Szekunder szégyenérzet az, amikor valaki ciki vagy kellemetlen viselkedése láttán mi magunk is zavarba jövünk. Hasonló dinamikájú lehet az az érzés is, amikor együttérzünk a másikkal, de csendben hálát adunk az égnek, hogy nem vagyunk a helyében és nem mulasztunk el percenként arra emlékezni, hogy nehogy ilyen helyzetbe hozzuk magunkat! Valami ilyesmit érezhetett a nővérem, amikor azt ecseteltem neki, hogy hogyan változott meg az életkénk egy hónap alatt. Miután már egyszer megváltozott a Covid miatt.

– Ne haragudj, hogy ezt mondom, de amikor rátok gondolok…. Nem is tudom, úgy szorongat a torkom!

– Ja, nem baj. Ugyanígy voltam én is, amikor nálatok megszületett a Borika.

Egy ilyen felütéssel gondoltam hírül adni, hogy kutyás család lettünk, annak minden előnyével és hátrányával együtt. Azért az első hetekben párszor eszembe jutott az az e-mail, amit a menhelynek küldtem…

„Nem hirtelen felindulásból írunk. Pár éve már fontolgatjuk az örökbefogadást…”

Milyen helyesen fogalmaztam! Egészen azt sugallja, mintha át is gondoltuk volna minden aspektusát. Persze azt átgondoltuk, amiről gondoltuk, hogy át kell gondolnunk, de erre is kb. annyira lehet felkészülni, mint a gyerekvállalásra.

„A kutyatartás költségeivel tisztában vagyunk és vállaljuk.”

Igen, ez a levélrészlet is eszembe jutott már másnap, amikor fülgyulladása lett a kutyusnak. Egy hét múlva ivartalanítás és a farkaskörmeit is le kéne szedni. Felötlött bennem kifelé jövet a Freshnaps-ből, ahol nyilván megvettem, ami kell, és nyilván többet fizettem már az állatorvosnak, mint a nőgyógyászomnak.

„A menhelyes fotók nézegetése a házasok Tindere.”

A férjemmel három estét töltöttünk azzal, hogy altatás után kutyafotókat nézegettünk az ágyban összebújva. Jujj nagyon rossz érzés volt, ahogy kiszórtuk a rostán azokat, amelyek nem tetszettek! Az „ez sem, ez sem, ez sem” kommentárokat gondosan átfogalmaztuk arra, hogy „nem ő vár ránk, nem ő az, érte más jön majd”, mintha attól kevésbé lett volna nyilvánvaló, hogy kizárólag ép, szép, fiatal eb jöhet számításba.

„Azért ezek a kutyások se normálisak, hogy úgy beszélnek a kutyájukról, mintha a gyerekük lenne!”

Az a prézliszín, asszírszemű kiskutya, akinek még az első estén bökött a fotójára Apa, hamarosan felvette a nevét és megkapta hozzá a Mátyás keresztnevet. Anyukámat és nővéreimet annak rendje és módja szerint meggratuláltam egy képpel, hogy gyarapodott a család. És akkor még nem is sejtettem, hogy másfél héttel később, vicc nélkül úgy festek majd a tükörben, mint aki egy újszülöttről gondoskodik.

Meglepő módon nemcsak én váltottam vissza gyermekágyi üzemmódba két hétre – lokátor fülek éjjel, kabát alatt pizsiben sétáltatás 6-kor, gügyögés a deddel ebbel –, hanem Apa is. És a kapcsolatunk is. Eleinte szívderítő volt látni, ahogy benne is atyai érzéseket kelt a kis eb. Például első este magától értetődőnek vette, hogy mellette kell aludnia a földön. Lemondott az esti moziról, nehogy megijedjen a félős kutyuska. Összebútorozott velem a kanapén. Hozta a kávét, amit az első napsugarakkal együtt kortyoltunk el, gyönyörködve Matyi – Mátyusz, Mátyus szomszéd, Mátyás király, Matyus – szobatisztaságának jeleiben. Mintha lett volna már egy ilyen időszak az életünkben!

