Ez a bejegyzést 2013. szeptember 11-én írtam, az első hármas nyaralásunk első napján, mikor a 9 hónapos Jonatán fogzani kezdett, és Apa mentette meg a helyzetet…

Pár napja tekergett már az írás a fejemben “Egy anya titkai” címmel. A bűntudatról szólt volna, mikor bántó gondolatok feszítenek és alig bírom visszanyelni őket, mardosnak belülről keserűen. Talán te is érzel néha így. Tehetetlenül mérges vagyok, dühös, türelmetlen, ha lehetne… ha lehetne kihajítanám az ablakon! Bedobnám az ágyába és kifutnék, hogy ne is halljam! felkapnám és megráznám, hogy hallgasson már el! vagy egyszerűen letenném a földre és nem vennék tudomást róla. Róla, az én egyetlen, drága kisfiamról. Őrült ellentmondás. Ez az én anyatitkom, a szégyellt, ami nem illik az odaadó édesanya képbe… 

Arról is írtam volna, hogy nem hiszek a felmentésekben, hogy “én is kiborulhatok”, “én is lehetek fáradt”, “én is emberből vagyok”, mert ezzel azt írnám alá, hogy vannak felmentő körülmények, amikor az agresszió felett szemet hunyhatunk. Pedig nincsenek, mert ott tüzel az ingerült mozdulatokban, a dühös szembogárban, a kitörő felkiáltásban, és ahogy a gyermek ki van szolgáltatva a szeretetünknek, úgy védtelen az agressziónkkal szemben is. Máshonnan kell jöjjön a feloldozás!

És akkor az történt tegnap hajnalban, hogy az éjfél óta tartó fogzási őrületnek véget vetve apukája felpattant: most elindulunk sétálni, akkor majd elalszik! — ezzel repítve felénk a mentőövet, amivel kievickéltünk abból a csapdából, hogy tehetetlenségünkben még egymást is el kezdjük marni.

Ingerülten öltöztem a szekrény előtt, amikor kicsúszott a számon, hogy elegem van ebből a gyerekből! — ezt sosem mondtam még ki hangosan, riadtam meg. De erre az apja is kifakadt, amitől aztán megbátorodtam én is, aztán ő rákontrázott, majd én vissza, és megvallom, hogy jól esett kimondani a kimondhatatlant, elmondani az elmondhatatlant, kiengedni magunkból ezeket az ártalmas gondolatokat, hadd mossa tisztára szülői szívünket az egymásba vetett bizalom és törjön össze a megkövült képmutatás, hogy mindig csak a jót, a szépet… A végén már rázkódtunk a röhögéstől, hogy kínunkban mire vetemednénk. Felszabadítóan abszurd volt és bizalmas.

Bizalmas, mert neki elmondhattam, ő az édesapja, kettőnk közül a egyik, akiből lett és aki valójában soha nem ártana neki. Lépésről lépésre párolgott el belőlünk a feszültség, és helyére valami elmondhatatlan könnyedség és békésen fáradt derű kúszott. 

Az ébredező szálloda ablakain hunyorgó napfény csak egy jókedvűen andalgó, babakocsis párt láthatott távolodni a tengerpart felé, mit sem sejtve a szülők titkairól, akik egyszer cinkosságot fogadtak egészségben, betegségben, örömben, bánatban, szülőségben, hülyeségben…

Boldog Apák napját! 

Az anyává válás gondolatát ízlelgetve, talán a felelősség terhe tűnik a legfanyarabbnak. Émelyítő eléképzelni, hogy mindig ott lesz velünk valaki, aki nem ÉN vagyok, de még magamnál is jobban kell vigyázzam, értsem, szeressem. Képes leszek rá?

Az első időszakban még annyira új a jelenléte, hogyha csendben alszik az ágyában, meg is feledkezünk róla. Olyan, mint egy vendég, akire tekintettel kell lenni, aki előtt nem káromkodunk, nem hallgatjuk hangosan a zenét és előbb őt szolgáljuk ki, csak aztán magunkat…

Majd eltelik a harmadik, a negyedik, az ötödik hónap és úgy kúszik bőrünk alá, a zsigereinkbe, a szívünkbe a szeretet, hogy a neki szentelt figyelem természetessé és könnyeddé válik, most már ő a harmadik és kettőnk közül az első. Így lesz kettőből család, lányból anya, fiúból apa, vendégből pedig a kisbabánk…

Az úgy volt, hogy kicsit másnaposan ébredtem / lettem kiugrasztva az ágyból.
— Anya, reggel van, nézd csak! — és nézem csak, mert olyan aranyosan állapítja meg, mintha nem lenne minden reggel reggel. Készül a tea, pirítós. “Az enyémre ne tegyél vajat, anya!” — mondom, mint egy szinkronhang, amikor megjelenik tíz kicsi ujjacska a konyhapultba kapaszkodva, hogy megfigyelje, minden rendben zajlik-e.

