“Gyere, húzzuk fel a zoknidat! Miért vetted le a zoknid? — Jó, de hűvös van még, így könnyen fel lehet fázni! Nehogy fájjon a pisilés! Nézd csak, rajtam is papucs van! Húzz valamit a lábadra!”

Ezek a mondatok tűntek el a reggeleinkből, amióta Pilooshoe bőrmamuszt kapott Jonatán, amit szívesen visel. Mert nem melegíti annyira a lábát, mint a zokni és szereti föntről nézegetni a két kis traktort rajta, amit ő választott. Még burrogni is tudnak egymásnak, magam hallottam, és aminek külön örülök, hogy nem farolnak ki egyik kanyarban sem a lakkozott hajópadlón… A szappanos suvickolást is jól bírta a talpa, miután a homokozás egyszercsak sarazásba torkollott. “De Anya, mire számítottál?” — valami ilyesmit közölt a tekintetével, amikor kérdőn végignéztem rajta. Ami pedig nagyban megdobta a népszerűségét mindkettőnknél: egyedül is bele tud bújni!

Jó pár évvel ezelőtt, egy ügyeskezű anyuka hasonló szándékkal készítette el az első bőrcipőcskét harmadik lánykájának:

“A nagyokkal még panellakásban laktunk, padlószőnyeggel, nem csúszott a zokni és nem is volt hideg a padló. Zoé érkezésekor már a kőpadló, parketta, szőnyeg is kipróbálásra került. Nem jöttek be az itthon forgalomban lévő tappancsos vagy bőrtalpú zoknik, és amikor 2. alkalommal vágódott hanyatt 1 évesen a padlón, elkezdtem keresgélni a neten. Vettem is bőrcipőcskét, de itt szűk volt, ott nyomott. Miután varrni már tudtam, vettem egy kis bőrdarabot, amit addig szabtam, amíg jó nem lett. Aztán készítettem egy szebbet, majd még egyet.”

Ilona a férje bátorítására feltett pár cipőcskét egy hazai, kézműves portálra is, ahonnan meglepően hamar elkeltek.

“Elkezdtem utánajárni: az interneten tanultam éjszakánként a varrási technikákat, keresgéltem az eszközöket, mit mivel, hogyan kell csinálni, a bőrkereskedéseket felkutattam, hogy első osztályú anyagot tudjak venni.”

És hogyan képzeljük el a kezdetet?

“A varrógépem a hálószobánk sarkában állt, egy erős háztartási gép. A bőröket délutánonként elraktam az ágy alá, hogy mire a család hazajön, rend legyen, másnap reggel aztán mindent újra előszedtem. A kislányom 2 éves korára egyedül tudott mintákat kivágni ollóval, ott ült mellettem a földön és dolgozott, amíg én varrtam. Amikor oviba került, kicsit könnyebb lett a helyzet, sikerült egy egyszerű, kis műhelyt kibérelnem, majd hamarosan beruháztam egy ipari bőrvarrógépbe, újabb eszközökbe, nőttek az igények, egyre több lett a rendelés. Mostanra újszülött kortól egészen felnőtt méretig készülnek a puhatalpú bőrlábbelik. Így akár baba és anyukája/ apukája kollekciót is készíthetünk. Télire báránygyapjú talpbéléssel is rendelhetők.”

Ezek után jött az a része, amihez elmondása szerint egy német nyelvtanár bizony nem sokat konyít: marketing, logisztika, internetes eladás, piackutatás, vásározás, megjelenés, stand szakmai rejtelmei és a többi. Online és élő tanfolyamokat végzett el, hogy előbb-utóbb a szeretett hobbi igazi vállalkozássá nőjön.

Ma már a textilszakon végzett nagylánya is segít a tervezésben:

“Egy-egy figurának van néhány jellemzője, ami nagyon tipikus. Ezt ő sokkal jobban látja művészfejjel, mint én. Fontosnak tartom, hogy a minták a cipő viselője felé néznek, hogy játék, szaladgálás, üldögélés közben is örömet szerezzenek neki. A saját kollekciónk mellett egyedi ötleteket is szívesen megvalósítunk.”

A Facebook-oldal és a honlap készítésében és működtetésében pedig a férje közreműködik.

“A férjem támogatása nélkül biztos nem tartanék itt. A legnehezebb talán az egyensúlyt megtartani a család és a munka mellett, ha az ember tulajdonképpen a hobbiját űzi. Néha megkapom a nagyoktól, ha kérem őket a házimunkába való besegítésbe, hogy én csak varrogatok, nem is dolgozom. Nehéz megértetni velük, hogy a hobbi is lehet munka és ebben nagyon szerencsés vagyok…“

Ha éppen ilyesmi lábbelit keresnél, akkor szívből ajánlom a Pilooshoe oldalát. Mert a strapabíró bőrcipőcskén túl, egy gondolattal többet is magaddal vihetsz: ahányszor ránézek a kis lábbelikre eszembe jut, hogy ő, aki nem is olyan régen még az ágy alá dugdosta a bőrdarabokat délutánonként — mint most én az irományaimat —, már megcsinálta! Ugyan gyerekcipőben jár, de már a saját céljai felé halad…

“Kézzel varrt, puhatalpú, vegán babamokaszin, megfizethető áron, textilbőrből. Benti-, kocsicipőnek, kúszó-mászóknak és totyogóknak.”