Megállapítottuk, hogy egy kutyanap kb. egy gyerekévvel ér fel. Amikor tíz percen belül ötödjére néztem farkasszemet a kanapén lapító ebbel, hirtelen ott találtam magam érzelmileg, ahol a másfél éves Jonatán meredt rám az asztal túlfeléről, félig felöltöztetve. Nagyon kellett koncentrálnom, hogy ne akarjam levenni vagy lezavarni a kutyát a kanapéról! Helyette kitartóan és magabiztosan hívtam, hogy önként tegye meg. Rövidesen kiviláglott, hogy amíg nekem ez a párhuzam segített adaptálódni a gazdi szerephez, addig Apát pont ez riasztotta el…

Az első rózsa megcsócsálás, fűszerkertbe kakilás (előtte ültette), laptop lerántás (az övé volt), papucs összerágás (az övé volt) csakhamar nevelési konfliktusokat idézett elő. Okulva hát a emberkenevelős tapasztalatainkból, én igyekeztem több teret adni, hogy kitapasztalja a saját habitusához mért megoldásait, ő pedig igyekezett ellesni, hogy „hogy lehet az, hogy rád hallgat és rám nem?!”.

„Én annyi pénzért se adnám ezt a Matyuszkát, amiből a világ összes legóját meg tudnánk venni!”

Két hét után, hazafelé kullogva pont azon merengtem, hogy ha eddig csak kicsit volt regresszív állapotban a gyerek (korábbi fejlődési szintre visszacsúszva) a covid-helyzettől érintve, akkor most már annál jobban az új jövevény miatt. Tiszta hülyén érthetően viselkedett!

Találkoztam akkor néhány olyan érzéssel magamban is, amiről csak a többgyermekes anyáktól hallottam. Persze ez csak egy kiskutya, nem gyerek, mégis teljesen felkavarta a családi életünket! Már nem csak egy kiskorú volt ránk bízva és ő sem egymagában alkotta azok körét, akiben gyönyörködünk, akit tanítgatunk, szemmel tartunk, aki rendetlenséget csinál, akiről gondoskodunk. És akinek a fotóját beállítjuk háttérképnek.

Bármennyire röhejes, szomorú vagy érthetetlen, a harmadik hétre szemben találtam magam azzal a rég elfeledett érzéssel, hogy nincs hova kihátrálnom ebből a helyzetből. Rajtam áll vagy bukik minden! – Nem tudom, hogy ez a kipeckelt riadalom rémlik-e még az első baba születését követő hónapokból?

Arra lettem figyelmes, hogy minden gondolatomat és figyelmemet lefoglalta a kis eb. Az éjjeliszekrényemről Jan Fennell Kutyapszichológiája kitúrta Yalomot. A napirendből felszívódott a gyerekmentes időm, és helyette lett kutyás / kutyás és gyerekes, ami a széthagyott-rágott-hordott cuccok és kutyagumi összeszedésével, túl nagy kutyaház rendelésével és visszacserélésével, fokozott ruha- és szőnyegmosással, játékkal telt. Már nemcsak azzal kalkuláltam, hogy kikkel bandázzon Jonatán, hanem hogy melyik kutyussal tud majd a Matyika? Szürke fellegként tűntek fel azok a helyzetek, amikre még nem tudtuk a megoldást: hol lesz a kutya, ha nem jöhet majd velünk? Mikor hagyjuk először egyedül? Kint vagy bent? És még mindig nem írtam a kutyasulinak!

Szóval „megszoksz vagy megszöksz” „ismersz olyat, aki túlélte” „nincs más hátra, mint előre!” „nem véletlen, hogy így alakult” és „hallgass a megérzéseidre” közhelyeken és rigmusokon át kezdtem kilépdelni szorongatónak vélt helyzetemből. Ezt már nem lehet visszacsinálni. Ezt már nem is kell visszacsinálni. Matyi kutya csak ránk várt, hogy hazahozzuk és mind a négy tappancsával rátapintson a gyenge pontjainkra, miközben áhítattal simogatjuk ölünkbe hajtott fejét.

