Ma több alkalommal úgy viselkedtem Jonatánnal, mint régebben, amikor sokkal többet kellett küzdenem egy-egy napért, hogy „túléljük”. Hogy vidámság legyen a feszültség helyett. Hogy keressek egy menekülő útvonalat, ahol leléphetünk a baljós gondolatok elől – ki a szabadba vagy máshoz át. Együtt mindig könnyebb volt.

Nem történt olyan, amiért marcangolna a lelkiismeretem, de észre kell vennem magam a nap végére, hogy többször figyelmeztetett a fiam tekintete arra, hogy visszaléptem egy szintre, amin egyszer már túljutottunk.

„De anya! Mi már nem viselkedünk így egymással!” – mintha csak ez mondta volna meglepődve.

Ugyanúgy felcsattantam apróságokért, amiért nem kellett volna. Elküldtem melegebb éghajlatra, persze meghallotta, hát elvicceltem.  Többször „léptem le” a telefonomba is, mint indokolt lett volna, ahonnan még nehezebben volt „visszatérni”. Előretoltam a háztartást, mint valami védőbástyát, ami mögé bújhatok, mert nem volt kedvem játszani, vele foglalkozni. Vissza-visszaköszönt egy szinte elfeledett hangulat…

Flashback

Volt valami megfoghatatlanul nyomasztó a kisbabázós években, ahogy visszagondolok. Hogy az elszeparáltság, a folyamatos ismétlődések, a korlátok, vagy csak a kialvatlanság okozta-e időről időre, nem tudom. Mindenesetre ott volt benne. A mélyén.

Nem beszélünk róla, talán meg sem fogalmazódik, de rezignálttá tesz akár napokra, ha nem tudjuk lerázni. Ha nem jön valami plusz inger, amitől új erőre kapunk.

Tettük a dolgunkat, láttuk a szépet, a vidám pillanatokat, hogy „milyen jó nekünk, mert megtehetjük”, „milyen jó, hogy ő van”, mégis volt ott más is. Valami több összetevős gubanc, ami az ember torkán akadt, amikor nem ment az altatás. Vagy szimpla helyzetek sora követte egymást, mégis aznap beletört a bicskánk, és „ez annyira, de annyira kiakasztó már!” Kifutnánk, elbújnánk, feladnánk! 

Talán az a legfárasztóbb az anyaságban, hogy non-stop láthatóvá váltunk. A kérdés csak az, hogy mennyire tudunk jelen lenni?

Különös játéka az életnek, hogy Anyák napja előtt egy nappal azt kiáltom magamban, hogy „utoljára akkor voltam igazán boldog, amikor még nem volt gyerekem!” – hívjuk anya-mazónak.

Gondolhatjátok, micsoda súlya van egy ilyen mondatnak kimondatlanul is. Épp ezért írok róla, amikor már csak 1 nap, és nagycsokros kisgyerekek és meghatódott anyukák árasztják el az internetet. Valószínűleg én is egy leszek közülük. De most ne erről, ne a szépről, a semmihez se foghatóról, hanem a másik kimondhatatlanról, ami szintén része az egésznek…

Arról, hogy 4 és fél éve azért kűzdök, azon ügyeskedem, mint egy kötéltáncos, máskor meg élharcos, hurrá-optimista ember, hogy BOLDOGNAK ÉREZZEM MAGAM A HELYEMEN! Az adott lehetőségeimhez mérten, ami lehet, hogy sokkal szűkösebb, mint másnak vagy éppen sokkal tágabb. Hogy NE MÁS bajával csitítsam el a számat, mert nekem legalább megadatott…, nekem legalább van kivel…, nekem legalább van hova… Mindig, mindig azt nézve, ami van, a nincs helyett. Hát nem ez egy boldog ember hozzállása az élethez? – ne válaszolj, most ne, kérlek, mert megnémulok tőle és ez most fontos lehet.

Álltam a konyhapult felett, és próbáltam visszaemlékezni arra, hogy milyen volt régen. Az új időszámítás előtt. Én. A férjem. Az életünk. A hétvégénk. Egy napunk. Eddig mindig sokkal üresebbnek éreztem, szinte csontváznak, amit csupa olyan dolog töltött ki, ami hasztalan. De azért sose blamáltam le utólag azt az időszakot, se magamat, se mást,  mert nagy igazság, hogy előzmény nélkül nincs utózmány. Sokan mondják azt, hogy „áh, nem tud semmit még, akinek nincsen gyereke!” – ők mondják rendszerint azt a második után, hogy „nem tud semmit az, akinek nincsen két gyereke!” Meg három, majd négy.

