés a gyermektelenségből a szülőségbe.

Volt egy viszonylag nagy átmérője az életünknek, amit egy időre bele kellett suvasztanunk egy sokkal kisebb átmérőjűbe. Vannak, akiknek könnyen megy ez a “beszűkülés”, boldogan dobják el a felesleget. Vannak, akik kitartóbban ragaszkodnak mindenhez, amiben önmagukat vélték felfedezni.

Így vagy úgy, végül pár év múlva mindannyian hasonló fejjel keveredünk ki a tölcsér másik felén: nem csinálnánk vissza semmit, de jobb, hogy nem tudtuk az elején, mivel jár ez az egész

Viszont ezután jön csak a tranzakció második fele!
Szabad a pálya, nyitni kellene újra, felvenni a ritmust és teljes spektrumon tolni az életet előre! Sokszor átmenet nélkül, x idő kihagyása után. Vagy duplázunk, triplázunk, és megnyúlik az ez előtti szakasz. Vagy úgy döntünk, hogy kitaláljuk újra a hogyant.

Nemcsak a munkára gondolok, hanem mindenre: a szerelemre, a barátságra, a szokásokra, a vállalásokra és kihívásokra. Új formába kellene önteni egy csomó mindent. Hiszen a “cuccunk” egy része a túloldalon maradt, különben nem fértünk volna át vele. Mindenki lead valamennyit útközben. Van sok új “cucc” velünk, persze – egy gyerek már biztos -, hát még ami vele jár! De ha nem töltjük meg tartalommal az életterünket, akkor előbb-utóbb csak a hiányt tapogatjuk — a telefont esténként, a chipszes zacskót, esetleg mást.

Félelmetesen könnyű olyan családdá válni, amelyben nem jó gyereknek lenni, de még felnőttnek sem. Félelmetes, hogy teljesen mindegy, hogy ezidő alatt milyen sikereink vannak, hogy új házba költöztünk, hogy az eszméletlenül sok változó végül mind jó irányba mutat, ha nem bírunk kiszakadni a mókuskerékből. Ha nem bírunk JELEN LENNI. Egymással lenni. Apa fiával, anya férjével, gyerek az anyjával és ennek kombinációi. Mert idegesít, mert idegesítem, mert kiborítjuk, mert kiborít minket, mert kevés az élmény és sok a feszültség. Ha nem a megoldásra hajtunk, hanem a túlélésre…

Édesanyának lenni olyan volt eleinte, mint egy játék, egy szerep, amit próbálgatok — sokszor magam sem hiszem el, hogy túlélem, hát még a gyerekem… —, de amikor anya és dolgozó nő lettem egyszerre, na akkor kezdődött a felnőtt életem. Mert ott faltól falig újra csak én vagyok jelen, nincs a kezemben az a kis biodíszlet, ami éveken át feladatot és érzelmi forrást adott, mégis számolnom kell vele. Tartalékolni az energiát, a kedvet, és az adott pillanatban visszakapcsolódni hozzá. Ha nem is a lépteit figyelni már, de minden szavát — amit egyszer írtó lassan formál, másszor meg darál —, a történéseket körülötte és benne, az oda-visszahatást, ami már nemcsak mi vagyunk, hanem a tágabb környezete.

Úgy örülök, hogy az első pár évben annyi energiám volt rá! — mert most nincs. Hogy nem spóroltam ki belőle a figyelmet, a gondoskodást! — mert most megteszem. Kicsit elfogyok időnként, kevés amiből töltekezem, hogy aztán újra adjak. Adnom pedig kell. Anya vagyok. Szeretetem végtelen, türelmem véges, és mégis így szeret az, akiért még ennél is többre leszek képes — holnap. Ma kiposztolom ezt az írást, hátha társra találnak a gondolataim veletek, aztán, mint aki jól végezte dolgát, fürdök egy nagyot, mint a fimekben. Gyertya is lesz. És még több írás, mert az nekem jó. És téged mi tölt fel?

Az anyává válás gondolatát ízlelgetve, talán a felelősség terhe tűnik a legfanyarabbnak. Émelyítő eléképzelni, hogy mindig ott lesz velünk valaki, aki nem ÉN vagyok, de még magamnál is jobban kell vigyázzam, értsem, szeressem. Képes leszek rá?

Az első időszakban még annyira új a jelenléte, hogyha csendben alszik az ágyában, meg is feledkezünk róla. Olyan, mint egy vendég, akire tekintettel kell lenni, aki előtt nem káromkodunk, nem hallgatjuk hangosan a zenét és előbb őt szolgáljuk ki, csak aztán magunkat…

Majd eltelik a harmadik, a negyedik, az ötödik hónap és úgy kúszik bőrünk alá, a zsigereinkbe, a szívünkbe a szeretet, hogy a neki szentelt figyelem természetessé és könnyeddé válik, most már ő a harmadik és kettőnk közül az első. Így lesz kettőből család, lányból anya, fiúból apa, vendégből pedig a kisbabánk…

Az úgy volt, hogy kicsit másnaposan ébredtem / lettem kiugrasztva az ágyból.
— Anya, reggel van, nézd csak! — és nézem csak, mert olyan aranyosan állapítja meg, mintha nem lenne minden reggel reggel. Készül a tea, pirítós. “Az enyémre ne tegyél vajat, anya!” — mondom, mint egy szinkronhang, amikor megjelenik tíz kicsi ujjacska a konyhapultba kapaszkodva, hogy megfigyelje, minden rendben zajlik-e.

