Őszi kompozíció gesztenyével, Buddhával és a háttérben repkedő gyermekkel. Nekünk bevált?

Azt hiszem, ebben a fotóban minden benne van, amiről a gyereknevelés szól nálunk jelen pillanatban. Benne a majdnem 5 éves Jonatán, aki újra és újra nekifut, bíztatja magát, hogy mindjárt sikerül — Anya, már csak egy lábról rugaszkodtam el!  —, sikongat, majd derűsen konstatálja: Milyen jó, hogy megtanultam repülni. Mindig is ezt szerettem volna! — szakadok a nevetéstől, de csak magamban. Előtte nem szabad, az bántaná.

Van amit anyának sem szabad. És ő ezt megmondja. Sokszor pont olyan kérlelhetetlen hangon, ahogy tőlem hallhatta — azt egészen rossz viszonthallani. Amikor okoskán közli, azt csípem. Például, ha rászegezem a mutatóujjam, akkor visszamondja, hogy csak a tárgyakra mutogatunk, vagy amikor kicsúszik egy “izé”, akkor hogy Nem izélünk, anya!

Aztán van, amikor úgy érzem, hogy átlép egy határt. Egy kisgyereknek nem szabadna így beszélnie az anyjával! Hogy hogy nem érzi, hogy egy gyerek így nem viselkedik a felnőttel szemben?! — kellemetlen helyzetbe hoz.

— De ki húzta meg ezt a határt itt, bennem?

Szinte azonnal bejelez, ahogy a gyerek áthágja. Bejelez és aktivizál, mint egy riasztórendszer. Behatoltak, rés a pajzson, védelem kell, különben…

Különben mi? Különben elviselhetetlenné hatalmasodik az erőtlenségem? Az, hogy abban a pillanatban nem vagyok hatással rá? Megrémülök attól, hogy hirtelen nincs semmilyen eszköz a kezemben, hogy azonnal véget vessekez ellen tegyek?

— És hogy érte…?!

Az utóbbi heteink óriásfelismerése volt számomra, hogy rajtunk múlik, hogy hogyan beszél másokkal. Ami egészen érdekes, mert valami ilyesmiről már két évvel ezelőtt is írtam, mégis az újdonság erejével hatott újra.

Vajon mi hányszor ismétlünk úgy, hogy észre sem vesszük…?

Megdöbbentő, mennyire visszatükrözi azt a hangnemet, azt az indulatot, szóhasználatot, ahogy a kulcsfontosságú helyzetekben fordulunk felé! Persze a jót is, a kedveset, de nyilván az kevésbé aggasztja a szülői szívet…

Én is átlépem a határt újra és újra, amikor nem szívem teljes szeretetével fordulok felé, nem a neki járó tisztelettel beszélek hozzá, hanem úgy, ahogy egy felnőttel eszembe nem jutna…

— Persze egy felnőtt nem akadékoskodna ennyit az esti lefekvésnél!

— Valóban, hiszen ő már fölnőtt. Tisztában van a körülményekkel, a szokásokkal, az aktuális állapotával, amit kontrolálni is bír — ha bír —, meg úgy egyáltalán: elintézni magát önállóan.

Mindebből sokat tud már egy majdnem ötéves is sőt, vannak napok, amikor láthatóan mindent, a víz megengedésétől elkezdve a törölközésen át a lefekvésig. De jellemzően ránkutalt az érzelmi és fizikai állapotát illetően.

Felelősség. Nemcsak akkor, amikor átkelünk az úttesten, nemcsak akkor, amikor ápolni kell, vacsoráztatni, tiszta ruhát adni, hanem akkor is, amikor nem könnyű szeretni. Amikor nem az az első gondolatom, hogy dejó, hogy vagy nekem! Hanem akkor is, amikor vállalom a számomra legnehezebbet: megbírkózni önmagammal — érte —, hogy aztán erőszakoskodás nélkül tudjam terelgetni. Szívás. Nem kicsit.