Eltelik a délelőtt, csak semmi hirtelen mozdulat, könyv olvasás együtt, beszélgetés, gyurma… És kb. fél 2-re le is nullázódom. Érzem a pánikot magamon, elnézve a mellettem pörgő gyerekem, hogy ha nem alszik ma délután, akkor végünk. Hiába, nem lehet büntetlenül kimaradni már este, ha a kiscsaládnak nincs segítsége!

Bevetek hát mindent, hogy összehangoljam a kedélyeket, aztán feladom és behozom a laptopot, hogy a Vándormadarakra aludjunk el. Fészkelődik, felül, lefekszik, én meg kiakadok:
— Jonatán! Kurvára tedd le a fejed most rögtön!
Leteszi. Még fújok egyet a felnőttség jogán, mint aki el akarja hinni egy pillanatra, hogy jól végezte dolgát, aztán meglátom, hogy könny gyűlik a szemébe. Egyből átváltok, mert ennél még az is jobb volna, ha üvöltve bömbölne, de nem. A gyerekem nem szól semmit, csak könnyes szemmel kurvára leteszi a fejét, mert megfélemlítettem.
— Sajnálom, hogy így rád förmedtem, picim, ez nem szép dolog, bocsánat! Nem így kellett volna, most már tudom. Légyszíves, próbálj meg elaludni, mert nagyon álmos vagyok én is, és ha most elalszunk, akkor sokat tudunk játszani délután!

Simogattam még egy kicsit, enyhült a kis arca, mintha sikerült volna elcsitítani benne a riadalmat, nemsokára elaludt. Belezokogtam a párnába, amikor apukája áttette mellőlem a kiságyba. Egyszerre szorította meg a szívem a bűntudat és gubózott a torkomba kikiabálhatatlanul, hogy nem tehetem meg! Nem tehetjük meg, hogy így kifárasszuk magunkat, mert akkor ennek tesszük ki őt másnap — megérte?

Kezdenek bepörögni a gondolataim. Hol magamat vágom a falhoz a saját kezemmel, mint egy akciófilmben, hol azt vizualizálom, ahogy a férjemnek esek. Hánykolódom, aludnom kellene, de azt nem tudok — csak annyit, hogy most már lelkileg is teljesen szétfolytam. Mit kezdek vele, ha felébred 2 óra múlva? 

Persze arra még volt erőm — erőnk —, hogy csúnyán összevesszünk az apjával. Ismerem ezt a beszűkült tudatállapotot, mikor egymástól szívjuk el a levegőt, csak mert nekünk éppen kevesebb jutott — úgy érezzük. Ilyenkor fel kell adni ezt a gyermeki reakciót, ami ott gyökeredzik valahol mélyen, valahol hátul, és gombnyomásra pöccent.

Adjuk fel! Lépjünk hátra kettőt! Ismerjük a kimenetelét, de nem lesz idő a feloldozásra a végén, mert előbb fog felébredni az a szöszke fej, és nem, most nem ahhoz kell bújni, jó mélyen beleszippantani, rajta vígasztalódni, a társunk felé meg haragot tartani. Ne mossunk össze mindent, csak hogy a kibogozhatatlan érzelmek rejtekében nyalogathassuk a vélt sebeinket. Ideje két lábra állni, hogy a karjaink ölelkezhessenek. Mert kell a béke ahhoz, hogy majd átbeszéljük a felcsúszott érzelmeket. Minden tüske egy száron termett…

De nem most. Most egy instant terv kell, anyának és apának, hogy összetákolják magukat. Amikor a tisztánlátásunkat az önsajnálat ködösíti be, akkor mielőbb olyan helyzetet kell teremtenünk, amiben döntésképesek lehetünk. Apró, pozitív mozzanatok egymásutánjába kapaszkodva, lépésről lépésre kijuthatunk a mélyéről. Jelenleg nagyvolumenő változásokra nem vagyunk képesek, ezért is zizzentünk össze és kezdett nyomni a tehetetlenség — pl. hogy most azonnal jöjjön egy nagymama, aki derűsen eljátszogat a nap második felében a kicsifiúnkkal, míg mi úgy heverésszük ki az elmúlt napokat, ahogy annak előtte. Ha a legvágyottabb elérhetetlen, keressük a kivitelezhető verziókat. A lényeg, hogy valami jólesőt hozzunk össze mielőbb. Önjutalmazás ON!