De tudjátok mit? Nekem inkább az a bajom, hogy már nem tudom azt, amit azelőtt tudtam, mielőtt gyerekem lett.

És egy huszárvágással le is zárnám ezt a bejegyzést itt, előttetek. Ne haragudj érte! Inkább folytasd magadban ezt a gondolatsort, ha érezted már valaha úgy, hogy akkor voltál utoljára igazán boldog, amikor még nem volt gyereked. Valószínűleg ez nem igaz, valószínűleg ez nem is így igaz, csak rossz a setup – szoktam mondani magamnak. Valamiből túl sok, valamiből túl kevés. Mert kit érdekel az igazság, amit jelen esetben is csak egy pillanat legitimál, mert aztán halványodni kezd? Csak a nyoma marad ott, hogy emlékeztessen arra, amit még akkor tudtál, mielőtt…

Emlékezzünk rá, lányok! Boldog Anyák napját! – holnapra.

Én vagyok az édesanyád,
az ölelő kar,
a biztonságos meleg,
a tápláló test,
a szüntelen szeretet,
az odaadó szülőd és …
a lábtartód, ha úgy jó neked. 

Az anyává válás gondolatát ízlelgetve, talán a felelősség terhe tűnik a legfanyarabbnak. Émelyítő eléképzelni, hogy mindig ott lesz velünk valaki, aki nem ÉN vagyok, de még magamnál is jobban kell vigyázzam, értsem, szeressem. Képes leszek rá?

Az első időszakban még annyira új a jelenléte, hogyha csendben alszik az ágyában, meg is feledkezünk róla. Olyan, mint egy vendég, akire tekintettel kell lenni, aki előtt nem káromkodunk, nem hallgatjuk hangosan a zenét és előbb őt szolgáljuk ki, csak aztán magunkat…

Majd eltelik a harmadik, a negyedik, az ötödik hónap és úgy kúszik bőrünk alá, a zsigereinkbe, a szívünkbe a szeretet, hogy a neki szentelt figyelem természetessé és könnyeddé válik, most már ő a harmadik és kettőnk közül az első. Így lesz kettőből család, lányból anya, fiúból apa, vendégből pedig a kisbabánk…

Ha anya késve indul a gyerekért akkor…

Végigloholja az utat, miközben csak az jár a fejében, hogy szegény gyerek, remélem nem egyedül vár rám! A permetező esőtől összeugrik a haja, mert a kapucnit sehogy se tudja a fején tartani a menetszélben, de ez most nem számít. Amúgy a háta meg csurom víz a pulcsi alatt. Az emelkedőn fölfelé még eszébe jut a feneke — legalább sportolok! — teszi helyre a kínt. És szintidő alatt érkezik meg. “Megcsináltam, nem semmi anya vagyok!” — kapaszkodik az érzésbe, míg kifújja magát és csinál egy szelfit a pocsolyával, csak mert örül.

Testünkön hordozni a babánkat maga a boldogság. Az aktív szülői lét kényelmes és praktikus megoldása. Megnyugtatja a babát, szabaddá teszi az anyát, apát. Egy szóval, hordozni menő! — vallja a Magyarinda. Nekünk bevált.

Úgy terveztem, hogy már születésétől kezdve hordozni fogom a babámat. Örököltem kengurut, kendőket, és ezzel le is tudtam a témát — pipa a kelengyelistában. Aztán egyszer csak ott álltunk a tükör előtt, és minél sikertelenebbül próbáltam magamra kötözni a csöpp babámat, annál kisebbre törpült bennem az ősanya képe, amilyennek kismamaként képzeltem leendő önmagamat, Az elveszett boldogság nyomában c. könyv indiánjairól olvasva…

Jó lett volna előre informálódni, hogy melyiket mikortól és hogyan is kell megfelelően felkötni, de annyi minden tornyosult még előttem akkoriban! — leginkább egy nagy pocak, amivel kiválóan hordoztam.