A várva várt hétvége az, amit a kisgyermekes szülői pár várva vár, mert más lesz, mint az azt megelőző öt nap. Anya úgy van vele, hogy végre lesz ideje egy csomó mindenre! Apa pedig úgy van vele, hogy most jön a jól megérdemelt hétvége. Boldogok! Szülők lettek! Kell ennél több? Végre együtt lesz a család. El is mehetünk valahova! – vagy nem. Nagyon nem. Helyette feszültséggel, marakodással tűzdelt két napot töltünk el.

Több kell-e vagy inkább más, mint ami van? 

Másfél éves volt Jonatán, amikor megnéztük, hogy mi az, ami van. Miben vagyunk bokáig süllyedve? Majd nyakig! Nagyjából ebben voltunk, amit fentebb már leírtam. Többünk élményeiből gyúrtam össze ezt a szeletet, amiről lemaradt a hab. Egyikünk sem ezekért a hétvégért akart családot! Nem így képzeltük.

Újra és újra feljött, hogy kinek is van több szüksége – joga, indoka – a hétvégi szabadsághoz: a kenyérkeresőnek vagy a főállású anyának? De ebben a relációban nem lehet igazságot tenni. Ha mindig a hangosabbnak lesz „igaza”, a másik folyamatos lemondásba kerül, így nemcsak a párkapcsolatunkat tesszük kockára, hanem a gyerekünkkel való értékes kapcsolatot is. Hogyan tovább?

Közös ügyünk

Nekünk időbe telt valóban közös alapokra helyezni a családi életet a korábban elképzelt „ideáink” – családi mintáink – egymáson való számonkérése helyett. Ehhez az kellett, hogy a gyermeknevelést közös ügynek tekintsük. Amiből természetes, hogy egyikünk többet vállal a hét folyamán, de közös. 

Ha a gyerek körüli teendőket anya „munkájának” tekintjük, abból egyenesen következik az, hogy apa csak besegít, amikor munkája engedi – vagy kedve tartja?

Sokáig nem tudtam megfogalmazni, hogy miért zavar, ha azzal a felütéssel kapok szabadidőt, hogy nekem segít. Rossz ízű viták kerekedtek belőle, mert az ilyen apró momentumokban jelent meg, hogy hogyan gondolkodunk a dolgokról valójában. Ez az apró szócsere jelentős változást indított el.

Az apa ne az anya helyett foglalkozzon a gyerekkel.

A mellettünk álló társnak szüksége van a felelősség ráeső felére ahhoz, hogy valódi tapasztalatokra, élményekre tegyen szert a kicsivel, kettesben. Ezáltal tud az eleinte karcos kell, muszáj, kötelező belső motivációvá fejlődni, amikor már akarja, hiányolja, ragaszkodik az együtt töltött időhöz. Azt hívjuk szeretetnek.

Nekünk bevált

Messziről indítottam, de nálunk ezek voltak a mélyben. A „felszínen” pedig bevezettük, hogy hétvégén is előre megbeszéljük, hogy ki, mikor lesz a kicsivel, és mikor leszünk együtt. 

A felváltva kelés nem vált be, mert amíg apa belehalt a reggelekbe, én az esti altatásoknál véreztem el. Ezért én keltem korán, és ő volt vele aktívabb délután. Este ő fürdetett, én öltöztettem és kezdtem az altatást, majd ő altatta el egy mesével, mialatt én a blogot pötyögtem. Ha egész napra bent rekedtünk a babával, este én libbentem ki bevásárolni a sarkon lévő boltba, és nem ő ért haza annyival később. Istenem, mennyit jelentett akkoriban az a negyed óra is! Aztán persze változtak a paraméterek, csak az „elv” nem változott, hogy a megoldásra hajtunk.

Fontossági sorrend

Érdekes tapasztalat, hogy amíg fel-alá járkálunk, pakolunk, takarítunk ránk se hederít a gyerek,  de amint leereszkedünk a fotelba, egyből ott terem. Mintha dolgozni érne, pihenni már nem! 

