„Nem tudom, hogy csinálod, de ehhez valami irdatlan energia és türelem kell… Én tuti megsértődtem volna, és hagytam volna csalódottan az egészet a francba.”

Elhiszem! Mert én is csináltam már így nem is egyszer…  Akkor hogyan sikerült most másképpen?
Röviden: a hosszútávú érdekeimet tartottam szem előtt. Hangozzon ez bármilyen hülyén is…
Hosszabban kifejtve pedig úgy, hogy 6. éves anyukaként sok jó tapasztalatot szereztem már arról, hogy mennyire megéri a megoldásra hajtani. A megoldás rendszerint az, hogy nem ülök fel a haragnak, megsértődésnek, amit elsőre érzek. Hanem megvárom, amíg lecsillapodom, és utána leegyszerűsödik minden. Meglátom, hogy ez most miről szólt nála és miről nálam, hogy hol mentünk el egymás mellett. A viselkedés kommunikáció, üzenet. Főleg egy gyereknél, aki sokszor még nem tudja nyíltan a szemünkbe mondani, hogy mi bántja, ahogy olyat se, hogy „már pedig így nem beszélsz velem”, „több tiszteletet, ha hozzám beszélsz”…

Megfogadtam már, hogy vakon bízhatok abban a döntésemben, hogy nem reagálok azonnal. Hacsak nincs vészhelyzet. Az pedig nem vészhelyzet, ha a gyerekem éppen nem söpri fel a kajamaradékot az asztal alól, hiába kérem. Ahogy az sem, ha éppen nem öltözik fel, nem jön enni, nem mossa meg a fogát, nem száll ki a kádból…

– Soroljam még azokat a helyzeteket, amikre rendszerint úgy lendül az egonk, ha „nem fogad szót!!!”, mint ősanyáink inaiban az ösztön, mikor a kardfogú elől rántotta el a gyereket? – nem viccelek!

Csak túlzok egy kicsit, hogy megértsük végre, a mi életünkben már sokkal nagyobb jelentősége lenne a „finomhangolásnak”, az érzelmi nevelésnek, mint ezekkel az elnagyolt mozdulatokkal való ámokfutásnak (túlzok?!), amit gyereknevelésnek hívnak jelentőségét vesztett ösztönök, idejét múlt társadalmi rendek közé rekedve. (Mert hogy jellemzően a városi, de a falusi gyerek sem „a családi gazdaság legkisebb egysége” már, akinek idejekorán „tudnia kell a helyét” az életben maradásért…)

Aztán ma elgondolkodtatott, hogy még az is lehet, hogy a testi kontaktusunk elutasítása is az üzenet része volt…!!

– Tudod miért adok neked egy puszit?
– Mondd!
– Mert annyira szeretlek.
– Tudod miért adok neked még egy… a második puszit? Mert… Ezért! – mutatta a kis üveget.
– És tudod miért adok neked a harmadik puszit?
– Mert nagyon szeretlek.

A másnap nehezített terep

Nem csak ketten vagyunk. Reggeli után megkérem, hogy söpörjön fel a széke alól, amíg anyósom gyógytornázik. Elkezdi, de nem boldogul vele, odalépek, mire abbahagyja. Menni akar mami utána.
– Hé! Nem ezt beszéltük meg! – próbálok visszavenni a kapásból helyretevős hangsúlyból…
– Jó, akkor csináld, ahogy tudod, jó lesz! – elindul kifelé. – Jonatán! Pocsolya! – a jelszó sem segít.
Megmakacsolta magát. Teszek még egy kísérletet, de csak nem foghatom le, hogy ott maradjon!
A kudarcomat növeli, ahogy a másik szobából hallom, hogy „Hallgass anyára, hívott, menj vissza!”.

Hogy az ilyenkor érzett csalódást perfekcionizmus táplálja-e, nem tudom. De azt sejtem, hogy van az az élhető átmenet a „mi is felnőttünk valahogy” és a tökéletességre való törekvés között, amikor az ember épp úgy megélheti a hullámvölgyeit…

Visszavonulhatnék, felhagyva az egésszel, elvégre egy ötévesről van szó, aki átgázolt egy pocsolyán! Na és?! – így tusolná el a lustaság, hogy majd kétszer olyan durván lendüljön a felháborodás másodjára, meg harmadjára, negyedjére…

Vagy megvárom, míg önszántából visszatér. Vagy amikor nagymami kijön a szobából, akkor tudok négyszemközt beszélni vele. Felemlegetem újra a megbeszélteket, aztán odaállunk a seprűhöz, és a lehető leglazább hangomon együttérzek vele, hogy kicsit esetlen ez a lapát, tényleg! Nem könnyű rásöpörni a morzsákat, de hát ez van, ilyet sikerült venni ennek az anyának… – értékeli a nexust, hagyja, hogy mutassam. – Ezért én így szoktam próbálkozni vele…
Majd direkt ellépek, hogy ne legyen belőlem smasszer, csinálja csak önállóan.

