A Duna-parton voltunk. Megkértem, hogy hajtsa össze a ruháit, miután átöltözött, közben kipakoltam a holminkat.

– Ne gyömöszöld a kalapodba, hát szétszakaaad! – méltatlankodtam, látva, hogy nagy gonddal gyűri bele a trikóját és a rövidnadrágját a felfordított szalmakalapba.

– Ne már!! Hagyd abba! – sápitoztam, mert felbosszantott, hogy folytatja. Magam előtt láttam, ahogy átszakad a kalap belseje.

Csupán egy morgás volt a válasz. Majd hirtelen felállt, és hozzám vágta az egészet. Némi jóindulattal talán csak dobta, de minden figyelmeztetés nélkül, így a kalap ruhástul a földön landolt rólam lepattanva. Meg se rezzentem, annyira meglepett. Csak álltam ott rendületlenül, aminek nagyobb ereje lehetett, mintha kirobbantam volna. Le sem vette rólam a szemét. Éreztem, hogy már nem fogok kiabálni, anélkül is lesz súlya a szavamnak. Sokkal fontosabb nekem, hogy ezt még egyszer ne ismételje meg!

Az agresszív szülői fellépéstől csak megriad a gyerek, így máris védekezésre kényszerül. Ez ösztönös. Onnantól kezdve pedig lepereg minden intelem, csak a szülő iránt érzett harag és sérelem állandósul, menthetetlenül aláásva a tekintélyt, aminek kivívásáért sok durvaságra képesek a fölnőttek.

Mégis mi történt?

Valamit nagyon mellre szívhatott, ha erre vetemedett – fordítottam magam felé a górcsövet:

– Ennyire rosszul esett, ahogy mondtam?

Úgy meredt rám az összeráncolt szemöldöke alól, mint aki nem döntötte még el, hogy ő haragszik, vagy rá haragszanak.

– Azért lettél mérges, mert beleszóltam? Nem hagytam, hogy úgy csináld, ahogy kigondoltad, ugye? – kezdtem kapiskálni.

Elmondtam, hogy az én szemszögemből hogyan festett ez az egész. És azt is, hogy most nagyon kellemetlenül érezhetném magam amiatt, hogy a körülöttünk lévő felnőttek mindössze annyit láttak, hogy a hat éves kisfiú odaveti a kalapját az anyjának. Mérges szemöldöke csodálkozásra ívelt, ahogy folytattam: De engem nem az érdekel, hogy ők mit gondolnak. Hanem, hogy te mit gondoltál, amikor hozzám vágtad?  Nekem is segített, hogy mindezt kimondtam, verbalizáltam.

És a bocsánatkérés?!

Ő nem akarta elmondani a saját verzióját, de odajött, és leguggolt a kalaphoz. Épp csak átfutott rajtam a gondolat, hogy „basszus, és még csak bocsánatot sem kért, hogy van ez?!” , amikor megláttam, hogy ismét elkezdte visszagyűrögetni a kihullott ruhákat. Ezek szerint ő még ott tart, hogy én nem hagytam rá a hajtogatást.

– De ne gyűrd bele! – megelégelve az eltökélt ábrázatát egyre emelkedett a hangom:

– Jona, egyelőre ott tartunk, hogy te vágtad hozzám a kalapod, és nem fordítva. És mégis neked áll feljebb! Ezt így mondjuk. Mégis te haragszol rám, és nem én rád. Észrevetted?

A tényszerű megállapítás pillanatok alatt lesimította a vonásait, és engem is a földön tartott, nem szállt el az agyam.

– De én akarom… – préselte ki magából.

– Te akarod, hallom. Akkor két dolgot mondok, aztán úgy oldod meg, ahogy akarod! Ne legyen összegyűrve és kevés helyet foglaljon a ruhád, rendben?

– Jó! – válaszolt, azzal összetekerte a trikót, mint egy palacsintát, az alsógatyáját a rövidnadrágja zsebébe rejtette, mindezt belehelyezte a kalapba, és vidáman elvontatta a strandtáskáig, ami nagyra tátott szájjal várta már a rakományt…

– Ugye azért ennyire bánod, hogy ezt most így intézted? – mutattam az ujjaim között egy aprócska rést, jobb nem jutott eszembe.

– Nem, Anya! Annyira bánom, mint amekkora a Duna! De nem odáig – mutatott a túlpartra –, hanem amilyen hosszú!

Ovi-after

Nem érdemes leteremteni a gyereket, amikor éppen „szét van esve” ovi után. Arra reagálni, amit látunk, ahelyett, ami mögötte zajlik. A cipőjét a szoba közepén hagyja, és inkább elnyúlik a kanapén. Lehetőleg valami jó zajos és céltalan játékba kezd, ami rombolásba is fordulhat véletlen. Kapható a játékra, mégis rosszfej közben, kárörvend, pillanatokra enyhül csak a homloka, de amint észreveszi, megint jól összeráncolja. Megölelni nem lehet, motiválni nem könnyű, koncentrált figyelemre képtelen. Birkózás közben könnyen elsírja magát vagy újra megharagszik, ha már épp „kiharagudott” volna. Ismerős?

Az ovi harmadik délutánján történt, hogy aznap a fenti hángulatban érkezett haza a nagycsoportos. A nagymamával folytatni próbálták a reggel félbemaradt játékot. De onnan kezdve, hogy nem ő nyert, megakadt a lemez.

Magyarázzuk el neki újra, hogy „De hát ez csak játék!” ? Pirítsunk rá, hogy „Ne csináld már ezt, mindjárt felborítod az asztalt!” ? Hagyjuk ott lemondóan, hogy „Ha majd lenyugodtál, akkor folytathatjuk!” ? Jelezzük, hogy vele van a baj, mert  „Veszíteni is tudni kell, fiam!„ ? Esetleg gúnyolódjunk, hogy „Most aztán itt a világ vége!”?

Újrakapcsolódás

Lihegve rogytunk össze tíz perc után a trambulinban, ahonnan jó volt elnézegetni a fölénk magasodó háztetőt és kék eget. Csuromvizes volt a ruhánk a tegnapi esővíztől, amit fölpacsáltunk ugrálás közben, erre hivatkozva könnyen berekesztettem a bulit, és vittem zuhanyozni.

