Te kérdezted már valaha, hogy honnan tudja, hogy szereted?
– erről beszélgettünk tegnap este a nővéremmel. Aztán ma délután, amikor végre ketten maradtunk — nem csörgött a telefonom, nem kellett e-mailre válaszolnom, nem “kellett” másra figyelnem, máshoz beszélnem — hanem csak vele voltam, úgy mint régen, amikor a napjainknak nagy részét így tengettük, láblógatva, egymással szemben, akkor megkérdeztem.
“Onnan tudom, hogy mindig puszilgatsz.”
Felvillanyozott a válasz! Nem is gondoltam, hogy egyből mond valamit, meg hogy ilyen konkrétumot, fülig érő mosollyal. Ezen felbúzdulva megkérdeztem, hogy honnan tudja, hogy apa szereti?
“Onnan tudom, hogy ő meg sokat ölelget!”
— És szerinted honnan tudom én, hogy te szeretsz?
“… azt találd ki te!”
Persze majdnem okoskodásba csúsztam, hogy háát amikor megcsinálod, amit kérek tőled, meg amikor nem kell százszor… , de lenyeltem. És arra gondoltam, amikor reggel felkel… meg amikor hazaérek… és amikor megnevettetem…
— Én onnan tudom, hogy mindig megörülsz nekem…! És hogy a fagyidat is megosztod velem!
![]()
Én ébredtem elsőnek! Ezt nagyon szeretem. (Ha már az én alszom legtovább nem reális opció..) Szépek az alvó fiúk, gyönyörködtem is bennük egy percig, aztán huss, kitolattam az ágyból — a hajnali vendég jobbról észre se vette, a bal oldali nyúlt volna a kezem után félálomban.
Már most süt a nap!! — mennem kell nézni! Nézni a teret, ami a lábunk előtt hever. A fák éledező lombját, a hegyoldalban ülő házak ablakán, a reggeli napfény játékát.
Könnyebb ilyenkor már az anyukáknak, erre gondolok. Ott sétál egy kisbabás, szoktam látni, nem ismerem, mégis tudom, milyen lehet neki most. Ilyenkor már jobb! Nem fáj úgy a reggel, a hideg, a menet, amit bevállalt…
Talán egy meleg italt is vesz majd hazafelé, ha addigra kinyit a pékség a sarkon – én azt tenném. Mert attól is egy kicsit jobban érzi majd magát. Szabadabbnak, vagányabbnak, anyábbnak – nemcsak egy robotpilótának, aki menetel. Apró, jóérzést hozó dolgok és helyzetek sokat tudnak lendíteni ilyenkor, emlékszem.
Mintha a kisbabával a látkép is “kisebb” lenne, szűkebb. Minden a makrókörnyezetről a szól, a mostról, egy adott hangulatról és folyik! – jellemző tulajdonsága. Nem órához igazított, előre lefixált időpontok egymásutánja, hanem egy felgyorsuló, lassuló folyam, egyik napból bele a másikba. Nem is csoda, ha egy kismama azt se tudja milyen nap van! Semmi haszna belőle.
Majd úgyis visszanyerik kontúrjukat a napok újra, lesz mindegyiknek időre meghatározott eleje és vége, de akkor már nem is a papírpohár lesz a kezében szombat reggel meg a menet, hanem talán egy bögre, a gyereke meg az ölébe gömbölyödve – alig fér el.
Hangulatos napot neked!
Lehet, hogy furcsán hangzik, de újabban az a kedvenc pillanatom, amikor megébred éjjel és kisétál a hálószobából. Mi még éppen filmezünk a kanapén elnyúlva — vagy ülök az asztalnál a laptop fényében ragyogva —, mikor halk matatást követően kivágódik a hálószoba ajtatja (szúnyogháló, ahogy ő hívja). Csak felszisszenni van időm, hogy “halkítsd le, jön!”, mikor szemét dörzsölve tűnik fel az egyméteres sziluettke. Lendületesen kerüli a nappali kitárt ajtaját, ahogy csak a gyerekek képesek ébredés után pár másodperccel, felnőtt így sosem… Meg is ijedek, hogy teljesen éber, hogy altatom majd vissza? De aztán elvéti a kanyart, kicsit neki megy a kabátoknak, kuncogva tántorodik vissza.
Még pár lépés egymás felé, és úgy hullik a szöszke üstöke az ölelésbe, emelve két karját felém, mint egy röppályát tévesztett égi test. Mosolyog, hogy megérkezett.
— Jól vagy, kicsim? — kérdezem, és lopok az illatából.
— Jól… — suttogja csendesen, már nem keres senkit a tekintet, hát lecsukódik.
A szúnyoghálóban még rámutat a nagyágyra, hogy odategyem, aztán oldalra göndörödik és lesimul arcáról a mosoly. Tudja, hogy szeretem…
Akkor van jól minden körülöttünk, amikor nem vegyül semmiféle érzés a puha szeretetbe, mikor ő rá gondolok. Nem árnyékolja be lelkiismeret-furdalás, azért amit nem tettem meg vagy azért amit igen, nem nyom oldalba csendesen a lemondás, hogy “imádok vele lenni, de…”. Nem homályosítják kétségek, elnyelt sérelmek, magányos félelmek, aggodalom.
Csak egy óriási mosoly bele a világba! Egy villanásnyi kép róla, ahogy felém fut széttárt karokkal és az egész-élmény, egy szívtájékon szétolvadó meleg gömb, amit itt hordozok a pólóm alatt — hetek óta.
Ilyenkor persze elképzelhetetlennek tűnnek a nyögvenyelős napok. Hogy tudtam úgy kiakadni múltkor? Minek elégedetlenkedtem? Hiszen olyan jó vele lenni!
Ésszel felérem már, hogy az ellenpólusnak is megvolt a létjogosultsága és hogy meglesz újra, ha úgy érzem. Mert nem lettem szent, csak anya. Se non-stop jókedvű, se tökéletes.
Vajon mennyi kell belőlem neki és nekem mennyi szabadidő? Mennyi a pihenésből, a mozgásból, az ölelésből, a magányból, a társaságból, a hobbiból, a gondolkodásból, a munkából…?
Most kellene jól körbenézni, hogy lássam mi adja ki a képlet végén a boldogságot nekem, mert ha nem is mindig felhőtlenül áll össze, legalább tudjam, hogy mire kellene odafigyelnem, miért kellene tennem.
Mert nem csak a széljáráson múlik talán, hogy milyen gyakran telepedik vállunkra a kék madàr, hanem attól is, hogy mennyire tudjuk megszelidíteni magunknak…
]]>