Tíz perc múlva csönget a pizza az ajtóban, közben további kétes termékekkel tértem vissza a boltból, ahova olyan elszánt arccal nyitottam be, mint egy titkosügynök, aki ballonkabátot visel a fekete bőrcucc fölött — vagy egy anya, aki nassolnivalót áhít, macinaciban a kabát alatt. És nem egész negyed óra múlva indul a szombat délutáni mozi, hogy a végén azzal a megnyugvással a tekintetünkben emelkedhessünk föl a kanapéról, hogy hatással vagyunk az életünkre! A feszülős fáradtság nyújtózkodós pilledtséggé szelídül, mikor úgy kapcsolódunk ki, mintha csak ketten élnénk együtt. A kritikus 2 óra elteltével pedig már azt lessük, hogy na, mikor ébred már fel az a kismuki, aki olyan jó, hogy van nekünk! Bizony ennyit tud fordulni a világunk, ha van egy összehangolt terv, mikor Mr&Mrs.Black kicsit bedobja a törölközőt…

Ha anya késve indul a gyerekért akkor…

Végigloholja az utat, miközben csak az jár a fejében, hogy szegény gyerek, remélem nem egyedül vár rám! A permetező esőtől összeugrik a haja, mert a kapucnit sehogy se tudja a fején tartani a menetszélben, de ez most nem számít. Amúgy a háta meg csurom víz a pulcsi alatt. Az emelkedőn fölfelé még eszébe jut a feneke — legalább sportolok! — teszi helyre a kínt. És szintidő alatt érkezik meg. “Megcsináltam, nem semmi anya vagyok!” — kapaszkodik az érzésbe, míg kifújja magát és csinál egy szelfit a pocsolyával, csak mert örül.

Ezúttal Artúr apukája rukkolt elő a megoldással:

“Artúr eléggé odavan a tömegközlekedési eszközökert, főleg metró, busz. Apa meg kreatív. Úgyhogy most az van, hogy Artúr szája az alagút és a fogkeféje a metró. Olyan állomások vannak, hogy felül -hátul, elől -alul, alul-hátul. Nincs tiltakozás, sőt, még kuncog is hozzá.”

Lassan 3 éve nézem, ahogy a férjemből apa válik. Szándékos a jelen idő – magamra is ezt használom –, mert nagyon úgy tűnik, hogy ez nem történik meg egyik pillanatról a másikra.

Valami elindul, amikor tudomást szerzünk róla, valami megérint, amikor először vesszük a karunkba, valami beköltözik, és már soha nem múlik el, mindig jön velünk. De a létezést, hogy anyák és apák vagyunk, azt folyamatosan tanuljuk.

Én voltam már anya, szoptatós, beteg gyermeket ápoló, szavakat tanítgató, ovisért menő, hisztit kezelő stb. Ahogy ő is volt már totyogóst kísérő apa, legózós, fürdetős, elaltatós, csavarozni tanítós stb. De ki tudja, hogy milyen szülőnek kell lennünk holnap? Mindig adódik egy új helyzet, egy új fent vagy lent, vagy csak a régi körök, ha aznap éppen nincs meg a megoldásunk.

Sokszor mondja este, hogy „ma jó apa voltam”, vagy csak gondterhelten hallgat. Pedig biztosan tudom, hogy nincs olyan, hogy ma vagy holnap. Helyzetek vannak, amiket vagy jól kezeltünk a nap során, vagy nem. És egyik sem határozza meg végérvényesen a másikat.

Persze, azt tapasztalom, hogy ha sokszor ismételjük a rosszat, akkor hozzászokunk, akkor az válik rutinná: első blikkre felemeljük a hangunkat, robbanunk vagy méltatlankodunk, aminek súlyát aztán tízszer olyan nehéz lesz leemelnünk a gyerekről. És minél többet pakolunk rá, annál kevésbé lesz önfeledt, vidám és szeretetteljes. Akárcsak a szülei.

Egészen kifordul magából a gyerek, ha nincs jól szeretve. Kicsi, idegesítő szörnyeteggé lesz. Ugyanakkor ha kitartó munkával – így mondom, mert a felnőttek ezt a szót értik meg jól –, napról napra, helyzetről helyzetre leemeljük ezeket a terheket róla, akkor újra ragyogni fog. És észre se vesszük, ahogy megfogjuk a kis kezét: úgy emelkedünk el a talajtól, mint a papírsárkány, amit a szél szárnyra kapott.

Ha szeretnél még több tippet, gondolatot és hangulatot olvasni ebben a témában, akkor neked szól a Nekünk Bevált könyv! 