Volt egy pillanat, amikor majdnem feladtam az egészet némi sértődöttség okán. Nagyon idegesítő volt, ahogy gumibaba módjára nyeklett a kezeim között, miközben fejhangon énekelt. Próbáltam szemkontaktusba kerülni vele, hogy „Oké, minden értek, de elég volt. Nagyon zavar ez a hang, légyszi’ hagyd abba, én is megtenném, ha te kérnél!”. Kezébe adtam a ruháját, és beálltam a zuhany alá. Jó lépés volt hagyni, hogy ezt már oldja meg ő. Mire felöltöztem, a szobában békésen matatott a legóval.

„Tessék parancsolni, a gyermek némi beavatkozás után, ismét jól működik!”

– adtam át a nagymamának, akivel estig eljátszottak.

Működik!

Ámulattal konstatáltam ismét, hogy ez nem humbuk, ez a kapcsolódás lényege. Aminek hiányát nem oldja meg egy mesenézés. Túl engedékeny lettem volna? Nem hagytam, hogy széttrollkodja az asztalnál a játékot, de azt igen, hogy kiugrálja magából a „zizit”. A keretek megvoltak, amin belül biztonsággal feloldódhatott. Ha nem viszem ki trambulinozni – sétálni, bújócsázni, lépcsőről ugrálni, amire épp lehetőségem van –, és helyette azon bosszankodom, hogy „Nem lehet vele bírni!”, biztos egy rossz hangulatú délután elé néztünk volt. Hiába lett volna annyi könnyebbségem aznap, hogy még nálunk volt a nagymama.

Inkább erre mondom azt, hogy „Nekem arra nincs időm!”, nem az újrakapcsolódásra szánt húsz-harminc percre.

„Nem tudom, hogy csinálod, de ehhez valami irdatlan energia és türelem kell… Én tuti megsértődtem volna, és hagytam volna csalódottan az egészet a francba.”

Elhiszem! Mert én is csináltam már így nem is egyszer…  Akkor hogyan sikerült most másképpen?
Röviden: a hosszútávú érdekeimet tartottam szem előtt. Hangozzon ez bármilyen hülyén is…
Hosszabban kifejtve pedig úgy, hogy 6. éves anyukaként sok jó tapasztalatot szereztem már arról, hogy mennyire megéri a megoldásra hajtani. A megoldás rendszerint az, hogy nem ülök fel a haragnak, megsértődésnek, amit elsőre érzek. Hanem megvárom, amíg lecsillapodom, és utána leegyszerűsödik minden. Meglátom, hogy ez most miről szólt nála és miről nálam, hogy hol mentünk el egymás mellett. A viselkedés kommunikáció, üzenet. Főleg egy gyereknél, aki sokszor még nem tudja nyíltan a szemünkbe mondani, hogy mi bántja, ahogy olyat se, hogy „már pedig így nem beszélsz velem”, „több tiszteletet, ha hozzám beszélsz”…

Megfogadtam már, hogy vakon bízhatok abban a döntésemben, hogy nem reagálok azonnal. Hacsak nincs vészhelyzet. Az pedig nem vészhelyzet, ha a gyerekem éppen nem söpri fel a kajamaradékot az asztal alól, hiába kérem. Ahogy az sem, ha éppen nem öltözik fel, nem jön enni, nem mossa meg a fogát, nem száll ki a kádból…

– Soroljam még azokat a helyzeteket, amikre rendszerint úgy lendül az egonk, ha „nem fogad szót!!!”, mint ősanyáink inaiban az ösztön, mikor a kardfogú elől rántotta el a gyereket? – nem viccelek!

Csak túlzok egy kicsit, hogy megértsük végre, a mi életünkben már sokkal nagyobb jelentősége lenne a „finomhangolásnak”, az érzelmi nevelésnek, mint ezekkel az elnagyolt mozdulatokkal való ámokfutásnak (túlzok?!), amit gyereknevelésnek hívnak jelentőségét vesztett ösztönök, idejét múlt társadalmi rendek közé rekedve. (Mert hogy jellemzően a városi, de a falusi gyerek sem „a családi gazdaság legkisebb egysége” már, akinek idejekorán „tudnia kell a helyét” az életben maradásért…)

Aztán ma elgondolkodtatott, hogy még az is lehet, hogy a testi kontaktusunk elutasítása is az üzenet része volt…!!

– Tudod miért adok neked egy puszit?
– Mondd!
– Mert annyira szeretlek.
– Tudod miért adok neked még egy… a második puszit? Mert… Ezért! – mutatta a kis üveget.
– És tudod miért adok neked a harmadik puszit?
– Mert nagyon szeretlek.

A másnap nehezített terep

Nem csak ketten vagyunk. Reggeli után megkérem, hogy söpörjön fel a széke alól, amíg anyósom gyógytornázik. Elkezdi, de nem boldogul vele, odalépek, mire abbahagyja. Menni akar mami utána.
– Hé! Nem ezt beszéltük meg! – próbálok visszavenni a kapásból helyretevős hangsúlyból…
– Jó, akkor csináld, ahogy tudod, jó lesz! – elindul kifelé. – Jonatán! Pocsolya! – a jelszó sem segít.
Megmakacsolta magát. Teszek még egy kísérletet, de csak nem foghatom le, hogy ott maradjon!
A kudarcomat növeli, ahogy a másik szobából hallom, hogy „Hallgass anyára, hívott, menj vissza!”.

Hogy az ilyenkor érzett csalódást perfekcionizmus táplálja-e, nem tudom. De azt sejtem, hogy van az az élhető átmenet a „mi is felnőttünk valahogy” és a tökéletességre való törekvés között, amikor az ember épp úgy megélheti a hullámvölgyeit…

Visszavonulhatnék, felhagyva az egésszel, elvégre egy ötévesről van szó, aki átgázolt egy pocsolyán! Na és?! – így tusolná el a lustaság, hogy majd kétszer olyan durván lendüljön a felháborodás másodjára, meg harmadjára, negyedjére…

Vagy megvárom, míg önszántából visszatér. Vagy amikor nagymami kijön a szobából, akkor tudok négyszemközt beszélni vele. Felemlegetem újra a megbeszélteket, aztán odaállunk a seprűhöz, és a lehető leglazább hangomon együttérzek vele, hogy kicsit esetlen ez a lapát, tényleg! Nem könnyű rásöpörni a morzsákat, de hát ez van, ilyet sikerült venni ennek az anyának… – értékeli a nexust, hagyja, hogy mutassam. – Ezért én így szoktam próbálkozni vele…
Majd direkt ellépek, hogy ne legyen belőlem smasszer, csinálja csak önállóan.