Immel-ámmal megcsinálja.

Nem úgy ment, mint vártam. De két fontos tapasztalat mégis csak volt, ami segítségemre lesz legközelebb. Az egyik a következetesség, ami mindig megbízható támpont, ha már-már kihátrálnék egy helyzetből. A másik, hogy ezúttal sikerült felülkerekednem azon, amit hívjunk úgy, hogy „támogató közeg”. Vagyis a mások előtt/hallatára történő „gyereknevelés” zavaró faktora. Kiváltképp, ha érzékenyítve vagyunk a jelenlévőre….

Amíg mi egy folyamatban veszünk részt, a kívülálló az aktuális stádiumba való betekintés alapján cselekszik vagy formál véleményt. Ami ettől még egy hasznos visszajelzés lehet, ha ezt szem előtt tudjuk tartani.  A tudattalan döntés, hogy egy véleménynyilvánítást ítélkezésnek minősítünk-e, bennünk zajlik le. Hányszor történhetett meg, hogy „én csak elmondtam, amit gondoltam”, miközben a másik éppen vérig sértődött rajta? Tehettünk róla? Tudtunk róla egyáltalán? Ugyan így vica-verza.

És akkor a world peace…

– Ilyenkor kellene egy nagy pofont adni neki, és akkor majd nem csinálja ezt legközelebb!
– Jaj azzal nem megyünk semmire!
– Tudod, a kung-fu mester is kirúgja a tanítványa lábát egy ilyennél.
– …Jó, de mi nem kung-fu meseterek vagyunk, hanem a szülei.
– A francba, az igaz…

Így zajlott egy röpke telefonbeszélgetés két szülő között, akik egyszer régen úgy érezték, hogy másképp akarják csinálni, mint ahogy első blikkre tennék…

Ismét a kötődő büntetésről I.

Kétségtelenül tanév vége van. Fáradnak a gyerekek. De amikor fogja magát, és térdig ázott nadrággal, beázott cipővel ér partot a pocsolya túlfelén, miközben én épp azt keresem a pocsolya jobb oldalán, hogy „hol kelhetnénk át?”, mert amerre először indultam „arra nem mehetünk, ott mindig a kiscsoportosok játszanak!”, de „sajnos nem mehetsz át, mert tudod, most nem gumicsizmában vagy!”, na, akkor kiakadok. Negyed óránk van odaérni a fogorvoshoz. Szárazon. Vagyis már csak 10 perc.

Hazarohanás, átöltözés, fogorvoshoz menés. Ahol annyira ügyesen tűri a kezelést, hogy megint csak felrémlik a kezeimet markoló ötévesemről, hogy nem kisfelnőtt. A gyerek, az gyerek.

Hogyan tovább?

Nem hagyhatom annyiban, még ha könnyebb is lenne, mert nem akarok tartani a gyerekemtől…, se uralkodni rajta.

Elkezdtünk hát arról beszélgetni, hogy mi az, amit leginkább szeret – hogy majd „a régi pedagógia” mentén azt vonom meg tőle… Zsákutca. Dr. Renee Brant világít rá csodásan arra a totális félreértésre, amikor azzal az elgondolással büntetjük meg a gyerekünket, hogy először rossznak kell éreznie magát ahhoz, hogy aztán jól viselkedjen. Teljesen mást tanul belőle a gyerek, mint ami a szülő szándékában állt…

– Legyen az, hogy ma és holnap segítesz nekem pár dologban, mert úgyis sok a teendőm. És nagyon odafigyelsz, ha valamire megkérlek! Így szerintem holnap estére már egészen elhiszem újra és megnyugszom, hogy legközelebb hallgatni fogsz rám. Majd kérdezd csak meg holnap este, mielőtt lefekszünk!
– Jaaaajj…. – fennakadt szemmel, fülig vigyorral játssza el, hogy ez mennyire lesújtó hír számára.
De azt hiszem, valójában értékelte a kialakult hangulatot. „Pocsolya” lett az emlékeztető jelszavunk arra az esetre, ha megfeledkezne róla.