Maradt az összeölelkezés, a ringatás. Az egykezes megoldások, szájjal, foggal kombinálva (zacskó kibontás), néha térddel (hűtőajtó kitámasztás), csípővel (fiók becsukás). És a babakocsi, amiben kicsifiú békésen elnézelődött és hosszú órákat aludt. Nem is tudom, mihez kezdem volna, ha sír és láthatóan nem jó neki ott. Elkönyvelem, hogy ő ilyen és bár kételkedve, de hagyom “hadd szokja“? Esetleg elhiszem, hogy “látja, már most el van kényeztetve a kicsike, azért sír úgy“? — felhigítva az anyai jóérzéseket kétségbeeséssel, ami mindig türelmetlenséget szül és bűntudattal vegyül, csak idő kérdése…

Mikor friss anyukaként kirajzottunk az első tavaszillatra, rácsodálkoztam, hogy mennyien hordozzák a babájukat! És micsoda klassz holmikban! Újra kedvet kaptam hozzá, annál is inkább, mert költözni készültünk egy idegen városba. Egyszerűbbnek és megnyugtatóbbnak tűnt testközelben közlekedni majd a kisfiammal. Kérdezősködtem, boltokban próbálgattam a hordozókat, videókat néztem.

A tudás, hogy miben lehet kényelmesen hordozni nem ösztön kérdése, csupán annak vágya az, hogy a két test összeérjen. Ne nyomjuk el, ne adjuk fel és akkor biztos megtaláljuk a módját annak, ahogyan nekünk jó!

Katával, a Magyarinda alapítójával chateltünk arról, hogy amellett, hogy egyre bátrabban hordozzák a szülők a gyerekeiket, e köré is kezd felépülni egy “elvárásbástya”, ami anno engem is megtorpantott.

“Holott maga a testközelség és válaszkészség nagyon sokat ad a baba feljődéséhez, amit kár lenne pár szögperc miatt elvenni egy családtól. Sokan pedig elmulasztják ezt az örömöt a félelemtől, hogy talán nem jól hordoznak, talán ártanak is a kisbabájuknak, és inkább maradjon a babakocsi, a járóka a mamaöl helyett.”

Pláne egy védőnő vagy nagyszülő aggodalmas tekintetével a mellkasunkon. Pedig a hordozás nem valami újkeletű hóbort, ahogy az újszülött igénye sem, hogy a szívdobbanásunkhoz bújjon. Csupán pár száz évig “civilizálni” próbálták a szülői érzéseket. De talán a mi generációnk már van annyira bátor, hogy újragondolja a szükség szülte direktívákat ezen a téren is. Anélkül, hogy önként szorítaná magát újabb skatulyák közé. Mert nem kell otthon szülni, waldorf szellemiségben nevelni vagy hippinek lenni ahhoz, hogy éljünk a babahordozás testi-lelki előnyeivel. Ez nem a vagy-vagyról szól — csak hordozás vagy csak babakocsi —, sokkal inkább “win-win” helyzetet teremt, ha mindig azt választjuk, ami a tényleges igényeinkkel összecseng.

“Jó volna megmaradni a magunk szabadságában, hogy ne vesszünk el a részletekben, és ne csavarodjunk bele anyai maximalizmusból semmi olyasmibe, ami stresszt, feszültséget okoz bennünk, vagy a családunkban, mert akkor elvész az, amiért valójában csináljuk.” — ezt javasolja a szakember, három gyerek édesanyja.

Az új lakhelyünket már a mellkasomra gömbölyödő öthónaposommal fedeztük fel. Mikor a háztetők felett, egy kis kacskaringós utca homlokán megpillantottam a tengert, nem bírtam ki, hogy ne induljunk el azonnal felé. Még szerencse, hogy szabad volt a két kezem, egyből videóra is vettem, hogy továbbküldhessem a családnak. Lépcsőkön le, sok lépcsőn, autók között sasszé, le a hegyről, átkelés a forgalmas úttesten, és szemben velünk ott terült el az az illatos, kék zselé. Csak szívtuk magunkba a látványt, fiacskám kíváncsian kukucskált ki a hálócsuklya alól anyája mellkasának rejtekéből, én meg büszkén és bátran hunyorogtam a napba az ő mellkasáról. Szimbiózisban voltunk: ő kényelmesen utazott velem, olykor elbóbiskolt, majd folytatta a mozit a páholyból, én meg az ő szívének apró prüttyögésével magamon úgy éreztem, hogy bárhova képesek vagyunk eljutni — micsoda szabadság!

Apának talán még nagyobb élmény volt szorosan magán hordozni a kisfiát, mert ezáltal ő is megtapasztalhatta, hogy micsoda ereje van ennek az intenzív kapcsolatnak, amit olyan szavakkal írt le, mint meghitt, kommunikatív és megnyugtató.