Immel-ámmal megcsinálja.

Nem úgy ment, mint vártam. De két fontos tapasztalat mégis csak volt, ami segítségemre lesz legközelebb. Az egyik a következetesség, ami mindig megbízható támpont, ha már-már kihátrálnék egy helyzetből. A másik, hogy ezúttal sikerült felülkerekednem azon, amit hívjunk úgy, hogy „támogató közeg”. Vagyis a mások előtt/hallatára történő „gyereknevelés” zavaró faktora. Kiváltképp, ha érzékenyítve vagyunk a jelenlévőre….

Amíg mi egy folyamatban veszünk részt, a kívülálló az aktuális stádiumba való betekintés alapján cselekszik vagy formál véleményt. Ami ettől még egy hasznos visszajelzés lehet, ha ezt szem előtt tudjuk tartani.  A tudattalan döntés, hogy egy véleménynyilvánítást ítélkezésnek minősítünk-e, bennünk zajlik le. Hányszor történhetett meg, hogy „én csak elmondtam, amit gondoltam”, miközben a másik éppen vérig sértődött rajta? Tehettünk róla? Tudtunk róla egyáltalán? Ugyan így vica-verza.

És akkor a world peace…

– Ilyenkor kellene egy nagy pofont adni neki, és akkor majd nem csinálja ezt legközelebb!
– Jaj azzal nem megyünk semmire!
– Tudod, a kung-fu mester is kirúgja a tanítványa lábát egy ilyennél.
– …Jó, de mi nem kung-fu meseterek vagyunk, hanem a szülei.
– A francba, az igaz…

Így zajlott egy röpke telefonbeszélgetés két szülő között, akik egyszer régen úgy érezték, hogy másképp akarják csinálni, mint ahogy első blikkre tennék…

Ismét a kötődő büntetésről I.

Kétségtelenül tanév vége van. Fáradnak a gyerekek. De amikor fogja magát, és térdig ázott nadrággal, beázott cipővel ér partot a pocsolya túlfelén, miközben én épp azt keresem a pocsolya jobb oldalán, hogy „hol kelhetnénk át?”, mert amerre először indultam „arra nem mehetünk, ott mindig a kiscsoportosok játszanak!”, de „sajnos nem mehetsz át, mert tudod, most nem gumicsizmában vagy!”, na, akkor kiakadok. Negyed óránk van odaérni a fogorvoshoz. Szárazon. Vagyis már csak 10 perc.

Hazarohanás, átöltözés, fogorvoshoz menés. Ahol annyira ügyesen tűri a kezelést, hogy megint csak felrémlik a kezeimet markoló ötévesemről, hogy nem kisfelnőtt. A gyerek, az gyerek.

Hogyan tovább?

Nem hagyhatom annyiban, még ha könnyebb is lenne, mert nem akarok tartani a gyerekemtől…, se uralkodni rajta.

Elkezdtünk hát arról beszélgetni, hogy mi az, amit leginkább szeret – hogy majd „a régi pedagógia” mentén azt vonom meg tőle… Zsákutca. Dr. Renee Brant világít rá csodásan arra a totális félreértésre, amikor azzal az elgondolással büntetjük meg a gyerekünket, hogy először rossznak kell éreznie magát ahhoz, hogy aztán jól viselkedjen. Teljesen mást tanul belőle a gyerek, mint ami a szülő szándékában állt…

– Legyen az, hogy ma és holnap segítesz nekem pár dologban, mert úgyis sok a teendőm. És nagyon odafigyelsz, ha valamire megkérlek! Így szerintem holnap estére már egészen elhiszem újra és megnyugszom, hogy legközelebb hallgatni fogsz rám. Majd kérdezd csak meg holnap este, mielőtt lefekszünk!
– Jaaaajj…. – fennakadt szemmel, fülig vigyorral játssza el, hogy ez mennyire lesújtó hír számára.
De azt hiszem, valójában értékelte a kialakult hangulatot. „Pocsolya” lett az emlékeztető jelszavunk arra az esetre, ha megfeledkezne róla.

– Tudod, simán lehet, hogy más szülő ilyenkor adott volna egy nagy pofont a gyerekének. De mi nem verekszünk. Lehet, hogy akkor legközelebb megtorpannál majd a pocsolya előtt, mert eszedbe jut, hogy de fájt múltkor is az a pofon!
– Juujj – követi a gondolatmenetet…
– De szerintem azért állj meg, mert már okosan tudod, és eszedbe juttattam, hogy milyen nehézségeket okoznál ezzel magadnak és nekem is. Hacsak azért nem csinálnál meg valamit, mert félsz tőlem, az nem lenne jó. Mert akkor nem fogod tudni nekem elmondani majd azt se, amikor valami bánt, ha szomorú vagy…

(Didaktikusan, kérdésekkel „ellenőrzöm”, hogy tudja-e, mit kell csinálni, ha vizes lett és hűvös van? – Mert ha nem azt csináljuk, akkor mi történhet könnyen? – És az milyen szokott lenni? – Nyilván mindenre tudta a választ. Fontos, hogy ő mondja ki, vezesse le, ne én „dorgáljam”…)

– És azt észrevetted, hogy nem kiabáltam veled?
– Tényleg… – jelentőségteljesen néz.
– Látod, én próbálok változtatni, ahogy beszéltük, emlékszel?! – visszacsatolva egy korábbi beszélgetési kísérletre arról, hogy nem jó irányba haladunk…

Az utóbbi időben szemrebbenés nélkül mond nemet, ha valamire kérem. Én meg vissza-visszatérek a kiabálós „módszerhez”, így szoktatva őt arra, hogy már csak arra kapja fel a fejét…

A köztünk lévő konfliktusok a kapcsolatunk aktuális állapotáról is árulkodnak. Bár sokszor tapasztaltam, hogy ezen lehet javítani – újrakapcsolódni – először mindig elszomorít, hogy „ide jutottunk!”. Talán mert nem szoktam még meg – „nem így szocializálódtam” –, hogy a kapcsolatok megjavíthatóak. Hogy egy kapcsolat minősége, legyen szó anya-gyerek viszonyról, párkapcsolatról vagy barátságról, lényegében mind azon múlik, hogy mennyit teszünk bele. Éppen most. Éppen úgy, ahogy a másik igényli.