– Tudod, simán lehet, hogy más szülő ilyenkor adott volna egy nagy pofont a gyerekének. De mi nem verekszünk. Lehet, hogy akkor legközelebb megtorpannál majd a pocsolya előtt, mert eszedbe jut, hogy de fájt múltkor is az a pofon!
– Juujj – követi a gondolatmenetet…
– De szerintem azért állj meg, mert már okosan tudod, és eszedbe juttattam, hogy milyen nehézségeket okoznál ezzel magadnak és nekem is. Hacsak azért nem csinálnál meg valamit, mert félsz tőlem, az nem lenne jó. Mert akkor nem fogod tudni nekem elmondani majd azt se, amikor valami bánt, ha szomorú vagy…

(Didaktikusan, kérdésekkel „ellenőrzöm”, hogy tudja-e, mit kell csinálni, ha vizes lett és hűvös van? – Mert ha nem azt csináljuk, akkor mi történhet könnyen? – És az milyen szokott lenni? – Nyilván mindenre tudta a választ. Fontos, hogy ő mondja ki, vezesse le, ne én „dorgáljam”…)

– És azt észrevetted, hogy nem kiabáltam veled?
– Tényleg… – jelentőségteljesen néz.
– Látod, én próbálok változtatni, ahogy beszéltük, emlékszel?! – visszacsatolva egy korábbi beszélgetési kísérletre arról, hogy nem jó irányba haladunk…

Az utóbbi időben szemrebbenés nélkül mond nemet, ha valamire kérem. Én meg vissza-visszatérek a kiabálós „módszerhez”, így szoktatva őt arra, hogy már csak arra kapja fel a fejét…

A köztünk lévő konfliktusok a kapcsolatunk aktuális állapotáról is árulkodnak. Bár sokszor tapasztaltam, hogy ezen lehet javítani – újrakapcsolódni – először mindig elszomorít, hogy „ide jutottunk!”. Talán mert nem szoktam még meg – „nem így szocializálódtam” –, hogy a kapcsolatok megjavíthatóak. Hogy egy kapcsolat minősége, legyen szó anya-gyerek viszonyról, párkapcsolatról vagy barátságról, lényegében mind azon múlik, hogy mennyit teszünk bele. Éppen most. Éppen úgy, ahogy a másik igényli.

Szeretettank – mondják –, azzal működünk. Amiből kispóroljuk a lényeget, ha pofont adunk, üvöltözünk, fenyítünk. Amikor az együtt töltött idő jóformán az operatív dolgok körére szűkül. Hát, olyankor nincs mit csodálkozni, ha éppen nem együtt-működünk…

Elvben nagyon sok minden működik, de a gyakorlat sokszor merőben más

— hogy egy ilyen közhellyel indítsam ezt az egyáltalán nem közhelyesnek szánt írást. Hiszen itt a kötődő büntetésről lesz szó, kérem! Milyen hülyén hangzik, nem? Mégis elég sok minden benne van. A múlt, a jövő, de leginkább az átmenet, amit elképzelésem szerint mi, modernnek kikiáltott szülők képviselünk. Fél lábbal még a saját gyerekkori mintáinkon tapodunk, másikkal pedig a kitaposatlan úton egyensúlyozunk, érzésre időnként kutyakakiba lépünk, hol virágos rétekre…

Szülőnek lenni már csak ilyen. És ahogy az lenni szokott: apának rendszerint nehezebben megy ez a terpesz, pláne, mikor erőből futna át a két lába között a gyermek… De tesszük mindezt annak reményében, hogy az ő generációjuk már stabilan lépdelhessen előre, és hogy mi, jelenlegi szülők, még teljesebb életet élhessünk a gyerekeinkkel. Vagy valami ilyesmi.

