Vannak varázsszavak az életünkben, melyekre ezer szállal rezdülnek meg bennünk az érzések valahol ott hátul, a mélyben. És előhívnak egy hangot, egy illatot, egyre gyorsul a spirál, események sora tódul át a pillanat töredéke alatt, huss! — felhúzva a körvonalait elénk: ANYA.

Vajon mennyire valódi? Vajon mennyire igaz a fejünkben élő kép róla? — Akit szeretünk, akivel hadakozunk néha. Csecsemőként letapogatott érzések halmaza Ő. Gyerekkorunk élményeinek tükre, amin megcsillant a napfény, és Ő visszatükrözte. Meg a tompa gomolygás a homlokon is Ő lehet, egy szikra, ami lángra lobbantja bennünk a végtelent. A végtelennek hitt képzeletünket, hogy bármire képesek vagyunk, szépek vagyunk, ügyesek, szerethetőek. És a felperzselt anyaföld közepén kuporgunk – fölnőttként.

Hacsak fel nem növük. Hacsak fel nem neveljük a kislányt ott belül, hogy már a sajátjainkkal foglalkozzunk magunk körül. Hacsak számon nem tartjuk önállóan a belső kincseinket és továbbcsiszoljuk a hamuszürkéket. Ha nem ismerjük fel a változást benne, magunkban és a körülményeinkben.

Az anyukám 12 éves koromban elköltözött otthonról. Ezt csak felnőttként mondtam ki először. Addig csak apától, a városból, a házasságából, de sohase tőlem. Végtelenül szívós egy gyerek, mert a gondolataiból és érzéseiből sző áttörhetetlen pajzsot magának, ha úgy érzi, nincs ki megvédje. Azt mondják, hogy 25 év fölött már nem ér a szüleinket hibáztatni azért, amilyenekké lettünk. Egyetértek. Bár voltak szívemet szaggató felismerések, már tinifejjel is azt gondoltam, hogy ha másképp alakul akkor a családi élet, biztos más ember leszek.

 Jóban vagyok magammal, úgyhogy nem kell senkinek bocsánatot kérnie értem…

Alakíthatjuk azt, amilyenek vagyunk, ahogy beszélünk, véleményt formálunk, ahogy másokkal bánunk, ahogy magunkra tekintünk. Főleg, amióta van gyerekünk, aki kimondat velünk olyan dolgokat, amikről nem is tudtuk, hogy magunkkal hoztuk… Egyre több minden kerül ki a svédasztalra, és ahogy az ízlésünk változik, úgy válogathatunk, hogy mi maradjon és mi az, amibe sosem akarunk már belekóstolni.

Szeressük magunkban mindazt a jót, amit a szüleinktől kaptunk, mert az tart majd felnőttként is közel egymáshoz — minden más két életszál hasztalan kibogozásába ölt idő volna, míg nem az egyik hirtelen véget ér, és megrökönyödve állunk, hogy most végre elengedhetnénk, de nem tudjuk…

A múlt, a ki nem mutatott érzések, át nem adott ölelések hiánya ékelődhet anya és lánya közé. Hiszen az utóbbi rájön, hogy másképp is lehet szeretni, mint ahogy őt szerették. És őt miért nem úgy? Sokan kezdjük kutatni a múltunkat, kérdéseket teszünk fel, ha olyan szerencsés helyzetben vagyunk, hogy van kinek és választ is kapunk. De a feltépett sebekre nekünk kell megkeresnünk a gyógyírt! Szelidítsük tapasztalássá mindezt, hogy a helyére kerüljön. Oda, ahonnan nem fog feljönni egy családi ebéd során, oda, ahonnan nem szól ki belőlünk a gyermeki sértettség egy felnőtt nő hangját. És oda, ahonnan nem késztet már folytonos bírálásra, támadásra — se meghunyászkodásra.

A múlt az, amiből a jelen fakad, amint magunk mögött hagytuk azt…

Az a jelen, amit már mindannyian új minőségünkben élünk. Új szerepünk van, amit mindenkinek szokni kell, tanulni. Ha az egymással való erőharc helyett megerősítjük a cinkosságunkat ebben is, akkor az egyik legfontosabb kapcsolatunkat sikerült átmenekíteni…

Különös játéka az életnek, hogy Anyák napja előtt egy nappal azt kiáltom magamban, hogy „utoljára akkor voltam igazán boldog, amikor még nem volt gyerekem!” – hívjuk anya-mazónak.

Gondolhatjátok, micsoda súlya van egy ilyen mondatnak kimondatlanul is. Épp ezért írok róla, amikor már csak 1 nap, és nagycsokros kisgyerekek és meghatódott anyukák árasztják el az internetet. Valószínűleg én is egy leszek közülük. De most ne erről, ne a szépről, a semmihez se foghatóról, hanem a másik kimondhatatlanról, ami szintén része az egésznek…

Arról, hogy 4 és fél éve azért kűzdök, azon ügyeskedem, mint egy kötéltáncos, máskor meg élharcos, hurrá-optimista ember, hogy BOLDOGNAK ÉREZZEM MAGAM A HELYEMEN! Az adott lehetőségeimhez mérten, ami lehet, hogy sokkal szűkösebb, mint másnak vagy éppen sokkal tágabb. Hogy NE MÁS bajával csitítsam el a számat, mert nekem legalább megadatott…, nekem legalább van kivel…, nekem legalább van hova… Mindig, mindig azt nézve, ami van, a nincs helyett. Hát nem ez egy boldog ember hozzállása az élethez? – ne válaszolj, most ne, kérlek, mert megnémulok tőle és ez most fontos lehet.

Álltam a konyhapult felett, és próbáltam visszaemlékezni arra, hogy milyen volt régen. Az új időszámítás előtt. Én. A férjem. Az életünk. A hétvégénk. Egy napunk. Eddig mindig sokkal üresebbnek éreztem, szinte csontváznak, amit csupa olyan dolog töltött ki, ami hasztalan. De azért sose blamáltam le utólag azt az időszakot, se magamat, se mást,  mert nagy igazság, hogy előzmény nélkül nincs utózmány. Sokan mondják azt, hogy „áh, nem tud semmit még, akinek nincsen gyereke!” – ők mondják rendszerint azt a második után, hogy „nem tud semmit az, akinek nincsen két gyereke!” Meg három, majd négy.

De tudjátok mit? Nekem inkább az a bajom, hogy már nem tudom azt, amit azelőtt tudtam, mielőtt gyerekem lett.

És egy huszárvágással le is zárnám ezt a bejegyzést itt, előttetek. Ne haragudj érte! Inkább folytasd magadban ezt a gondolatsort, ha érezted már valaha úgy, hogy akkor voltál utoljára igazán boldog, amikor még nem volt gyereked. Valószínűleg ez nem igaz, valószínűleg ez nem is így igaz, csak rossz a setup – szoktam mondani magamnak. Valamiből túl sok, valamiből túl kevés. Mert kit érdekel az igazság, amit jelen esetben is csak egy pillanat legitimál, mert aztán halványodni kezd? Csak a nyoma marad ott, hogy emlékeztessen arra, amit még akkor tudtál, mielőtt…

Emlékezzünk rá, lányok! Boldog Anyák napját! – holnapra.