Szeretettank – mondják –, azzal működünk. Amiből kispóroljuk a lényeget, ha pofont adunk, üvöltözünk, fenyítünk. Amikor az együtt töltött idő jóformán az operatív dolgok körére szűkül. Hát, olyankor nincs mit csodálkozni, ha éppen nem együtt-működünk…

A szennyeskosarat a ráerősített fürdőköpeny madzagnál fogva vonszolja a fürdőből az ebédlőn át a WC felé. Hagyom, amúgy is éppen Triniti-módban próbálok rendet tenni 10 perc alatt, mert nem érdemes több időt rászánni!  — ez a “dumám”, ami nem mindig jön be…

— Jó, akkor ezt pakold vissza, légyszíves! — sóhajtok nagyot azzal szembesülve, hogy kipakolta az összes ruhát a WC elé. Fülig érő vigyor a válasz. Hahahah zsivány vagy! De én tuti nem szedem össze! — kungfupanda tekintet ON.

Megyek tovább a lakásban, darálom a rendet, közben kitalálom, hogy mit főzzek és megkérem még 1-2x, hogy azt szedje fel. Nem szedi, nyafogni kezd, hogy ő nem tudja. Járkálás közben folytatom: Nem érdekel, te szedted ki, pakold vissza! Lézeng a lakásban, nyafog. Állok a konyhapultnál, magyarázok. Odajön és levesz egy banánt.

— Azonnal kezdd el! Mert ha nem kezded el… Jó, csak egy banánt, de utána felszeded!

Irtó lassan eszik. Nem érdekel, visszapakolok inkább én, csak tűnjön már a szemem elől a rumli! Egyre mérgesebben hajlongok, sajnálni is kezdem magam, feljön minden vélt és valós sérelmem, amikkel alapból jól eléldegél egy szülő, ha nincsen különösebb trigger, ami felszínre hozza, de most van. Puffogva rángatom vissza azt a sz’rt a fürdőbe, miközben folyamatosan szapulom, hogy akkor nem kellett volna kihozni! Többet meg se próbáld! Elegem van már, hogy én pakolok, te meg folyamatosan rumlit csinálsz! blablabla — míg ő láblógatva ül a konyhapulton egy banánt eszegetve. Láthatóan elvesztette a fonalat, vagy legalábbis már a banán foglalja le a gondolatait, hiszen annak van íze, állaga, szaga. Nem vagyok kedves vele, nem hagyom, hogy segítsen adogatni a tojásokat, mikor főzni kezdek, mert éppen meg vagyok sértődve.

B) verzió

… Megyek tovább a lakásban, darálom a rendet, közben kitalálom, hogy mit főzzek és megkérem még 1-2x, hogy azt szedje fel. Nem szedi, nyafogni kezd, hogy ő nem tudja.

Megállok. Odamegyek. Leguggolok hozzá. És csak akkor kezdek el beszélni, mikor összetalálkozik a tekintetünk, hogy közben ne úgy szálljanak a szavaim a lakásban, mint a por (POR! Még fel kellene porszívóznom! De az várhat. 3 perccel több most, 18 perccel kevesebb később!)

— Figyelj csak! Már akkor tudtam, hogy ezt nem fogod felszedni, amikor megláttam, hogy kiborogattad. Miért jó, hogy itt a földön ez a sok ruha?

— Deanyaa! Ez egy híd.

— Egy híd?

— Igen. Azért kellett ideépítenem, hogy be tudjunk menni a WC-be, mert különben ezen a nagy tengeren kellene átkelnünk, és akkor vizes lenne a lábunk.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy abban a pillanatban előttem is egy híd tornyosult, és nem egy újabb feladat, de legalább a végtelenképzeletű fiúcskámat láttam már magam előtt egy idegesítő kistestű helyett. Máris másképp tudtam hozzáállni!

— Gyere, számoljuk csak meg, hány darabból áll ez a híd! — mondtam hangosan, aztán suttogva folytattam a komoly anyaghangomon, mintegy kiszólva a szerepjátékból — Tudod, egyszer úgyis össze kell ezt szedni, és most segítek, de később nem tudok. —  Ki kezdi? — kiáltottam újra cinkosan.

Hamar eltűnt a kupac, ahogy elkezdtem számolva visszadobni a kosárba, ő folytatta. Még a kosarat is visszarakta a helyére. Aztán felültettem a konyhapultra, hogy elmajszoljon egy banánt, amíg főzök. Adogatta a tojásokat, én meg arra gondoltam, amire már annyiszor másfél éves kora óta, hogy a gyerekek eredendően jók. Csak merjünk felülemelkedni mindazon, amit eddig gyereknevelésnek mondtak  — bünetés, fenyegetés, megszégyenítés —, és akkor mindig visszatalálunk egymáshoz…

Minden jó, ha vége jó?

Tudom, nem úgy tűnik, mintha következetesen betartottam volna a szabályt, hogy pakolj el magad után! Mert amikor szabályokról beszélünk vagy hogy kijelöljük a határokat, akkor azt látjuk magunk előtt, hogy a felnőtt kimondja, mit csináljon a gyerek és a gyerek aszerint viselkedik. Ezzel szemben én megint csak játékot csináltam az egészből!

És valóban. Vagyis leereszkedtem a pulpitusról és azon a nyelven szólítottam meg, amit a gyerekek beszélnek — a játék nyelvén. Ettől máris jól érezte magát és megcsinálta, amire kértem: elkezdte visszapakolni a ruhákat. És nem ez lényeg?