Eltelik a délelőtt, csak semmi hirtelen mozdulat, könyv olvasás együtt, beszélgetés, gyurma… És kb. fél 2-re le is nullázódom. Érzem a pánikot magamon, elnézve a mellettem pörgő gyerekem, hogy ha nem alszik ma délután, akkor végünk. Hiába, nem lehet büntetlenül kimaradni már este, ha a kiscsaládnak nincs segítsége!

Bevetek hát mindent, hogy összehangoljam a kedélyeket, aztán feladom és behozom a laptopot, hogy a Vándormadarakra aludjunk el. Fészkelődik, felül, lefekszik, én meg kiakadok:
— Jonatán! Kurvára tedd le a fejed most rögtön!
Leteszi. Még fújok egyet a felnőttség jogán, mint aki el akarja hinni egy pillanatra, hogy jól végezte dolgát, aztán meglátom, hogy könny gyűlik a szemébe. Egyből átváltok, mert ennél még az is jobb volna, ha üvöltve bömbölne, de nem. A gyerekem nem szól semmit, csak könnyes szemmel kurvára leteszi a fejét, mert megfélemlítettem.
— Sajnálom, hogy így rád förmedtem, picim, ez nem szép dolog, bocsánat! Nem így kellett volna, most már tudom. Légyszíves, próbálj meg elaludni, mert nagyon álmos vagyok én is, és ha most elalszunk, akkor sokat tudunk játszani délután!

Simogattam még egy kicsit, enyhült a kis arca, mintha sikerült volna elcsitítani benne a riadalmat, nemsokára elaludt. Belezokogtam a párnába, amikor apukája áttette mellőlem a kiságyba. Egyszerre szorította meg a szívem a bűntudat és gubózott a torkomba kikiabálhatatlanul, hogy nem tehetem meg! Nem tehetjük meg, hogy így kifárasszuk magunkat, mert akkor ennek tesszük ki őt másnap — megérte?

Kezdenek bepörögni a gondolataim. Hol magamat vágom a falhoz a saját kezemmel, mint egy akciófilmben, hol azt vizualizálom, ahogy a férjemnek esek. Hánykolódom, aludnom kellene, de azt nem tudok — csak annyit, hogy most már lelkileg is teljesen szétfolytam. Mit kezdek vele, ha felébred 2 óra múlva? 

Persze arra még volt erőm — erőnk —, hogy csúnyán összevesszünk az apjával. Ismerem ezt a beszűkült tudatállapotot, mikor egymástól szívjuk el a levegőt, csak mert nekünk éppen kevesebb jutott — úgy érezzük. Ilyenkor fel kell adni ezt a gyermeki reakciót, ami ott gyökeredzik valahol mélyen, valahol hátul, és gombnyomásra pöccent.

Adjuk fel! Lépjünk hátra kettőt! Ismerjük a kimenetelét, de nem lesz idő a feloldozásra a végén, mert előbb fog felébredni az a szöszke fej, és nem, most nem ahhoz kell bújni, jó mélyen beleszippantani, rajta vígasztalódni, a társunk felé meg haragot tartani. Ne mossunk össze mindent, csak hogy a kibogozhatatlan érzelmek rejtekében nyalogathassuk a vélt sebeinket. Ideje két lábra állni, hogy a karjaink ölelkezhessenek. Mert kell a béke ahhoz, hogy majd átbeszéljük a felcsúszott érzelmeket. Minden tüske egy száron termett…

De nem most. Most egy instant terv kell, anyának és apának, hogy összetákolják magukat. Amikor a tisztánlátásunkat az önsajnálat ködösíti be, akkor mielőbb olyan helyzetet kell teremtenünk, amiben döntésképesek lehetünk. Apró, pozitív mozzanatok egymásutánjába kapaszkodva, lépésről lépésre kijuthatunk a mélyéről. Jelenleg nagyvolumenő változásokra nem vagyunk képesek, ezért is zizzentünk össze és kezdett nyomni a tehetetlenség — pl. hogy most azonnal jöjjön egy nagymama, aki derűsen eljátszogat a nap második felében a kicsifiúnkkal, míg mi úgy heverésszük ki az elmúlt napokat, ahogy annak előtte. Ha a legvágyottabb elérhetetlen, keressük a kivitelezhető verziókat. A lényeg, hogy valami jólesőt hozzunk össze mielőbb. Önjutalmazás ON!

Tíz perc múlva csönget a pizza az ajtóban, közben további kétes termékekkel tértem vissza a boltból, ahova olyan elszánt arccal nyitottam be, mint egy titkosügynök, aki ballonkabátot visel a fekete bőrcucc fölött — vagy egy anya, aki nassolnivalót áhít, macinaciban a kabát alatt. És nem egész negyed óra múlva indul a szombat délutáni mozi, hogy a végén azzal a megnyugvással a tekintetünkben emelkedhessünk föl a kanapéról, hogy hatással vagyunk az életünkre! A feszülős fáradtság nyújtózkodós pilledtséggé szelídül, mikor úgy kapcsolódunk ki, mintha csak ketten élnénk együtt. A kritikus 2 óra elteltével pedig már azt lessük, hogy na, mikor ébred már fel az a kismuki, aki olyan jó, hogy van nekünk! Bizony ennyit tud fordulni a világunk, ha van egy összehangolt terv, mikor Mr&Mrs.Black kicsit bedobja a törölközőt…

Gyermekkor… Mi az egy egész élethez képest? Rövid az állandó bosszankodáshoz, hosszú az elvágyódáshoz, éppen annyira boldog, amennyire jól érezzük magunkat benne – szülőként!

Fotó tőle!