Te kérdezted már valaha, hogy honnan tudja, hogy szereted?

– erről beszélgettünk tegnap este a nővéremmel. Aztán ma délután, amikor végre ketten maradtunk — nem csörgött a telefonom, nem kellett e-mailre válaszolnom, nem “kellett” másra figyelnem, máshoz beszélnem — hanem csak vele voltam, úgy mint régen, amikor a napjainknak nagy részét így tengettük, láblógatva, egymással szemben, akkor megkérdeztem.

“Onnan tudom, hogy mindig puszilgatsz.”

Én ébredtem elsőnek! Ezt nagyon szeretem. (Ha már az én alszom legtovább nem reális opció..) Szépek az alvó fiúk, gyönyörködtem is bennük egy percig, aztán huss, kitolattam az ágyból —  a hajnali vendég jobbról észre se vette, a bal oldali nyúlt volna a kezem után félálomban.

Már most süt a nap!! — mennem kell nézni! Nézni a teret, ami a lábunk előtt hever. A fák éledező lombját, a hegyoldalban ülő házak ablakán, a reggeli napfény játékát.

Könnyebb ilyenkor már az anyukáknak, erre gondolok. Ott sétál egy kisbabás, szoktam látni, nem ismerem, mégis tudom, milyen lehet neki most. Ilyenkor már jobb! Nem fáj úgy a reggel, a hideg, a menet, amit bevállalt…

Talán egy meleg italt is vesz majd hazafelé, ha addigra kinyit a pékség a sarkon – én azt tenném. Mert attól is egy kicsit jobban érzi majd magát. Szabadabbnak, vagányabbnak, anyábbnak – nemcsak egy robotpilótának, aki menetel. Apró, jóérzést hozó dolgok és helyzetek sokat tudnak lendíteni ilyenkor, emlékszem.

Mintha a kisbabával a látkép is “kisebb” lenne, szűkebb. Minden a makrókörnyezetről a szól, a mostról, egy adott hangulatról és folyik! – jellemző tulajdonsága. Nem órához igazított, előre lefixált időpontok egymásutánja, hanem egy felgyorsuló, lassuló folyam, egyik napból bele a másikba. Nem is csoda, ha egy kismama azt se tudja milyen nap van! Semmi haszna belőle.

Majd úgyis visszanyerik kontúrjukat a napok újra, lesz mindegyiknek időre meghatározott eleje és vége, de akkor már nem is a papírpohár lesz a kezében szombat reggel meg a menet, hanem talán egy bögre, a gyereke meg az ölébe gömbölyödve – alig fér el.
Hangulatos napot neked!

Lehet, hogy furcsán hangzik, de újabban az a kedvenc pillanatom, amikor megébred éjjel és kisétál a hálószobából. Mi még éppen filmezünk a kanapén elnyúlva — vagy ülök az asztalnál a laptop fényében ragyogva —, mikor halk matatást követően kivágódik a hálószoba ajtatja (szúnyogháló, ahogy ő hívja). Csak felszisszenni van időm, hogy “halkítsd le, jön!”, mikor szemét dörzsölve tűnik fel az egyméteres sziluettke. Lendületesen kerüli a nappali kitárt ajtaját, ahogy csak a gyerekek képesek ébredés után pár másodperccel, felnőtt így sosem… Meg is ijedek, hogy teljesen éber, hogy altatom majd vissza? De aztán elvéti a kanyart, kicsit neki megy a kabátoknak, kuncogva tántorodik vissza.
Még pár lépés egymás felé, és úgy hullik a szöszke üstöke az ölelésbe, emelve két karját felém, mint egy röppályát tévesztett égi test. Mosolyog, hogy megérkezett.
— Jól vagy, kicsim? — kérdezem, és lopok az illatából.
— Jól… — suttogja csendesen, már nem keres senkit a tekintet, hát lecsukódik.
A szúnyoghálóban még rámutat a nagyágyra, hogy odategyem, aztán oldalra göndörödik és lesimul arcáról a mosoly. Tudja, hogy szeretem…

Akkor van jól minden körülöttünk, amikor nem vegyül semmiféle érzés a puha szeretetbe, mikor ő rá gondolok. Nem árnyékolja be lelkiismeret-furdalás, azért amit nem tettem meg vagy azért amit igen, nem nyom oldalba csendesen a lemondás, hogy “imádok vele lenni, de…”. Nem homályosítják kétségek, elnyelt sérelmek, magányos félelmek, aggodalom.

Csak egy óriási mosoly bele a világba! Egy villanásnyi kép róla, ahogy felém fut széttárt karokkal és az egész-élmény, egy szívtájékon szétolvadó meleg gömb, amit itt hordozok a pólóm alatt — hetek óta.

Ilyenkor persze elképzelhetetlennek tűnnek a nyögvenyelős napok. Hogy tudtam úgy kiakadni múltkor? Minek elégedetlenkedtem? Hiszen olyan jó vele lenni!

Ésszel felérem már, hogy az ellenpólusnak is megvolt a létjogosultsága és hogy meglesz újra, ha úgy érzem. Mert nem lettem szent, csak anya. Se non-stop jókedvű, se tökéletes.

Vajon mennyi kell belőlem neki és nekem mennyi szabadidő? Mennyi a pihenésből, a mozgásból, az ölelésből, a magányból, a társaságból, a hobbiból, a gondolkodásból, a munkából…?

Most kellene jól körbenézni, hogy lássam mi adja ki a képlet végén a boldogságot nekem, mert ha nem is mindig felhőtlenül áll össze, legalább tudjam, hogy mire kellene odafigyelnem, miért kellene tennem.

Mert nem csak a széljáráson múlik talán, hogy milyen gyakran telepedik vállunkra a kék madàr, hanem attól is, hogy mennyire tudjuk megszelidíteni magunknak…