A modernnek kikiáltott szülők, apák és anyák együtt, vagy akár külön-külön, már hallani sem akarnak arról, hogy 3 napon át sírni hagyják az újszülöttet, mert attól tanulja meg átaludni az éjszakát! A ferberizációs bemegyek, de nem veszem ki módszerrel is csak azért próbálkozunk be a 10-11. hónap derekán, mert már annyira mondták, hogy elkapattuk ezt a gyereket, hogy majdnem el is hittük. Mi már nem adunk tehéntejet a csecsemőnek, se kristálycukros teát. Nem csapunk a kezükre (leszámítva az első esetet, ami kicsúszott, mint egy cifra káromkodás), nem állítjuk sarokba őket, kikérjük a véleményüket és meghallgatjuk a mondandójukat. Nem kötelező a köszönés, a puszi, a pacsi, nem tiltott a kislányoknak a bugyijukban matatni, sem az orrpiszkálás. Az illemrend elsajátítását nem a szégyenérzetükre alapozzuk. Nem érv, hogy “mert én vagyok az anyád”, és nem ér a rendőr bácsival, zsákossal, szuristűvel való riogatás.

És innen kezdve, hogy ki meddig tudott és akart szoptatni, mosta-e a pelust vagy nem, hordozóban altatta-e a babáját vagy babakocsiban énekelve, bio étellel kezdte-e a hozzátáplálást, BLW-módszer szerint vagy lelkesen pürésített, egy ágyban aludtak-e éjjel vagy külön működött jobban, az mindegy is.

Aztán a gyerek elmúlik három, az első dackorszak-hullám pipa. Éljen a kötődő nevelés!

Ki emlékszik már arra, mikor úgy kellett beletrükközni a fürdőben MINDEN ESTE, aztán meg ki! Meg a pelenkacseréért folytatott harcra, a játszótéri add ide-nem adom csetepatékra MINDEN ALKALOMMAL?!

Aztán a gyerek oviba megy, és már nem csak a legszűkebb környezet formálja. Egyszerre lesz nagy, megtévesztően kamaszos, de valójában kicsipici, amiről könnyű megfeledkezni — dackorszak újratöltve, mielőtt még nagyon elkényelmesedtünk volna.

Ha korábban nem is, mostanra biztosan kiderült mindannyiunk számára, hogy nincs általános igazság, mindenkinél ugyanúgy működő recept, módszer, se gyerek, csak adaptáció.

És a kérdés 4-5 éves korukra, hogy ér-e már nyakon vágni azt a gyereket, amikor ezredjére se…, meg azért is…, vagy csak azért se! Mert elég nagy már ahhoz…, annyiszor elmagyaráztam már neki…, és nekem ehhez már nincsen türelmem…!

Álltam a gyerekemmel szemben, aki fél órán belül 2x futóbringázott előre olyan távolságra, hogy a gyomromnál fogva rántott meg a láthatatlan köldökzsinórral, és legszívesebben felpofoztam volna! Túl voltunk már a határozott figyelmeztetésen, részletes magyarázaton — előtte negyed órával is éppen —, úgyhogy az első lecseszést követően erősen kutattam a fejemben a megoldás után.

Mivel a “bűnhődésre” alapozott megbüntetés hosszútávon hatástalan, azt a megoldást kerestem, amivel valóban megtanulja a leckét. Azt már kapisgáltam, hogy ezt mindig ott találjuk valahol az empátia, a szeretet és a játék Bermuda-háromszögében…

— Jonatán, a gyógyszertár előtt mondtam el, hogy ne menj ennyire előre, igaz? — megvártam, amíg legalább bólint, hogy biztos figyeljen — Előtte meg a játszótér sarkánál, ugye? — soroltam a tényeket, tartva a szemkontaktust.  — Úgy látom, hogy ezt valamiért nehezen jegyzed meg, pedig nagyon fontos! — folytattam az aggodalmammal, de igyekeztem nem ironikus hangon! — Tegnap is megharagudtam érte, emlékszel? — bizonyítva a helyzet komolyságát illetve annak kellemetlen részét ránézve…

— Tudom, hogy nagyon szeretsz futóbringázni, és még az is lehet, hogy annyira belejössz ilyenkor, hogy eszedbe sem jut megállni, mert olyan jó lefelé hajtani a dombról, hmn? — az arcát tekintve erről lehett szó —, és nem azért, mert nem akarsz megállni – jeleztem, hogy mi egy oldalon vagyunk, én megértem őt 

— De ezt mégis csak meg kell jegyezd valahogy, hogy soha többet…! — hatásszünet.