Számtalanszor volt részem az A) verzióban is, ahogy gondolom neked is. Tudjuk mi a végkifejlet, ki hogyan érzi magát benne, és utána milyen tónusra lesz hangolva az egész nap. Tudjuk, mert nincs mindig energiánk a játékra. Mert néha még el tudunk bizonytalanodni, hogy nem kellene-e első szavunkra pattannia?! — és olyankor hirtelen követelőzésbe váltunk, ami pedig dominancia harcba torkollik…

Dr. Laura Markham megerősít abban, hogy mi, szülők is sokkal több örömet lelünk a gyereknevelésben, ha igyekszünk egy hullámhosszra kerülni velük, mielőtt kijavítanánk vagy bármire kérnénk. Mert az a gyerek, aki ezáltal szeretve és megbecsülve érzi magát, sokkal inkább együttműködik a szüleivel.

Őszi kompozíció gesztenyével, Buddhával és a háttérben repkedő gyermekkel. Nekünk bevált?

Azt hiszem, ebben a fotóban minden benne van, amiről a gyereknevelés szól nálunk jelen pillanatban. Benne a majdnem 5 éves Jonatán, aki újra és újra nekifut, bíztatja magát, hogy mindjárt sikerül — Anya, már csak egy lábról rugaszkodtam el!  —, sikongat, majd derűsen konstatálja: Milyen jó, hogy megtanultam repülni. Mindig is ezt szerettem volna! — szakadok a nevetéstől, de csak magamban. Előtte nem szabad, az bántaná.

Van amit anyának sem szabad. És ő ezt megmondja. Sokszor pont olyan kérlelhetetlen hangon, ahogy tőlem hallhatta — azt egészen rossz viszonthallani. Amikor okoskán közli, azt csípem. Például, ha rászegezem a mutatóujjam, akkor visszamondja, hogy csak a tárgyakra mutogatunk, vagy amikor kicsúszik egy “izé”, akkor hogy Nem izélünk, anya!

Aztán van, amikor úgy érzem, hogy átlép egy határt. Egy kisgyereknek nem szabadna így beszélnie az anyjával! Hogy hogy nem érzi, hogy egy gyerek így nem viselkedik a felnőttel szemben?! — kellemetlen helyzetbe hoz.

— De ki húzta meg ezt a határt itt, bennem?

Szinte azonnal bejelez, ahogy a gyerek áthágja. Bejelez és aktivizál, mint egy riasztórendszer. Behatoltak, rés a pajzson, védelem kell, különben…

Különben mi? Különben elviselhetetlenné hatalmasodik az erőtlenségem? Az, hogy abban a pillanatban nem vagyok hatással rá? Megrémülök attól, hogy hirtelen nincs semmilyen eszköz a kezemben, hogy azonnal véget vessekez ellen tegyek?

— És hogy érte…?!

Az utóbbi heteink óriásfelismerése volt számomra, hogy rajtunk múlik, hogy hogyan beszél másokkal. Ami egészen érdekes, mert valami ilyesmiről már két évvel ezelőtt is írtam, mégis az újdonság erejével hatott újra.

Vajon mi hányszor ismétlünk úgy, hogy észre sem vesszük…?

Megdöbbentő, mennyire visszatükrözi azt a hangnemet, azt az indulatot, szóhasználatot, ahogy a kulcsfontosságú helyzetekben fordulunk felé! Persze a jót is, a kedveset, de nyilván az kevésbé aggasztja a szülői szívet…

Én is átlépem a határt újra és újra, amikor nem szívem teljes szeretetével fordulok felé, nem a neki járó tisztelettel beszélek hozzá, hanem úgy, ahogy egy felnőttel eszembe nem jutna…

— Persze egy felnőtt nem akadékoskodna ennyit az esti lefekvésnél!

— Valóban, hiszen ő már fölnőtt. Tisztában van a körülményekkel, a szokásokkal, az aktuális állapotával, amit kontrolálni is bír — ha bír —, meg úgy egyáltalán: elintézni magát önállóan.

Mindebből sokat tud már egy majdnem ötéves is sőt, vannak napok, amikor láthatóan mindent, a víz megengedésétől elkezdve a törölközésen át a lefekvésig. De jellemzően ránkutalt az érzelmi és fizikai állapotát illetően.

Felelősség. Nemcsak akkor, amikor átkelünk az úttesten, nemcsak akkor, amikor ápolni kell, vacsoráztatni, tiszta ruhát adni, hanem akkor is, amikor nem könnyű szeretni. Amikor nem az az első gondolatom, hogy dejó, hogy vagy nekem! Hanem akkor is, amikor vállalom a számomra legnehezebbet: megbírkózni önmagammal — érte —, hogy aztán erőszakoskodás nélkül tudjam terelgetni. Szívás. Nem kicsit.

Egészen eddig a pontig nincs nevelés, csak kompenzálás: saját gyerekkori sérelmeink újraélése — “a revans” —, miközben a fejünkben élő felettes szülői énnel küszködünk. És csak ezután tud a kezünkbe kerülni a döntés, hogy MI hogyan reagálunk. Már nem cincálnak az érzelmek, hogy aztán este lelkiismeretfurdalással szuszogjunk bele az álmába, mert nem fogunk olyat tenni, amivel vétünk ellene. És a céljaink ellen.

A haragunktól, a kiabálástól csak megretten, de nem alakul ki mögötte semmi olyan, amivel a szülő áltatja magát, amire áhít: tisztelet és rend. Pszichológiai tény. Ahogy talán az is, hogy az, aki repülni tud, még másképp tekint le a mindennapokra…

Elvben nagyon sok minden működik, de a gyakorlat sokszor merőben más

— hogy egy ilyen közhellyel indítsam ezt az egyáltalán nem közhelyesnek szánt írást. Hiszen itt a kötődő büntetésről lesz szó, kérem! Milyen hülyén hangzik, nem? Mégis elég sok minden benne van. A múlt, a jövő, de leginkább az átmenet, amit elképzelésem szerint mi, modernnek kikiáltott szülők képviselünk. Fél lábbal még a saját gyerekkori mintáinkon tapodunk, másikkal pedig a kitaposatlan úton egyensúlyozunk, érzésre időnként kutyakakiba lépünk, hol virágos rétekre…

Szülőnek lenni már csak ilyen. És ahogy az lenni szokott: apának rendszerint nehezebben megy ez a terpesz, pláne, mikor erőből futna át a két lába között a gyermek… De tesszük mindezt annak reményében, hogy az ő generációjuk már stabilan lépdelhessen előre, és hogy mi, jelenlegi szülők, még teljesebb életet élhessünk a gyerekeinkkel. Vagy valami ilyesmi.