Őszintén szólva, már többször vissza kellett keresnem ennek a babamokaszinnak a fantázianevét, mert mindig kimaradt az egyik szó. Tender…. meg toes! Tender Toes! Puha Lábujjkák — egyből beugrott az a két kis szalonnatarély a lábikók végén…

A vegán mokaszin szó viszont határozottan megmaradt, mert szoktalan volt a párosítás. Pedig vegánnak lenni annyi, mint nem fogyasztani és használni semmilyen állati eredetű terméket — se bőrtáskát, se bőrcipőt. Ezért az élni és élni hagyni életfilozófia a textilbőr mellett teszi a le a voksot. A Tender Toes mokaszinok alapanyaga a műbőr egy speciális változata, ami már nem PVC-bevonatú, hanem polyurethan, ezért alkalmas egészségügyi és cipőipari célokra is, mert egyszerre lehet vízzáróvá és légáteresztővé tenni. Ezért költséghatékony és állatbarát megoldás a Tender Toes babamokaszin.

A másik, ami megfogott a Tender Toes oldalát, kommentjeit nézegetve, az a kedves és közvetlen légkör, mintha csak egy kis üzletbe nyitottam volna be, ahol ott ül a szöszke Erika azzal a kedves mosolyával, és szabja, ölti a mini mokaszinokat, körülötte az imádott kutyusai és ölben a 4 hónapos kisfia. Gyanítom, hogy nem minden “munkanapja” ilyen idilli, mert nehéz kicsi baba mellett színvonalas tevékenységet végezni, de ahogy ő fogalmaz:

“A varrás kikapcsol, ugyanakkor hihetetlen motivációt is ad. Fantasztikus érzés az alkotás folyamata, ahogy egy egyszerű anyagdarab átalakul a kezeim között, hogy ebben a formában a leendő megrendelőnek és kicsi viselőjének, vagy csak az oldalra tévedt nézelődőnek, hasonló örömet okozzon.”

Ezért is buzdítanék arra mindenkit, hogy az édesanyák által készített termékeket részesítsük előnyben, amikor szükségünk van valamire. Annyian vagyunk, annyiféle ötlettel és már megvalósult álommal — termékkel vagy szolgáltatással —, hogy első körben tényleg érdemes anyaberkekben keresgélni.

Nekem ez már nem csak egy akármilyen babamokaszin a 2 hónapos Róza unkahúgom lábikóján, hanem egy motiváló történet egy másik anyukáról, akinek ilyen módon is elmondhatom, hogy hajrá! Sok siker neked!

Pár hete megakadt a szemem egy piros fülbevalón a Mangoban. Pont ilyet szeretnék! De már rohantam, úgyhogy az a villanás megmaradt egy titkos jó érzésnek, mint amikor tudod, hogy még van egy krémtúró a hűtőben, ami csak rád vár…

Még aznap történt a “véletlen egybeesés”, mikor egy pécsi barátommal beszélgettünk, hogy a nővére és annak keramikus barátnője ékszer tervezésbe fogott a GYED után. Meg is néztem a VJU oldalát és ott piroslott az az egy pár pötty, ami csak rám várt. Nyilván került mellé egy gyűrű és egy piros szalag medál is, hogy teljesen legyen a szett…

Aztán roppant “offline vásárló” lévén meg is feledkeztem róla, úgyhogy egy reggel, mikor a postaci meghozta a kis csomagot Isztambulba, nagyot dobbant a szívem a feladási cím láttán: Pécs — csak pár kilóméter a szülővárosomtól!

Kicsifiú tetszésére a tükör előtt illegtem az új VJU -kkal.

— Anya, ez miből van? — elkapta a nyakamban a fényes kerámiát.

— Agyagból. Képzeld, az olyan, mint a gyurma, csak aztán befestik és kemencében kiégetik. Tetszik?

— Nem, ez apának tetszik. Nekem meg ez — és a fémhatású gyűrűt tapogatta. Újabban random véleményezi a cuccaimat. — És te tudsz ilyet csinálni?

— Én nem. Ágnes csinálta ezt nekem!

És ahogy kimondtam — még mindig a nemen vigyorogva —, tudatosult, hogy ez egy másik édesanya keze munkája…! De jó, biztos voltak már a srácai is agyagozni a műhelyében! Vajon ő is most indul épp otthonról? — és nem is tudja, hogy én meg rá gondolok. Ahogy talán azt sem, hogy milyen nagy örömet okozott pusztán azzal, hogy ő megvalósítja, amit elképzelt…

Mert ezek a gondolatok aztán egész nap jöttek velem. Ott ringatóztak a mellkasomon, ahogy hátratűrtem a hajam, mikor rátévedt a tekintetem. Egyszerűen jókedvem lett tőle. És arra motivál — ahányszor csak viselem—, hogy én is csináljam azt, amit szeretek nap, mint nap, mert lehet, hogy valaki az online tér másik felében épp azokra a sorokra vár, amiket leírtam…

Csak egy darab ékszer, ha onnan van. Így viszont egy láthatatlan kézfogás két nő között, akik nem is ismerik egymást, de két dolog már biztos közös bennük: édesanyák és viszonttámogatják egymást — országokat átívelően, tértől függetlenül.

“Egy darabka agyagtól eljutni a kész ékszerig igen személyes dolog. Benne vannak az érzéseink, pillanatnyi hangulataink, élményeink, fantáziák, kreativitásunk. Ez tesz teljessé és különlegessé minden egyes darabot.” (VJU Keramik)