Egészen eddig a pontig nincs nevelés, csak kompenzálás: saját gyerekkori sérelmeink újraélése — “a revans” —, miközben a fejünkben élő felettes szülői énnel küszködünk. És csak ezután tud a kezünkbe kerülni a döntés, hogy MI hogyan reagálunk. Már nem cincálnak az érzelmek, hogy aztán este lelkiismeretfurdalással szuszogjunk bele az álmába, mert nem fogunk olyat tenni, amivel vétünk ellene. És a céljaink ellen.

A haragunktól, a kiabálástól csak megretten, de nem alakul ki mögötte semmi olyan, amivel a szülő áltatja magát, amire áhít: tisztelet és rend. Pszichológiai tény. Ahogy talán az is, hogy az, aki repülni tud, még másképp tekint le a mindennapokra…

Ott állunk a reggel minden nyűgével, amikor a combmagasságból sugárzó ellenállás úgy vált hangulatot bennünk, mint a vizsla pulzusa, miután eldördült a jelzés, hogy irány a vadkacsa. Megvan a pillanat, amikor az asztal körül futkos, te meg a pulcsival utána?

Jól tudjuk és nagyon bölcsen hangzik, hogy a dackorszaknak örülnünk kellene, hiszen ekkor erősödik meg a gyerek akarata. De a mindennapok egy roppant határozott mozdulattal kenik el róla a púdert. Ha nem zuhanunk bele egy önsajnálattól fűtött kiabálásba és erőszakoskodásba, akkor nyert ügyünk van. Amint feloszlik a köd, megérezhetünk egy sokkal erőteljesebb motivációt: az együttműködést. Amíg előbbinek csupán a pillanatnyi feszültségkioldás a jutalma, utóbbi elérése annak bizonyosságával kecsegtet, hogy jó szülők vagyunk. Az egyik rövid távon enyhít, a másik hosszú távon könnyít a vállunkra nehezedő felelősségen.

Amikor úgy érezzük, már nem bírjuk el ennek a fontos fejlődési szakasznak a súlyát, mert fáradtak vagyunk, kialvatlanok, elfoglaltak és feszültek, akkor nyugodtan támaszkodjunk arra az egyszerű tényre, hogy a gyerekek szeretnek játszani. Szívességet teszünk magunknak, mert sokkal több levegő tódul a tüdőnkbe nevetéskor, mint amikor az idegtől rikácsolunk. És ha egyszer bejutott, akkor jólesik majd kifújni onnan.

Ki a romboló gondolatokkal, a háttérben zümmögő „miazhogyokkal” és a félelemmel együtt, hogy elrontjuk, amit annyira nagyon szeretnénk jól csinálni. Mert erről van szó, nem igaz?

Én nem azért igyekszem játékosan közelíteni felé, mert „nem merem” letörni az akaratát. Pont az a bajom, hogy merném. És nem is azért, mert nem tudom betartatni a jónak vélt határokat. Hanem egyszerűen azért, mert sokkal jobb jól érezni magam, miközben megtalálom a hozzá vezető utat.

Feltételezem, hogy az nem lesz életképes – azaz boldogságra képes –, akit folyton kényszeríteni kell valamire, vagy félelemből cselekszik. Sem pedig az, akinek a szeretetét teszik próbára, legyen szó gyerekről vagy felnőttről. Mert a cél nem szentesíti az eszközt. A szeretetnél, amit a megértés vezet és a felelősség támogat, nem lehet jobb tanácsadónk.

Ha szeretnél még több tippet, gondolatot és hangulatot olvasni ebben a témában, akkor neked szól a Nekünk Bevált könyv! 

Elvonom a figyelmét valami teljesen másra, miközben felkerül a cipő a lábára, bekötődik a biztonsági öv, kikerül a kezéből a töltőkábel. Ugye ismerős?

Másfél éves korukra igazán nagy gyakorlatra tehetünk szert a figyelemelterelés terén. Ám ahogy nyiladozik az értelem, kerekedik az egó, úgy csökken a hatékonyságunk. Hiszen hatással akarnak lenni az eseményekre, ami nagyszerű dolog! — amíg egyirányba haladunk. Ugyan mindig ér meggondolni magunkat, de ha ez egyáltalán nem opció, akkor trükközéshez folyamodunk, fenyegetőzés és kiabálás helyett.