Amíg rendszeresen és határozottan artikuláljuk, hogy „muszáj kiteregetnem”, „muszáj ebédet főznőm”, „muszáj felporszívóznom”, addig a pihenésünkre, a szellemi és fizikai állapotunk javítására irányuló tevékenységeinket sosem így emlegetjük. Arra csak meglopjuk az időt, hátrébb soroljuk, vagy elodázzuk. Talán megtudhatjuk, hogy mit lát belőlünk a gyerek, ha rákérdezünk nála: szerinted mit szokott csinálni hétvégén anya és apa?

Amíg én nem vettem komolyan a szükségleteimet, addig nem várhattam el a fiúktól sem. 

Nálam ez már csak akkor történt meg, amikor komoly gondjaim lettek a mulasztásból. Például muszáj lett a napi jóga. Nem a nappali közepén, hanem elvonulva. Amikor megjelent a kistestű a lefelé-néző-kutyapóz alá gömbölyödve, elmondtam neki, hogy miért van szükségem erre a kis időre. Fontos volt tudnia. Ha azzal a felkiáltással ült rám később, hogy „Anyakobra!”, biztosítottam arról, hogy majd együtt is tornázunk. Fontos volt kijelölni a határaimat. Ha megint felém tévedt nyafogva, eszébe juttattam, hogy én se szoktam nyaggatni, amikor legózik. Megértette, megszokta. Ahogy a férjem is.

Őt is bátorítottam arra, hogy ha nem tudja a fiát bevonni a tevékenységébe, akkor úgy mondjon nemet, hogy egyúttal megbeszélik, dolga végeztével mit fognak majd együtt csinálni. Addig lehet velem vagy feltalálhatja magát önállóan. Ér nemet mondani – jól.

A hétvége mindannyiunké. Nem fenntartható, hogy csak a gyerek kívánságai teljesüljenek.

Lásson példát arra, hogy mit jelent tenni a testi-lelki jóllétünkért! Mégha mindez a csak vele eltöltött idő rovására is megy, hosszútávon javára válik. Mindannyiunknak. Ez nem azt jelenti, hogy nincs olyan, amikor neki kedvezünk. Vagy, hogy ne töltenénk időt együtt. Csupán a hétvége közeledtével feléledt bennem a régi emlék, hogy milyen nyomasztó volt meglopni az időt, és az apjával mennyi félreértést, tüskét okoztunk egymásnak azzal, hogy a kimondatlan szükségleteinkre, vágyainkra nem közösen kerestünk megoldást.

Még több tipp, dilemma és megoldás a Nekünk bevált könyvben! Megrendelted már?

Különös játéka az életnek, hogy Anyák napja előtt egy nappal azt kiáltom magamban, hogy „utoljára akkor voltam igazán boldog, amikor még nem volt gyerekem!” – hívjuk anya-mazónak.

Gondolhatjátok, micsoda súlya van egy ilyen mondatnak kimondatlanul is. Épp ezért írok róla, amikor már csak 1 nap, és nagycsokros kisgyerekek és meghatódott anyukák árasztják el az internetet. Valószínűleg én is egy leszek közülük. De most ne erről, ne a szépről, a semmihez se foghatóról, hanem a másik kimondhatatlanról, ami szintén része az egésznek…

Arról, hogy 4 és fél éve azért kűzdök, azon ügyeskedem, mint egy kötéltáncos, máskor meg élharcos, hurrá-optimista ember, hogy BOLDOGNAK ÉREZZEM MAGAM A HELYEMEN! Az adott lehetőségeimhez mérten, ami lehet, hogy sokkal szűkösebb, mint másnak vagy éppen sokkal tágabb. Hogy NE MÁS bajával csitítsam el a számat, mert nekem legalább megadatott…, nekem legalább van kivel…, nekem legalább van hova… Mindig, mindig azt nézve, ami van, a nincs helyett. Hát nem ez egy boldog ember hozzállása az élethez? – ne válaszolj, most ne, kérlek, mert megnémulok tőle és ez most fontos lehet.