— 3 napig nem hozzuk most ki a bringát, amit biztos nagyon fogsz sajnálni és én is, de pont emiatt fogsz rá emlékezni máskor, hogy mik a közlekedés szabályai — vagyis így tudom segíteni a tanulásban. Az önállóságával folytattam, mintegy dicséretképpen — Te ilyenkor résztveszel a forgalomban, ráadásul nélkülem. Fogom én a kezed közben? Nem! — ezen láthatóan elgondolkodott — Te egyedül haladsz, egyedül vigyázol magadra. Szerintem ez elég nagyfiús dolog! És úgy látszik, még meg kell tanulnod időben megállni, mert anélkül nem biztonságos…

Gyanítom, hogy azért nem volt hiszti a döntés ellen, mert nem olyan hangot ütöttem meg, amivel kivontam volna a vörös posztót előtte. Nem is döngöltem a földbe, hogy az egészből csak a mérge maradjon meg irányomba. Hazafelé nem büntettem néma csenddel, se szapulással, mert a haragot ilyenkor már csak a sértődés táplálta volna — “mi az, hogy nem állt meg, amikor szóltam?!” —, az ijedtség elpárolog, amint meggyőződünk, hogy nem esett baja. Ám felnőtt szülő nem sértődik meg a gyerekére, hanem nevel. Még ha hirtelen fingja sincs, hogy hogyan! — mert a modern szülő szerint is fontos a következmény, csak másképpen…

Jól csináljuk, amikor döntési lehetőséget kínálunk neki egy sima felöltözésnél is? Tényleg bent kell maradnunk vele, amíg nem alszik el, ha kérlel? Vajon jól csináljuk ezt az egészet? Akkor mégis miért nem bírja egyszerűen azt csinálni, amire kérem?!

Az van, hogy amikor kicsit leeresztünk vagy túl sok minden gyűrűzik be, visszatérően megkörnyékez a kétség, belerondítva az addig szépen építgetettmiliőnkbe. És elkezdek kételkedni magunkban. Abban, hogy jól csináljuk-e?

És visszaavászkodnak azok a gondolatok, hangok a vállam mögül, amik olyan viselkedésmintákat élesztenek újra bennem, amiknek már nem akarok teret adni a mi kis családunkban. Mert megtaláltuk a saját megoldásainkat.

De jönnek! És pozitív motiválás helyett fenyegetőzni kezdek, kivezetés helyett sarokba szorítom, egyszerűen látni akarom, hogy úgy van, ahogy én mondom. Szinte már nem is az érdekel, amire kértem, hanem csak a tény, hogy szótfogad-e a gyerekem vagy sem. Ugrok, amint nem, és jogot formálok arra, hogy rákiabáljak, mert elhiszem, hogy nincs más eszköz már a kezemben! Elsírja magát, de tovább igazolom magam, mert én is sírtam, amikor kicsi voltam, naésaztán?! — legitimálom a sérelmem. És olyan érzéseket (lemondást, stresszt) vetítek ki az előttem mozgó kis alakra, amitől már nem is látom tisztán az ő jóságát. A félsz munkál bennem, gúnyol, hogy még egy gyerekkel sem boldogulok! Hogy ettől én még kisebb vagyok, erőtlenebb és felfedik az alkalmatlanságom — mindez már rég megkérdőjelezte az anyaságom —, így gubbaszt bennem ez a csökött kis érzés, mindenek alatt, a lefolyó végén. És még csak észre sem veszem…

Ha elnehezülnek a mindennapok, egyáltalán nem találom azokat a megoldásokat, amik máskor olyan könnyedén jönnek. Mert magamat blokkolom azzal, hogy nem a jóságára alapozok, a rosszaság hangsúlyozása helyett. Hosszútávú építkezés során könnyebb elbizonytalanodni, mint az azonnali hatásúnak tetsző büntetgetés alkalmazásakor. Mert a büntetés olyan, mint a konfekció, a békés megoldás pedig egyedi és kilóg a sorból…

Napok óta emésztem ezt a cikket. Átküldtem a férjemnek is. Többször szóbakerült a hétvégén, feljött pár emlék a saját gyerekkorunkból is, majd széttárt kezekkel álltunk a lehajigált építőkockák felett, amit a kisfiúnk sodort le mérgében. Most mi legyen? Egy külön bejegyzésben írom majd meg, hogy mi mire jutottunk. Addig is közkinccsé teszem ezeket a gondolatokat:

A nyugati kultúrkörben a büntetés a gyereknevelés egyik bevett és széles körben alkalmazott eszköze, formái „ahány ház, annyi szokás” alapon, a sarokba állítástól a kiváltságok megvonásig sokfélék lehetnek.