A figyelemeltereléskor lényegében passzív szerepet tölt be a kisember, mert míg ő másfelé figyel, addig én csinálom meg “rajta”, amit szeretettem volna. Kicsi korban még könnyen le lehet nyűgözni, mert minden zajra odakapja a fejét, mindent látni akar. Ehhez képest a trükközéskor — mi így hívjuk—, már aktív részese a helyzetnek, konkrét feladatot kap, pl. válassza ki, hogy a pulcsit veszi fel előbb vagy a nadrágot. Ez összhangban áll a korával, a testtudata is fejlettebb (már tud futni, ugrálni), nem lehet csak úgy elvonni a figyelmét arról, ami éppen történik vele. Szülőként pedig “csak” annyi dolgunk van, hogy a saját gyerekünk fejődésének üteméhez igazítsuk a viselkedésünket.

Utólag visszatekintve, úgy érzem, hogy sokszor többet vártam el a 9-12-18 hónapos babámtól, mint amire ő akkor érzelmileg és értelmileg képes lett volna. Például, most már biztos nem reagálnám túl a kajaledobálást, hanem elterelném róla a figyelmét, hogy ne is vésődjön be neki ez a mozdulat, újra és újra aktiválva a magából kikelt anya látványát, ami fél éven át megunhatatlan műsornak bizonyult…

Ugyanakkor a passzív jelenlétnek is megvan a maga “korhatára”, ami után már nem szerencsés ebben tartani őket. Ha érezted már úgy magad, mint aki éppen kerékbetöri a kétévesét, miközben csak a pulóvert próbáltad ráadni, akkor biztos tudod, mire gondolok. Nem működött semmi figyelemelterelés, hát úgy voltam vele, hogy nem visszakozom már, gyorsan ráhúzom. Amikor a nagymama gondolta ugyanígy, akkor volt alkalmam kívülről ráborzadni a jelenetre és felismerni, hogy a fiúnk egyértelműen kinőtte ezt a hozzáállást!

Ennek a fordítottja, mikor a kétéves maga ragaszkodik a passzív szerephez, például, hogy mesét nézzen, miközben eszik/etetik, mert így szokta meg. A korából fakadó “aktivitás” pedig csupán abban nyilvánul meg, hogy nem hagyja, hogy a szülő elvegye tőle a készüléket…

Nem megoldás telefont nyomni a gyerek kezébe, csak hogy elkerüljük a “balhét” alapon. Hiszen nekünk kell felsegíteni őt a következő fejlődési szintre, hogy a számára legbiztonságosabbnak érzett közegben, általunk tapasztalja meg a határait. Azt, hogy milyen érzés, amikor valami nem úgy történik, ahogy ő szeretné és aztán hogyan tovább. Ha mindezzel majd intézményi keretek között találkozik először — a bölcsődében vagy az óvódában—, borzasztó nehéz időszak vár rá és ránk is. Ahogy ők nőnek, úgy nekünk is fel kell nőni a szülői szerephez. Ne hagyjuk cserben őket!

A trükközés egy jó eszköz a kezünkben, hogy erőszakmentesen segítsük át a gyerekeket az érzelmi hullámokon, miközben viszonylag gördülékenyen halad előre a nap. EZÁLTAL szoktatva őket a rutinra és együttműködésre. Ebből az időszakából pedig szépen vezet át az út — ugyan jóóó hosszan és rögösen, át a dacos hónapokon —, az önállóság felé. Szerencsés utat minden szülőnek!

Hetek óta csak gördülök lefelé a hírfolyamon, kattingatok ide-oda, portálokon nézek videókat és borzadok el. Teljesen lefojt, ami a világban zajlik, Európában, mert annyira semminek tűnik mindaz, amiről én írni tudnék itt, ahhoz képest, ami körülöttünk történik.

Ami megtörténik. Olykor írtó távolinak mutatva magát, szinte filmszerűnek, máskor meg egészen a közelben érezni a fenyegetést, a közöttünk hömpölygő gyűlöletet, mi válogat, minősít, megbont és elsötétít mindent. Az embereknek szükségük van az igazságra — valamifélére—, ami beleillik a világképükbe. Különben rettentő erővel törne rájuk a bizonytalanság, hogy hogyan tovább?

