Vannak varázsszavak az életünkben, melyekre ezer szállal rezdülnek meg bennünk az érzések valahol ott hátul, a mélyben. És előhívnak egy hangot, egy illatot, egyre gyorsul a spirál, események sora tódul át a pillanat töredéke alatt, huss! — felhúzva a körvonalait elénk: ANYA.

Vajon mennyire valódi? Vajon mennyire igaz a fejünkben élő kép róla? — Akit szeretünk, akivel hadakozunk néha. Csecsemőként letapogatott érzések halmaza Ő. Gyerekkorunk élményeinek tükre, amin megcsillant a napfény, és Ő visszatükrözte. Meg a tompa gomolygás a homlokon is Ő lehet, egy szikra, ami lángra lobbantja bennünk a végtelent. A végtelennek hitt képzeletünket, hogy bármire képesek vagyunk, szépek vagyunk, ügyesek, szerethetőek. És a felperzselt anyaföld közepén kuporgunk – fölnőttként.

Hacsak fel nem növük. Hacsak fel nem neveljük a kislányt ott belül, hogy már a sajátjainkkal foglalkozzunk magunk körül. Hacsak számon nem tartjuk önállóan a belső kincseinket és továbbcsiszoljuk a hamuszürkéket. Ha nem ismerjük fel a változást benne, magunkban és a körülményeinkben.

Az anyukám 12 éves koromban elköltözött otthonról. Ezt csak felnőttként mondtam ki először. Addig csak apától, a városból, a házasságából, de sohase tőlem. Végtelenül szívós egy gyerek, mert a gondolataiból és érzéseiből sző áttörhetetlen pajzsot magának, ha úgy érzi, nincs ki megvédje. Azt mondják, hogy 25 év fölött már nem ér a szüleinket hibáztatni azért, amilyenekké lettünk. Egyetértek. Bár voltak szívemet szaggató felismerések, már tinifejjel is azt gondoltam, hogy ha másképp alakul akkor a családi élet, biztos más ember leszek.

 Jóban vagyok magammal, úgyhogy nem kell senkinek bocsánatot kérnie értem…

Alakíthatjuk azt, amilyenek vagyunk, ahogy beszélünk, véleményt formálunk, ahogy másokkal bánunk, ahogy magunkra tekintünk. Főleg, amióta van gyerekünk, aki kimondat velünk olyan dolgokat, amikről nem is tudtuk, hogy magunkkal hoztuk… Egyre több minden kerül ki a svédasztalra, és ahogy az ízlésünk változik, úgy válogathatunk, hogy mi maradjon és mi az, amibe sosem akarunk már belekóstolni.

Szeressük magunkban mindazt a jót, amit a szüleinktől kaptunk, mert az tart majd felnőttként is közel egymáshoz — minden más két életszál hasztalan kibogozásába ölt idő volna, míg nem az egyik hirtelen véget ér, és megrökönyödve állunk, hogy most végre elengedhetnénk, de nem tudjuk…

A múlt, a ki nem mutatott érzések, át nem adott ölelések hiánya ékelődhet anya és lánya közé. Hiszen az utóbbi rájön, hogy másképp is lehet szeretni, mint ahogy őt szerették. És őt miért nem úgy? Sokan kezdjük kutatni a múltunkat, kérdéseket teszünk fel, ha olyan szerencsés helyzetben vagyunk, hogy van kinek és választ is kapunk. De a feltépett sebekre nekünk kell megkeresnünk a gyógyírt! Szelidítsük tapasztalássá mindezt, hogy a helyére kerüljön. Oda, ahonnan nem fog feljönni egy családi ebéd során, oda, ahonnan nem szól ki belőlünk a gyermeki sértettség egy felnőtt nő hangját. És oda, ahonnan nem késztet már folytonos bírálásra, támadásra — se meghunyászkodásra.

A múlt az, amiből a jelen fakad, amint magunk mögött hagytuk azt…

Az a jelen, amit már mindannyian új minőségünkben élünk. Új szerepünk van, amit mindenkinek szokni kell, tanulni. Ha az egymással való erőharc helyett megerősítjük a cinkosságunkat ebben is, akkor az egyik legfontosabb kapcsolatunkat sikerült átmenekíteni…

Fél évvel ezelőtt, ilyenkor már a kórházban duruzsoltam a pocakomban kuporgó kisfiamhoz, hogy hamarosan találkozunk…

Most itt alszik mellettem és amíg egyik tappancsa a lábamon pihen, van egy kis időm, hogy írjak valami szépet születésének 6. hónapfordulójára. Pontosan 6 hónap, azaz 189 nap, vagyis 4536 óra és kb. 272160 perc. De vajon hány mosoly? Mennyi könnycsepp? Mennyi élmény?

Kezdjem el sorra venni, hogy mennyi minden történt azóta? Hogy utazott már repülőgépen, hajón és az elmúlt hetekben a mellkasomon hordozva együtt fedeztük fel Isztambult? Vagy írjak a fejlődéséről, hogy itt fordult át először a hátáról a pocakjára és hogy tegnap már két kézzel elkapta a feléje guruló labdát? Vagy az anyává válásom folyamatán elmélkedjek? Esetleg keressem meg az utolsó pocakos fotóm és úgy fogjam most magamhoz Jonatánt, mint akkor a pocakban? A szülésélményünkről sem írtam!

Vagy egyszerűen írjam le, hogy egy gombóc van a torkomban és olykor a klaviatúra is elmászik a kezem alatt, mert annyira kitölt itt belül egy érzés, hogy néha még ki is csordul?

Nem illetném csupán csak annyival, hogy ‘a szeretet’, mert más is lapul még ott – a fekete-fehéren túl a színek. Mert kaptam sok türelmet, bevallom, hogy többet is, mint reméltem, kaptam önfeledt örömöt, tengermély érzéseket, empátiát is sokat és odaadó kedvességet, de kaptam mellé hirtelen dühöt, elfojtott könnyeket, olykor bizonytalanságot, kételyt. És ezek között kavarog még a félelem, félelem és féltés, aggódás és bizalom, bizalom magamba és benne és az az egoista hatalom, hogy ő az enyém, meg az elengedést, a szabadon szeretést.

Óriási szélsőségek, ha belegondolunk, így nem lehet gyereket nevelni, ezt is mondhatjuk, de amit leírtam, azok a nyers érzések egymás mellett. Ezt vonja be, itatja át, puhítja fel, érleli egybe és tartja össze a szeretet. Végül az tesz képessé érezni ezt is, megélni azt is. Fél évvel ezelőtt ezt nyújtották át a kisfiammal együtt. Csodálatos egység, ha belegondolunk, így lehet csak gyereket nevelni, ezt is mondhatjuk, de amit leírtam, azok csak betűk egymás mellett, mert rájöttem, amit érzek azt szavakkal nem is lehet…