Ahogy ők járni, beszélni, meg bilibe pisilni tanulnak, mi úgy tanulunk jól szeretni. Te gondoltad volna anno, hogy ez ilyen lesz?! Vagyis, hogy ilyen is lehet! Mert inkább csináljuk így, mint amilyennek akkor tűnt, amikor még nem tudtuk elképzelni magunkról, hogy egyszer anyaként is megtaláljuk a saját utunkat… Ahogy nekünk bevált.

Apa sokszor nem tudja, mitévő legyen a kisfiával. Bár már egészen emberszabású, két lábon jár, normális kaját eszik, elvan az anyja nélkül is és meglepő módon érti a viccet. Mégis egy tényező továbbra is aggodalmat ébreszthet a férfiszívben: nem érti, hogy mit mond!

Ez sokszor még anyának is fejtörést okoz. Hiába ő az ANYA, ösztönökkel, meg 9 hónappal és cicikkel, neki sem mindig megbízhatóak az adóvevői a babanyelv dekódolásához. Ő is átérzi olykor a tanácstalanság zavarbaejtő aggodalmát.

De hát kamaszként sem fogjuk mindig érteni, mi a baja!

–  ami azt bizonyítja számunkra, hogy a beszéd képessége önmagában még nem garancia a másik megértéshez. Megéri már most keresni hát a közös nyelvet, amihez jól jön Anya segítsége, egy kis bátorítás és ötletek, hogy Apa is ráérezzen, mennyi klassz dolgot lehet csinálni már egy 1,5 évessel (is)!

Birkózás. Ez általában jön magától. Ilyenkor Apa fontos dologra tanítja a gyermekét a finom, anyai érintés kiegészítéseként. Arra, hogy „nem vagyok törékeny!” Jean Liedloff ír arról, hogyha egy babával úgy bánnak, mintha törékeny lenne, úgy is fogja érezni magát, ami nem csupán kellemetlen a számára, de felnőttkoráig akadályozhatja a fejlődését. Ráadásul a kacagásban – amit nem csikizéssel kényszerítünk ki, hanem mókával – feloldódik minden feszültség.

Építőzés. „Most kell elérni, hogy megszeresse az építőzést, és akkor később le lehet tenni legózni. Engem leraktak a szőnyegre, és addig ott maradtam, amíg elől voltak a legók…” – szuper! Már Apa is sejti, hogy a most együtt töltött idő készíti fel a gyereket az önálló játékra.

Mászós. Úgy tűnik, hogy nagyvárosi kisfiú előbb mászik szekrényt, mint fát, de Apa szerint ezzel már a famászásra trenírozza a fiát, aki sikongatva élvezi az izmozást. Igazi apa-fia program pókemberként kúszni föl az ajtókra, hűtőre, szekrényekre…

Labdajátékok. Anya egy kislabdával tanítgatta a gurítást. Szemben ültek egymással, már egyre jobban ment, viszont a dobás még kicsit gyatrán. Aztán megérkezett Apa a nagy kosárlabdájával, fiúcskának meg egyből leesett az álla: másnap már két kézzel emelte fel, harmadnap el is dobta, azóta megy neki a kisebbel is. Hiába, ebben Apa a nagyobb motiváló erő! Most a pattogtatást tanulják.

Könyvbemutatós. Arra hazaérni, hogy a napsütötte szobában Apa egyszer csak gondolt egyet, és körbepakolta a könyveket, amit kicsi fiú a kezecskéit morzsolva, tátott szájjal nézett, hogy aztán együtt induljanak el belekukkantani mindegyikbe – egészen szívolvasztó élmény!

Állatkert. A szétnyithatós könyvekből állatkertet lehet építeni a plüssjátékoknak, vagy alagutat, amin átmasírozhatnak, de lehasalva kukucskálni is lehet egymásnak és szuper csúszdapályának is lehet használni a könyvespolchoz támasztva. De nem snassz ám elmesélni azt sem, ami benne van. Annál izgalmasabb, ha most nem Anyától hallja.

Hozd ide! Nagyszájú Apokák mondása, hogy már időben el kell kezdeni megtanítani a gyereknek, hogy odahozza a sört, amiben igazuk lehet – csak kitartásuk is legyen. Az éppen járni kezdett totyogós tényleg lelkes résztvevője a hordozós játékoknak. Először jópárszor meg kell neki mutatni, hogy mit, hova hozzon, aztán türelmesen kivárni, amíg sikerül. Minden nap elpróbálgatni és mindig megdicsérni, lelkesíteni. Végül is a pszichológia is alátámasztja, hogy mindig azt a képességét kell fejleszteni a gyereknek, amire nyitott…

Párosítás. Nagyobb lélegzetvételű projektként meg lehet keresni a könyvben szereplő fotók igazi verzióját a lakásban vagy az utcán. És nagyon büszke lesz majd Apa, ha kicsi fia először mutatja meg a tárgyakat önállóan – erre ő tanította!