Bennem él még a gyerekkori emlék, mikor a nagypapám gangján, a szomszéd udvarból égbe nyúló templomtorny árnyékában azon tűnődtem, hogy mi lesz velünk a halál után. Nehéz és nagy gondolatok voltak ezek, alig fértek el bennem, de szerettem velük játszani. Az életet a “Gazdálkodj okosan!”-hoz bírtam hasonlítani. Nagyon utáltam, mikor mindig én estem ki elsőként és meg kellett várnom, hogy a nagyok végigjátszják. De aztán újrakezdtük! 6 évesen is hátborzongató volt belegondolni annak lehetőségébe, hogy milyen lenne az, ha nem volna tovább, ha nem volna újra. Szédületes mélység, hátrahőkölő magasság — ez futott át rajtam a pillanat töredéke alatt, aztán gyorsan elengedtem, mert megijesztett. És a kő is hideg volt, amin ültem, sötétedett. Megelégedtem hát azzal, hogy a Jóisten biztos kitalálta már erre a megoldást korábban, úgyhogy én inkább a Tomiról álmodoztam…

Hogyan tovább? Mibe kapaszkodjunk most? Én nem tudom, igazán nem, hogy kinek van igaza, és csak csodálkozva nézem, ahogy mások sziklaszilárdan állnak egyik vagy másik oldalra. Ezeket a sorokat gépelve is eszembe jut, vajon máris tudni véled / tudni akarod, hogy én hova húzok? És lesz olyan, aki emiatt nem olvassa, amit írok? Vagy éppen ezért?

Elmondom: legtöbbször a könnyek törnek előre, minden ideológiát, elvet és meggyőződést leelőzve, mert csak azt az igazságot tudom biztosan, hogy szülő vagyok és boldogságra akarom nevelni a kisfiamat. Nem fogok ennél többről posztolni, de kevesebbről sem. 

Mert a legtöbbet azzal tehetünk a jövőnkért, hogy egészséges érzelmű gyerekeket nevelünk magunk körül. Szinte nagyképűnek hat ekkora jelentőséget tulajdonítani magamnak, de talán pont ebben rejlik az ördöge, hogy el merem-e / el merjük-e hinni, hogy az, ahogy most viselkedünk a gyerekeinkkel, amennyi feszültséget ültetünk beléjük a mindennapok során és amennyi szeretettel gazdagítjuk őket, olyan lesz a következő generáció. Pont olyan. Építeni fognak vagy még többet rombolni — talán ez éppen most dől el.

Nem szoktam ilyen nagy szavakkal dobálózni — de meglehet, hogy csak kishitű vagyok. Fel kell nőnöm a feladathoz, mert ez az, amibe most kapaszkodhatok. És abba, hogy a nagy egészhez hozzá tud tenni egy parányit az is, ami Nekünk Bevált.

Újra kell gondolni az elavult nevelési elveket. Fel kell számolni a közösségileg elfogadott, sőt, sokszor elvárt, erőszakos fellépést a gyerekekkel szemben. Békére kell inteni az újra és újra feltörő gyerekkori sérelmeinket, hogy mi már ne adjuk tovább a pofont, se a bűntudatot a fölnőttség jogán. Van más eszköz a kezünkben, mint a leuralás, a rákiabálás, a büntetés, ami sosem működik, hiszen újra és újra meg kell ismételni, amíg bele nem ég a mélylélekbe a félelem, a jobb, ha meghúzom magam érzés. Keressük a szeretetteljes megoldást, mert láthatjuk, hogy mit okoz a világ rendjében, hogy ha az ember erőszakba nő bele…!

Visszazoomolok hát a saját életterünkre. Arról írok, hogy nekünk mi könnyítette meg a bölcsikezdést, hogy hagyta el a pelust és mivel próbálom leszoktatni a kiabálásról, amit tőlem tanult el. Az asztalról lesöpört építőkockákról, a polcra visszatett csokiról, laptopozásról, elindulásról, étkezésről, szeretésről és a türelemről, ami tanulható. Meg a kétségekről a sikerélmények között.

