Ebben az időszakban szülői munkaköri leírásunk summás része betegeskedő gyermekeink ápolásáról szól. Amit nagy gonddal, odaadással és ember felettinek tűnő energiával látunk el. Napokon át, újra és újra – aztán egyre ritkábban, ahogy az immunrendszer tanul.

Mi ebben az önismeret?

Lebetegszik a gyerek, egyszeriben megváltozik a napi rutinunk, minden korábbi tervünk, feladatunk visszahőköl, hogy előtérbe kerüljön a legfontosabb. Ha figyelmesen hallgatjuk mindazt, ami a fejünkben-lelkünkben zajlik ezekben a napokban, talán többet is megtudhatunk magunkról annál, ami nyilvánvaló: gondoskodom, tehát vagyok. 

Összeállítottam egy kérdéssort, ami mentén elmélyíthető önmagunk megismerése, megértése: 

1. Mi az első gondolatom a beteg gyerekemet látva? 
2. Hibázatom-e magam vagy mást azért, hogy lebetegedett? 
3. Milyen a hozzáállásom a betegségekhez általában? 
4. Hogyan látom magamat ebben a megváltozott élethelyzetben? 
5. Hány nap után / milyen tünetek esetén viszem el orvoshoz?
6. Milyen viszonyban vagyok a nem gyógyszeres gyógymódokkal? 
7. Van-e olyan visszatérő tünet, amitől bepánikolok?
8. Hogyan hat rám az elesett, legyengült gyerekem látványa? 
9. Hány nap után kerülök mélypontra? 
10. Milyen megküzdési stratégiák alakultak ki a családban ezekre az időszakokra? 

Például 1) a beteg gyereket látva van, aki kifakad, hogy „Jajj ne, már megint!”, más meg lemondóan konstatálja, hogy „várható volt”. Vagy pillanatok alatt áthangolódik, és szinte örül, hogy kiszállnak egy kicsit a mókuskerékből. Ezzel az hangulattal érkezünk meg a helyzetbe. 

Vajon 2) eszünkbe jut-e mást hibáztatni, akár a gyereket, mert „nem vetted föl a sapkádat” vagy emészt a bűntudat, mert „biztos azért lett beteg, mert keveset voltunk együtt!” Esetleg a nagyszülőknek van egy-egy elejtett mondata, ami a szülői mulasztásunkat firtatja – és az milyen hatással van ránk?

Érdekes 3) a betegségekhez való alap attitűdünkre is ránézni. „Csak legyünk túl rajta mielőbb!” felkiáltással nem tulajdonítunk neki nagy jelentőséget. A szezonális betegségeket a szükséges rossznak tekintjük, amin minden gyerek átesik ebben a korban. Vagy fokozott fenyegetettség érzés kezd eluralkodni rajtunk. Esetleg úgy interpretáljuk a betegségeket, hogy háborúban állunk a vírusokkal, bacillusokkal. Vagy egészen más megközelítésből úgy fogalmazunk, hogy „kellett neki a pihenő”?

És 4) ezekben a szenáriókban hogyan látjuk önmagunkat? Úgy érzem magam, mint egy cseléd, aki éjt nappallá téve kiszolgálja a gyermekét, a családot, vagy szuperanyuként tekintek magamra, akinek kulcsfontosságú a szerepe? Mekkora szerepet tulajdonítok az anyai jelenlétnek – babusgatásnak – a gyerek közérzetének javulásában?

Szintén ide kapcsolódik, hogy 5) konzultálni megyünk a háziorvosi rendelésre, ahol az orvos segítségével döntünk a kezelésről, vagy azért megyünk orvoshoz, hogy „csak adjon valamit, amitől jobban lesz a gyerek!”? (Alkérdések: mit várunk el a háziorvostól? Hogy kommunikálunk az orvossal, tudunk-e/merünk-e érdeklődni arról, hogy mit miért írt fel, vagy fel sem merül bennünk, „hiszen ő az orvos!”?)

Támaszkodunk-e 6) népi gyógyászatra (borogatások, pakolások, teafőzetek), vagy csak a gyógyszeres kezelésben bízunk?

Van-e mumusunk? 7) Betegségeket kísérő, visszatérő tünet alatt például a lázat értem. Sok hiedelem kötődik hozzá a mai napig (megerőlteti a szívet, a magas láz lázgörcsöt okoz, mindig csillapítani kell stb.), hiába változtak meg a lázcsillapításra vonatkozó irányelvek. Mi a legnagyobb félelmem, amikor lázas lesz a gyerek? Tudom-e, hogy annak mekkora valószínűsége van? Tudok-e „barátként” tekinteni a lázra?

Ide kapcsoldik az is, hogy 8) mit élünk meg az elesett gyermekünket látva? El tudjuk-e fogadni, hogy ez a betegségével együtt jár, és kísérjük, enyhítjük, amennyire tőlünk telik, vagy „nem bírom látni, ahogy szenved” alapon minden esetben fájdalomcsillapító gyógyszert adunk neki? 

Az aggodalom, a fáradtság juttat el a mélypontra 10), vagy inkább a megrekedtség, hogy akadályoztatva vagyok a betegség által abban, amivel szeretnék haladni? Hány napig tudok mindent eldobva, teljes szívvel ott lenni a gyerek mellett, és mikor érzem azt, hogy elfogytam: kezdek türelmetlen lenni, kelletlen? 

Fontos átgondolni, hogy 10) milyen stratégiák mentén szerveződik ilyenkor a családi élet. Egyértelmű, hogy mindent anya visz, vagy lehet rotálni a szerepeket, kiváltani egymást apával?

Milyen jó tulajdonsága – meglátása, tapasztalata, alap attitűdje – van az egyik szülőnek, amivel a másikat támogatni tudja ilyenkor, és fordítva? Hol vannak a gyenge pontjaink? 

Tehetetlenség és bizonytalanság

A tehetetlenség-bizonytalanság faktor növekedése nehezíti meg igazán ezeket az élethelyzeteket. Ez miből tevődhet össze?

Jelentős részére talán abból, hogy nem mi irányítjuk a körülményeket, és ez bizonytalanságot szül, ami tehetetlenségbe torkollik. Kinek mennyire erős a kontroll-igénye. Hiszen a gyerek nem kerül ki a betegségből egy csettintésre, nem tudunk bizonyosak lenni a pontos kórlefolyásban sem, vagy hogy mi okozta egyáltalán – sokszor az orvos sem. Itt játszanak fontos szerepet a korábbi tapasztalataink, megfigyeléseink. Tudok olyanról, aki a gyerek születése óta naplózza, hogy milyen betegségekkel találkoztak eddig, mi vált be, mi nem volt hatásos. Ez a tudatos odafordulás is egy módja a bizonyságérzet növelésének. Mert, hogy ennek a „faktornak” van egy része, amire hatással tudunk lenni, vagyis törekedhetünk arra, hogy normalizáljuk a helyzetet kísérő érzéseinket, még mielőtt eluralkodnának rajtunk. Más különben abból lesz a pánik. 

A fenti kérdések nekem ezen a téren segítettek eligazodni, ezáltal több tudatosságot vinni abba a nehéz élethelyzetbe, amit a január hozott – adott.

Használjátok egészséggel!