A modernnek kikiáltott szülők, apák és anyák együtt, vagy akár külön-külön, már hallani sem akarnak arról, hogy 3 napon át sírni hagyják az újszülöttet, mert attól tanulja meg átaludni az éjszakát! A ferberizációs bemegyek, de nem veszem ki módszerrel is csak azért próbálkozunk be a 10-11. hónap derekán, mert már annyira mondták, hogy elkapattuk ezt a gyereket, hogy majdnem el is hittük. Mi már nem adunk tehéntejet a csecsemőnek, se kristálycukros teát. Nem csapunk a kezükre (leszámítva az első esetet, ami kicsúszott, mint egy cifra káromkodás), nem állítjuk sarokba őket, kikérjük a véleményüket és meghallgatjuk a mondandójukat. Nem kötelező a köszönés, a puszi, a pacsi, nem tiltott a kislányoknak a bugyijukban matatni, sem az orrpiszkálás. Az illemrend elsajátítását nem a szégyenérzetükre alapozzuk. Nem érv, hogy “mert én vagyok az anyád”, és nem ér a rendőr bácsival, zsákossal, szuristűvel való riogatás.

És innen kezdve, hogy ki meddig tudott és akart szoptatni, mosta-e a pelust vagy nem, hordozóban altatta-e a babáját vagy babakocsiban énekelve, bio étellel kezdte-e a hozzátáplálást, BLW-módszer szerint vagy lelkesen pürésített, egy ágyban aludtak-e éjjel vagy külön működött jobban, az mindegy is.

Aztán a gyerek elmúlik három, az első dackorszak-hullám pipa. Éljen a kötődő nevelés!

Ki emlékszik már arra, mikor úgy kellett beletrükközni a fürdőben MINDEN ESTE, aztán meg ki! Meg a pelenkacseréért folytatott harcra, a játszótéri add ide-nem adom csetepatékra MINDEN ALKALOMMAL?!

Aztán a gyerek oviba megy, és már nem csak a legszűkebb környezet formálja. Egyszerre lesz nagy, megtévesztően kamaszos, de valójában kicsipici, amiről könnyű megfeledkezni — dackorszak újratöltve, mielőtt még nagyon elkényelmesedtünk volna.

Ha korábban nem is, mostanra biztosan kiderült mindannyiunk számára, hogy nincs általános igazság, mindenkinél ugyanúgy működő recept, módszer, se gyerek, csak adaptáció.

És a kérdés 4-5 éves korukra, hogy ér-e már nyakon vágni azt a gyereket, amikor ezredjére se…, meg azért is…, vagy csak azért se! Mert elég nagy már ahhoz…, annyiszor elmagyaráztam már neki…, és nekem ehhez már nincsen türelmem…!

Álltam a gyerekemmel szemben, aki fél órán belül 2x futóbringázott előre olyan távolságra, hogy a gyomromnál fogva rántott meg a láthatatlan köldökzsinórral, és legszívesebben felpofoztam volna! Túl voltunk már a határozott figyelmeztetésen, részletes magyarázaton — előtte negyed órával is éppen —, úgyhogy az első lecseszést követően erősen kutattam a fejemben a megoldás után.

Mivel a “bűnhődésre” alapozott megbüntetés hosszútávon hatástalan, azt a megoldást kerestem, amivel valóban megtanulja a leckét. Azt már kapisgáltam, hogy ezt mindig ott találjuk valahol az empátia, a szeretet és a játék Bermuda-háromszögében…

— Jonatán, a gyógyszertár előtt mondtam el, hogy ne menj ennyire előre, igaz? — megvártam, amíg legalább bólint, hogy biztos figyeljen — Előtte meg a játszótér sarkánál, ugye? — soroltam a tényeket, tartva a szemkontaktust.  — Úgy látom, hogy ezt valamiért nehezen jegyzed meg, pedig nagyon fontos! — folytattam az aggodalmammal, de igyekeztem nem ironikus hangon! — Tegnap is megharagudtam érte, emlékszel? — bizonyítva a helyzet komolyságát illetve annak kellemetlen részét ránézve…

— Tudom, hogy nagyon szeretsz futóbringázni, és még az is lehet, hogy annyira belejössz ilyenkor, hogy eszedbe sem jut megállni, mert olyan jó lefelé hajtani a dombról, hmn? — az arcát tekintve erről lehett szó —, és nem azért, mert nem akarsz megállni – jeleztem, hogy mi egy oldalon vagyunk, én megértem őt 

— De ezt mégis csak meg kell jegyezd valahogy, hogy soha többet…! — hatásszünet.

— 3 napig nem hozzuk most ki a bringát, amit biztos nagyon fogsz sajnálni és én is, de pont emiatt fogsz rá emlékezni máskor, hogy mik a közlekedés szabályai — vagyis így tudom segíteni a tanulásban. Az önállóságával folytattam, mintegy dicséretképpen — Te ilyenkor résztveszel a forgalomban, ráadásul nélkülem. Fogom én a kezed közben? Nem! — ezen láthatóan elgondolkodott — Te egyedül haladsz, egyedül vigyázol magadra. Szerintem ez elég nagyfiús dolog! És úgy látszik, még meg kell tanulnod időben megállni, mert anélkül nem biztonságos…

Gyanítom, hogy azért nem volt hiszti a döntés ellen, mert nem olyan hangot ütöttem meg, amivel kivontam volna a vörös posztót előtte. Nem is döngöltem a földbe, hogy az egészből csak a mérge maradjon meg irányomba. Hazafelé nem büntettem néma csenddel, se szapulással, mert a haragot ilyenkor már csak a sértődés táplálta volna — “mi az, hogy nem állt meg, amikor szóltam?!” —, az ijedtség elpárolog, amint meggyőződünk, hogy nem esett baja. Ám felnőtt szülő nem sértődik meg a gyerekére, hanem nevel. Még ha hirtelen fingja sincs, hogy hogyan! — mert a modern szülő szerint is fontos a következmény, csak másképpen…

Szép is a karácsonyi készülődés! Rabulejtő hangulat, ahogy süteményillat gomolyog a levegőben, csillogó dekorációk mindenütt és mi mindannyian egy céltól vezérelve lépjük át a bevásárlóközpontok kapuját, arcunkon az égősorok fénye tükröződik. Én minden évben elhiszem, hogy ez most jó lesz…

Aztán hirtelen gyereksírás ráz föl. Meg a boltokban bömbölő tuctuc zaj. Az embertömeg, a pénztárak előtt kígyózó sorok, műanyag fény, villogás… Mindeközben próbálok arra figyelni, mit is kell még vennem, kit hagytam ki — nem azt vettem tavaly is?