Ennyi idő távlatából már biztosan mondhatom, hogy teljesen kihagyni a hordozást legalább akkora érzelmi veszteség mindkét félnek, mint egyáltalán nem beengedni őt a saját ágyunkba, ha jönne, attól való félelmünkben, hogy mi lesz, ha…

Az elkényeztetett, önállótlan felnőtt nem abból a gyerekből lesz, aki mindent megkap a szüleitől, amit akar. Hanem abból, aki mindent megkapott, amivel a szülei helyettesíteni próbálták mindazt, amire igazán szüksége lett volna…

Ahogy ők járni, beszélni, meg bilibe pisilni tanulnak, mi úgy tanulunk jól szeretni. Te gondoltad volna anno, hogy ez ilyen lesz?! Vagyis, hogy ilyen is lehet! Mert inkább csináljuk így, mint amilyennek akkor tűnt, amikor még nem tudtuk elképzelni magunkról, hogy egyszer anyaként is megtaláljuk a saját utunkat… Ahogy nekünk bevált.

Nem sokkal az első hópelyhek keringője után, kirajzottak a szomszéd néni unokái az utcára. Megjelentek a bebugyolált kis batyuk a szánkókon és a ráncolt homlokú felnőttek is a szélvédők fölé hajolva…

Ő pont ott állt, ahol én is ennyi idősen. A szülői ház horgolt függönyös ablakából figyelte az első havat, mikor megállt az idő egy pillanatra, és megveregette a vállamat.

Sokkal mélyebb, mint gondoltuk volna. Pedig már kezdetektől fogva feltétlennek hittük, de talán mégsem így volt igaz, mert ahogy sokasodnak az együtt megélt pillanatok, úgy erősödik, mélyül, terül el ott belül…

Arra próbálom megfogni a választ magamban, hogy miért jó szülővé válni? Nemrég egy beszélgetés kapcsán vetette fel a barátnőm, hogy valószínűleg túl sok ellenpéldát lát a negatívumokra és keveset arra, hogy megérné feladni a megszokott életvitel és kettő helyett hárman lenni. Ez elgondolkodtatott. Végül is én is többször lamentálok a problémákon, megoldásokon, mint azon, hogy mennyire jól érzem magam, hogy milyen szerencsés vagyok minden egyes nap, amikor a kicsi fiú kócos buksija ébreszt…

És hogy nincs nagy különbség hétfő és vasárnap között, nem kell külön kecsegtessen már a péntek este se, hogy végre valami történjen. Mert ő már minden nap itt van velünk, és csinál valami rettentő édes dolgot, rámutat a plafonra, ha repülőgépet hall vagy kitotyog utánunk a konyhában egy darab legóval. Egyik nap még azért drukkolunk, hogy a kis fóka megforduljon, aztán már mászik, jár, fut és holnap azon kapjuk magunkat, hogy nem is tudjuk, milyen volt nélküle lennünk.

Azt persze felemlegetjük, hogy sokáig alhattunk, hogy zavartalanul ebédelhettünk, meg ilyenek, de hogy mi volt ennek az érzésnek a helyén, arról fogalmunk sincs. Talán a semmi volt, a hiány, ami csak az évek múltával fedi fel magát, és kúszik be lassan mindenhová, oda is, ahol előtte még annyi minden lüktetett…

Nem is reméltük, hogy még ennyi minden áll előttünk, hogy bár vannak kapuk, amik már nem feltétlen nekünk nyílnak, és ebbe picit nyomasztó is belegondolni néha, de aztán megjön ez az érzés, a legnagyobb, aminek nem ismerjük még a határait és kevesebb már biztos nem lesz belőle, így marad már egész életünkre —felülmúlhatatlan.

Ennek így kell működnie, mert nem, egyáltalán nem könnyű dolog gyereket szülni, gondoskodni róla, családnak lenni, de nem is tudok mást, ami ennyire megéri! — és ha erre gondolok, felszökik az orromba a felismerés, hogy aztán elkenje a szempillaspirált, mert csak azóta tudom biztosan, hogy így érdemes élni, mióta esténként játékokat pakolok a polcra…

Az első hóval együtt megérkeztek a tavalyi emlékek… Soha annyi hópelyhet nem láttam aláhullani a villanyoszlop sárga fényénél, mint azokon az éjjeleken, amik kezdtek egyre barátságosabbá válni, ahogy hetekig ébren fogadtam őket… Csak hallgatták a dúdolásom, és mint a karomban elpihent újszülöttem, lettek egyre csendesebbek, egyre hosszabbak…