Álltam a konyhapult felett, és próbáltam visszaemlékezni arra, hogy milyen volt régen. Az új időszámítás előtt. Én. A férjem. Az életünk. A hétvégénk. Egy napunk. Eddig mindig sokkal üresebbnek éreztem, szinte csontváznak, amit csupa olyan dolog töltött ki, ami hasztalan. De azért sose blamáltam le utólag azt az időszakot, se magamat, se mást,  mert nagy igazság, hogy előzmény nélkül nincs utózmány. Sokan mondják azt, hogy „áh, nem tud semmit még, akinek nincsen gyereke!” – ők mondják rendszerint azt a második után, hogy „nem tud semmit az, akinek nincsen két gyereke!” Meg három, majd négy.

De tudjátok mit? Nekem inkább az a bajom, hogy már nem tudom azt, amit azelőtt tudtam, mielőtt gyerekem lett.

És egy huszárvágással le is zárnám ezt a bejegyzést itt, előttetek. Ne haragudj érte! Inkább folytasd magadban ezt a gondolatsort, ha érezted már valaha úgy, hogy akkor voltál utoljára igazán boldog, amikor még nem volt gyereked. Valószínűleg ez nem igaz, valószínűleg ez nem is így igaz, csak rossz a setup – szoktam mondani magamnak. Valamiből túl sok, valamiből túl kevés. Mert kit érdekel az igazság, amit jelen esetben is csak egy pillanat legitimál, mert aztán halványodni kezd? Csak a nyoma marad ott, hogy emlékeztessen arra, amit még akkor tudtál, mielőtt…

Emlékezzünk rá, lányok! Boldog Anyák napját! – holnapra.

Vannak azok a helyzetek, amikor az ember még jobban értékeli amije van. Ahogy a repülőgép elemelkedik a földről és a testek egyre tehetetlenebbül süppednek az ülésekbe, rendszerint úgy ér utol a gondolat, hogy micsoda csoda ez a gép, amit az ember alkotott, mégis milyen parányiak vagyunk – éppen gyomorra szívva a gravitációt. Nincs semmink, csak az érzés szívtájékon, hogy mi egymást szeretjük, történjék bármi is.

Pár perccel később annyi történik, hogy enyhül a nyomás rajtunk…, feloldódik a kiszolgáltatottság csendje, eszünk, iszunk, panaszkodunk, nézelődünk. És legközelebb 1,5 óra múlva jut eszünkbe újra a halandóságunk, mikor a repülőgép ereszkedni kezd. 

Tőlünk függ, hogy miben nő föl a gyerekünk, ahogy a mi szocializációnk a mi szüleinken, az övék pedig az ő szüleiken múlott és így tovább. Ezért is volna jó végiggondolni, hogy mi az, amit már nem szeretnénk az utánunk következő generációnak továbbörökíteni. Adjuk meg az esélyt nekik, hogy ők majd másképp csinálhassák — erről viszont MOST kell gondoskodnunk.

Nem hülyeség este összeülni apával, ha elaludt a gyerkőc és beszélgetni erről egy kicsit. Biztos előjön pár olyan jelenet, érzés, amit sokszor átéltünk gyerekkorunkban és már akkor megfogadtuk, hogy mi majd nem így fogjuk csinálni! Biztos nem úgy csináljuk?

Már az újszülött is másolja a szüleit, így tanul az embergyerek, és ami gyerekként “beég”, azt a legnehezebb felülírni. Ezért nem elég csak egyszer megfogadni a változást, hanem emlékeztetni is kell magunkat rá és a másikat, mert akkor a MI CSALÁDUNKBAN már lehet, hogy nem lesznek bántó veszekedések a gyerek előtt, nem hallgat el anya, ha apa belép a szobába, nem lesz feszültség a hétvégi ebéd alatt, és ha azt mondják, hogy minden rendben van, akkor az nem azt jelenti, hogy apa hamarosan elköltözik…