Kezdhetnénk hát a listát azzal, hogy NE VIGYÜNK MAGUNKKAL GYEREKET ilyen körülmények közé és vásároljunk online, meg előre. Nekem általában egyik sem jön össze. Íme pár tipp, hogy az ünneplőbe öltözött bevásárlóközpont ne legyen tele lépten nyomon fetrengve bömbölő gyerekekkel és kigyúlt arcú szüleikkel.

Mégis csak a szeretet ünnepére készülődünk, nem? Nekünk bevált.

Felkészülés lelkiekben
Cipőhúzás közben feltétlen tisztázom(ommm) magamban, hogy ez most valószínűleg nem lesz könnyű menet. Ismerem már, hogy mennyit bír el a gyerekem és hogy nekem hol vannak a határaim. Jó volna egy lépéssel előrébb járni ezúttal! Elvégre én vagyok a felnőtt, enyém a felelősség és egyben az érdem, ha egy őrjöngésbe fúló bevásárlás helyett végül egy röhögős és hatékony délelőttünk lesz.

Időzítés, tervezés
Mindig délelőtt megyek, ha egy mód van rá, akkor kevesebben vannak és ő is jobb passzban van. Akár több reggel 1-1,5 órára, ha csak úgy oldható meg. Van egy cetlim, hogy mit akarok venni, és csak akkor kezdek bámészkodásba, ha azok megvannak.

Ezt most bemásolom még egyszer: van egy cetlim, hogy mit akarok venni, és csak akkor kezdek bámészkodásba, ha azok megvannak.

Viselet
Rendszerint alulbecsültem annak fontosságát, hogy mit veszek fel ilyenkor. Persze a gyerek jól van felöltöztetve mindig, rá jut figyelem. Ezúttal magamra is. Nehéz téli kabát nem kell, helyette pulcsi mellénnyel, rétegesen, kényelmes cipő, frissen mosott haj, smink, ahogy jólesik, mert kétségtelenül millió helyről visszatükröződöm majd.

Nem kell bekockáztatni egy “hjajj, de szörnyen nézek ki!” belső lelki drámát…

Jármű
Hordozni klassz, ha még nem túl nagy a puttony és a babakocsi is jóbarát. A bezsongást mérséklendő kuckónak is kiváló, letakarva egy nagy kendővel. Így biztosítok neki egy kis nyugalmat a kavalkádban — bárcsak én is bebújhatnék! Lehet benne könyvet nézegetni, jegyzetfüzetbe bevásárlólistát írni anyának, vagy lerajzolni, aztán kiadni a függöny mögül. Ér benne állva is utazni, szigorúan kapaszkodva, hiszen a tenger nagyon viharos ma, nehogy kiessen a fedélzetről a hajós kapitány! — aztán magától továbbszövi a sztorit, ha a tükör elé parkolom a kocsit — pardon hajót —, míg felkapok pár holmit. Járműnek még jól jöhet a kismoci, ha befér alulra, mert akkor hallom, hogy merre zakatol és tempósabban haladunk, míg el nem fárad. Kisebb korában egy gurulós kiskutyát húzott maga után, azt terelgetve is kitartóbbnak bizonyult.

Feltöltődés
Van az a pont, amikor hirtelen megérzem, hogy lemerültem. Vagy csak annyit észlelek, hogy minden kezd egyre jobban idegesíteni, köztük a gyerekem is. Akit én is szintúgy, ami abban nyilvánul meg, hogy rosszaskodni kezd (ezt jobban szeretem a rosszalkodni helyett): ledobálja a holmikat, ha fel akarom venni eltol, ütöget ésatöbbi. Mikor is ivott utoljára vizet? Megint nem ettem semmit indulás előtt?

Ideje egy viszonylag csendes zugot — kávézót — keresni, hogy feltöltsük a tartalékainkat!

Erre ne sajnáljunk se időt, se pénzt! Aranyat ér az a pohár víz, a tejeskávé, lerogyni kicsit és egymásra figyelni, kizárni a külvilágot. Az én figyelmemnek is kell egy fix pont, amin ellazulhat, mert amikor a boltokban járkálunk, egyszerre kell figyelnem mindenre. Ő is ilyesmit élhet meg, csak sokkal védtelenebbül: mindenre odakapja a fejét, ettől egyre kimerültebb lesz, és olyankor ösztönösen töltődni akar, belőlem. Kivívni a figyelmemet, bármi áron. Ezért kell leülni kicsit, és közben azon sugdolózni, hogy annak a bácsinak vajon egy gyík van a zsebében vagy szöcske. Te jó ég, a néni nem vette észre, hogy rászállt a vállára egy papagáj! Szerinted szóljunk neki?

Vásárolunk
Úgy számítom, hogy a kis pihenő után sikerült újrakapcsolódni, minden érintett biztonságban érzi magát, nem éhes, nem szomjas, nem kell pisilni. Akkor folytathatjuk a vásárlás! Lehet próbafülkébe menni, együtt próbálni, kikérni a véleményét, tükör előtt illegni, kasszánál fizetni, szatyrokat lóbálni. És természetesen kihúzni a listáról, ami már megvan. Az ő általa írt listáról is.