Apa hobbija. „Szakmai szemmel nézve: bevonódtak az én apai világomba, és nemcsak a szenzomotoros képességük, a kézügyességük, vagy a perceptuális pontosságuk, a koncentrációjuk fejlődött, hanem „fiús” dolgot vittünk végbe közösen, mindez hozzájárult a férfi identitásuk kialakításához is.” – Révész György, pszichológus a fiaival töltött időről.  Ha Apának a fényképezés a hobbija, akkor ebbe lassacskán a fiát is bevonhatja. Nálunk első lépésként a kicsi kezébe adta a gépet, és együtt próbálgatták, forgatták, bütykölték elmélyült figyelemmel.

Közös séta. Kutatás bizonyítja, hogy azok a kisgyerekek, akiknek rendszeres program volt nagy sétákat tenni az apukájukkal – miközben mesélt nekik a látnivalókról, fákról, autókról, kóbor macskákról –, gazdagabb szókincset használnak, többször szolgálnak magyarázattal a nekik feltett kérdésekre, és hosszabban fejezik ki magukat, mint azok, akik mellől hiányzik az apa aktív jelenléte.  Igen, Apával sétálni meghatározó élmény.

Nem nagy programok kellenek ide, csak amit Apa sem un éppen. Hiszen a kicsi bármire kapható, amit ő kezdeményez. Az Apák kiváltsága pedig a csodálattól csillogó babatekintet. Nekünk bevált.

Kell a segítség. Elég sokszor egy kicsi. Csak hogy anyának is legyen szabadideje! Nagyon jót tenne, ha felszállna kicsit a babaillat körülötte, feltöltődne más ingerekkel is, lazulna a figyelme, hogy aztán újra megteremtse maga körül azt a légkört, amiben a boldog gyerekek nőnek fel…

Kell a segítség. Elég sokszor egy kicsi. Csak hogy apában is megeredjen az az érzés, hogy neki is kezdettől fogva helye van a kicsi baba mellett! Hogy letűnjön már az a társadalmi nézet, miszerint csak a nő feldata a gyerek. Mert ezzel lett kipenderítve minden férfi a saját gyermeke első éveiből. De kinek jó ez?

Nekünk nem, mert esélytelen úgy teljesíteni a mindennapokat, ahogy segítséggel tudnánk. Nekik sem, mert esélytelen úgy kiélvezni a babájával töltött időt, hogy kezdettől fogva kétbalkezesnek van titulálva. És ha többé nem találja a helyét otthon, abból sok konfliktus ered: csak függ a levegőben valahol a munka, a szórakozás és a család háromszögében, de az utóbbi már nem azt nyújtja, amit megszokott, sokszor frusztrált a helyzettől, az anya és babája között – vagyis mögött -, munka után, edzés előtt “babázik” egyet, de nincs igazán együtt töltött idő a kicsivel. Pedig nem nagy programok kellenek ide, elég lenne csak a figyelme…

Megéri beszélgetni egymással, kiteríteni, hogy kit mi nyomaszt, mert csak ketten lehet változtatni azon, ami nem jó irányba halad.

Valahogy a mi hátunk mögött ott feszült az elvárás, hogy nőként kapásból tudjuk, hogyan kell pelenkázni az újszülöttünket, hogyan kell tartani a karunkban, szoptatni, büfiztetni, elaltatni, hiszen mi anyák vagyunk! — nincsen hátra arc. És bele is jöttünk szépen. Lehet, hogy néha kifolyt a pisi vagy a babasírásba zokogtunk, de miénk lett a megmásíthatatlan érzés: “a legjobb dolog az életemben, hogy az anyja vagyok”. Elhiszitek, hogy mi is minden nappal tanuljuk, hogyan kellene jó anyának lenni?

Ti más utat jártok be. Megértjük, ha bíztatásra van szükségetek, hogy megpróbáljatok ti is mindent a baba körül és vele. Megéri bevonódni, mert csak így lesztek igazán részesei a soha vissza nem térő pillanatoknak. Nem kell mindent úgy csinálnotok a babával, ahogy mi, nem várjuk el. De nem érdemes még tovább kimaradnotok — “majd, ha beszél a gyerek!”  Szánjatok rá időt már most, hogy kiismerjétek egymást kettesben, mert belőled is csak egy van neki, ahogy belőlem…