A skála egyik végén vannak azok, akik a durva, fizikai fenyítéstől sem riadnak vissza, a másik végén pedig azok a szülők, akik az olyan „gyengédebb” eszközöket preferálják, mint a lépcsőre ültetés vagy a sarokba állítás. Utóbbiak úgy érezhetik, semmi közük az előbbiekhez, pedig a módszereik eredmény ugyanaz.

Az igazság az, hogy a büntetés (EGYETLEN formája) sem hatásos.

Tudom, nem szabadna azt állítani, hogy a büntetés nem használ – hiszen bizonyos esetekben, nagyon rövidtávon használ – de az összképet tekintve egyáltalán nem. És olyat még soha nem láttunk, hogy egy szülő csak egyszer büntet. Igaz? Soha nem hallottunk olyat, hogy egy anya azt mondta volna: „Ó! Elvettem a gyerek kedvenc könyvét, amikor 6 éves volt, és azóta egyszer sem rosszalkodott!”

Egyszerűen már önmagában az bizonyítja, hogy a büntetés hatástalan, hogy a szülőknek hányszor kell megismételniük ahhoz, hogy az eredmény tartós legyen. A saját szememmel láttam, ahogy a szülő egyetlen délelőtt leforgása alatt háromszor-négyszer is sarokba állította a gyereket, vagy újra és újra ugyanazzal az üres fenyegetéssel – Nem mehetsz el a nyári táborba! – próbálta rendes viselkedésre bírni. És láttam, ahogy a sarokba állított vagy külön ültetett gyerek pillanatokkal később ott folytatta a rosszalkodást, ahol abbahagyta.

A büntetésből is tanul a gyerek, csak úgy, mint minden tettünkből. Ám sajnos – és ezt szülő és gyerek egyaránt sajnálhatja – nem azt tanulja meg, amit tanítani szeretnénk neki, hanem azt, hogy
• nem az ő oldalán állunk
• szabadon rákényszeríthetjük az akaratunkat
• hazudjon, vagy nyomja el természetes ösztöneit, ha nem akar büntetést kapni
• képtelen uralkodni természetes ösztönein, és ennek mindig büntetés a vége, vagyis ő biztosan, természeténél fogva, „rossz” ember
• a rosszalkodással kivívhatja a szülő osztatlan figyelmét, és a negatív figyelem is jobb, mint a semmi
• anyu / apu igazságtalanul bánik velem
• anyu / apu nem figyel rám
• anyu / apu nem szeret engem

A helyzet iróniája, hogy büntetés nélkül, mesterségesen kreált következmények nélkül azok a „jól nevelt” gyerekek, akikre áhítozunk, egyszer csak ott teremnek előttünk.

A gyerekek természetüknél fogva „jók”. Utánozni akarják a náluk idősebbeket, és a kedvünkre akarnak tenni. Várjuk el tőlük a legjobbat, és ők hozni fogják a legjobb formájukat. De sokszor többet várunk el a gyerekektől, mint amennyit mi készek vagyunk megadni.

A héten történt, hogy otthon körbe kínáltam egy tál mangót. Először az anyósomnak nyújtottam oda.
– Nem kérek – mondta.
Ezután a hároméves unokaöcsémhez fordultam.
– Nem kérek – közölte mosolyogva.
Anyósom rosszallóan kijavította a gyereket:
– Köszönöm, nem kérek.
Amikor megemlítettem neki, hogy ő sem mondta, hogy „köszönöm”, meglepődött. Nem is tudatosult benne, hogy mit mondott, és mit nem.

A gyerekeink csak annyira tudnak jók lenni, amennyire mi magunk jók vagyunk. A büntetés hatástalan, de ez nem azt jelenti, hogy üres lenne a szülői eszköztárunk. Töltsük meg kötődéssel, bizalommal, kommunikációval, tisztelettel, és figyeljük, hogyan múlnak el maguktól azok a fránya viselkedési problémák.

A rövidített, magyar nyelvű fordításáért hálás köszönet Garamvölgyi Andinak, a cikk ajánlásért pedig Rémán Gyöngyinek. Az eredeti cikket is érdemes elolvasni:  www.lovepraneting.org