Kipróbálom, nyitom, zárul, hol szerencsém van, hol pontosan tudom a válaszom, gyönyörködtet, forgatom, szétesik, másként próbálom, a megoldásra hajtok, erről szól az én anyaságom…

Nagyot sóhajtva összenéztünk Donald kacsa és Spongya Bob feje fölött, aztán nekikezdtünk a „Most már indulnunk kell, gyerekek!”-mondókánknak. Ő a saját gyerekéhez hajolva, én az enyémhez. A kicsik meg továbbra is teljes eksztázisban kapaszkodtak a kormányokba, nyomkodták a gombot, hogy újra beinduljon alattuk a masina.

Pár perccel később a barátnőm válla mögött sikoltozva lobogott két kicsi kéz, ahogy távolodott. Én, mint aki kígyót szelídít, vonaglottam utána, karomban Jonatánnal. Bűbájos hangszínemet ugyan meg-megakasztotta az erőlködés, de rendületlenül igyekeztem meggyőzni arról, hogy… Igazából nem is tudom, hogy miről akartam. Semmi vidám nem volt abban, hogy el kellett jönnie. Abban sem, ahogy véget vetettünk a mókának. A barátnőm gyorsan meg is fogadta, hogy máskor messziről elkerüli ezt a helyet.

– De hát tele vagyunk pénzbedobálós automatákkal! Amik csak arra várnak, hogy próbára tegyék a szülőket – vetettem ellen.

Jó lenne, ha nem mindig vörösre sírt szemmel távoznánk tőlük. Sem engedelmesen a cipő orrára szegeződött, homályos tekintetekkel, ezt már csak magamnak mondtam. De szöget ütött a fejembe, hogy:

– Nem jól van ez így, hiszen mindannyiunkat kiakaszt egy ilyen helyzet! Mi van, ha pont ebben áll a mi felelősségünk, hogy ne vegyük természetesnek azt, hogy ennek csak ilyen kimenetele lehet?! Mondhatnánk, hogy végül is csak pár perc hiszti! Kitartóbbaknál negyed óra, húsz perc? Aztán úgyis elfelejti! – visszanézett a lépcső aljáról, hogy bökjem már ki.

– Csakhogy az egész világ egy nagy automata! – nevettem el magam a fennkölt gondolattól. – Elringat, felráz, csillog-villog, zenebona, boldogság, amíg van mivel működtetni. És bizony olykor leáll.

Hümmögve kidobáltuk a zsebünkből a nedves törlőkendőbe csomagolt almadarabkákat, amit még fönt köpködtek szét a kicsik.

És akkor mihez kezdünk, amikor a derű helyére hirtelen komorság tódul? Falba ütközünk, valami nem megy! Letaglóz, mert már nincs ott mögötte a szülői direktíva, amelynek fejet lehetne hajtani, amire nevelve lettünk? Vagy feldühödünk minden alkalommal, mert még mindig nem tudunk mit kezdeni a csalódottságunkkal? – ezt ismét csak magamnak mondtam, mert kiléptünk a forgalmas utcára, és beindult a babakocsis szlalomozás a tömegben.

Talán ha azzal lépek oda hozzá legközelebb, hogy ugye, milyen klassz dologban volt részed?! Ha megerősítem benne a jó élményt, és biztatom, hogy ide máskor is visszajövünk! A „Ha nem szállsz ki, többet nem jövünk ide!” negatív verzió helyett. Kicsalogatom a figyelmét a kormány mögül, hogy nézz körbe, meg kell jegyezzük, hogy hol vagyunk most, hogy máskor is visszataláljunk. Mit látsz? Hány emeletet jöttünk a lifttel? Gyere, számoljuk meg!

– Hopp, de előtte még köszönjünk el! – fordítom vissza szándékosan, hogy érezze, nem rohanunk, nincs „csőbe húzva”.

­– Jól nézd meg az autót, hogy otthon le tudjuk rajzolni, rendben? Pont ilyen kék lesz!

Ha így teszünk minden alkalommal, akkor talán felnőttként is képes lesz felülkerekedni a nehéz helyzeteken, mert afelé fordul majd, ami van, a nincs helyett.

Ha szeretnél még több tippet és gondolatot olvasni ebben a témában, akkor neked szól a Nekünk Bevált könyv!