Kommandó
A sikerélmény, hogy megvettük, amiket kellett és még nem csúszik taknyán a banda, egészen felvillanyozó! Most jöhet a ráadás láláláá, hol is láttam azt a sálat? Bevetésre megyünk, meg kell szereznünk anyának! Óvatosan lopakodunk a kismocival, a liftbe csak akkor szállunk be, ha nincs bent senki, jól körülnézünk, nem követ-e minket valaki, amíg el nem érjük a célt…

Dícséret a csapatnak
Sose mulasztom el megmondani neki, hogy milyen ügyes volt! Le a kalappal, megcsináltuk! Leltározunk, aztán végigvesszük az utolsó állomásra menet, hogy mi mindent csináltunk ma. Látni a kis arcán, ahogy eszébe jutnak az egyes momentumot, miközben hallgat. Kicsi fiú a nagy világban!  

Elkél még neki a gondoskodás, a terelgetés és hogy amennyire tudjuk, megvédjük őket attól, ami sokszor nekünk is megterhelő.

Az éppen kigyógyult gyereket a betegekkel közös váróterembe vinni mindig kockázatos — főleg, ha olyan reakciókra ismerünk rá, amiért a másikat elítéljük…

Mikor beléptünk a váróterembe, egy 2,5 éves forma kislányka ügyesen felállva egy kisszékre, átugrott a narancssárga várótermi székre, hogy páros lábbal ugráljon rajta. Anyuka egyből lekapta, hogy most már nyugodj le légyszíves, apuka meg átvette, és kettőt sózott a fenekére, aztán az ölébe ültette. “Úgy van!” — helyeselt anyuka, tíz másodperc csend. Nem követte sírás, a kislány lelökte magát apa öléből, és visszaadta, amit kapott: két ütés apa karjára.

Elvégre most mutatta meg neki apa, hogy hogyan kell viselkedni, amikor feszültnek és tehetetlennek érezzük magunkat. Ő sem érezhette magát másként 19:08-kor, azon az esős, szeles napon, 4 másik szülő pillantásával összezárva egy fülledt váróterembe, akiknek a gyerekei akkor éppen nyugodtan ültek. “Látod, mindenki normálisan viselkedik, csak te vagy megőrülve!” — sistereg, mire a kislány a ráolvasásnak eleget téve még jobban megőrül. A cáfolhatatlan kontraszt a teremben tartózkodó többi gyerek viselkedése és a sajátja között kudarcként gyöngyöződik a szülői homlokon, fejcsóválással sem lehet szabadulni tőle, se nagy sóhajtozásokkal. A néma felháborodásom sajnálatba csúszik, mert kihallom mögüle a segélykiálltást ordítást. Borzasztó érzés azzal szembesülni, hogy: Nem vagyok elég! Nem tudom ezt megoldani! — A kudarc a mélybe nyilal, bele az önérzetünkbe, ami meg ráken mindent a gyerekre: Te vagy a rossz, te vagy a kiállhatatlan, a hisztis, az őrült… Te vagy a gyerek. Én meg a szülő!

Anya is erre juthatott közben, mert a haggggyáj békénre alig észrevehetően rászorít a kicsi karjára, és hangosan mondja, hogy “Te nem beszélsz így a szüleiddel!” — demonstrálva, hogy ura a helyzetnek. Bár nála volna az a varázspálca, mint kislányként, amivel kővé dermesztette a babáit! Gondolkodás nélkül megtenné most az igazival is, csak hallgatna már el! Csak ülne már le a seggére egy kicsit és maradna nyugton! — szívja be a tehetetlenség. Mert a varázspálca rég szertefoszlott, csak a gyerekkori élmény nyom a helyén, hogy a szülő megbünteti a gyerekét, ha az nem úgy viselkedik, ahogy elvárják…

Ölünkben a sajátjainkat puszilgatjuk önkéntelen. A folytatást elnézve talán most fogadják meg a többiek is, hogy eddig sosem megyünk el. Mert hogy kívülről sem fest sokkal derűsebben a helyzet, de míg a szemlélő támaszkodhat az észérvekre: a gyerek beteg, a gyerek lehet, hogy éhes, álmos, unatkozik és végtelenül feszült, ő a legkisebb itt — addig anya és apa lába alól már kihúzták a talajt, és a földre kerülve csak annyit látnak be maguk körül, amennyit az a 90 centis gyerek, akivel egy szintre kerültek…

Vajon ér ilyenkor fölsegíteni őket? Elhívni egy percre és annyit mondani, hogy nyugi! Nincs katasztrófa, ne pánikolj! Állj le és megoldod. Nézz körül, most nézz rá, ő a te drága kislányod, aki a segítségedet kéri. Teljesen normális, ahogy viselkedik, nem kell szégyenkezz miatt, megértjük, voltunk már mi így, de most hagyd abba a büntetést és vidítsd fel! Máris könnyebb lesz vele és magaddal is… 

Legalább addig is a harmadik fél volna a célkeresztben, és a gyerek átkerül az ő térfelükre. Egy lépéssel közelebb kerülnének a feloldáshoz. Elvégre egy idegennel szemben könnyen anyatigrissé változunk, nem igaz? — persze nem kockáztattam akkor az enyém miatt. Meg nem tudom, hogy én mit szólnék ellenkező esetben, ha valamelyikőtök odajött volna hozzám az utcán, mikor éppen sírni tudtam volna a feszültségtől, látszólag csak azért, mert a gyerekem nem hajlandó normálisan menni a járdán. Persze kívülről sosem látszanak a részletek — hogy aznap mennyit aludtunk, hogy kit hiányolunk éppen magunk mellől, mitől búcsúzunk, mit kell megszoknunk, mennyi lemondás billent oldalra éppen.

Csak annyit látni, hogy kezd eldurranni az agyam, hát rászorítom a karmaimat a kis kezére, úgy vonszolom, “Istenit neki, Jonatán, gyere már, nem érünk oda a rendelőbe és mindjárt esni fog!”. Kirántja a kezét, és tüntetőleg megáll. Egyre szűkül a tér, nem látok ki a helyzetből, ami tarthatatlan, amiben nyakig merülök! Elindulok nélküle, hogy “Jól van, akkor maradj, én megyek!”, megrántva a láthatatlan köteléket kettőnk között, mint ló pofájában a zablát, megindul, bár nem akar. Én meg úgy vergődöm, mint akit az anyaság csapdájába csaltak…

Te odalépnél hozzám, hogy semmi baj? Látom, hogy most pánikolsz, tudom milyen rossz az. Nézz körül, most nézz a gyerekedre…