Nehéz szó nélkül szemlélni azokat a helyzeteket, amikor egy szülő a gyerekén vezeti le a stresszt. Amit egy másik felnőtt okozott benne…

Tudjátok, amikor apa és apa összeszólalkozik, aztán rá 5 percre túl nagyot lendül a hangunk a gyerek aktuális kérésére. Persze önigazolást mindig találunk rá mi, felnőttek, mert megőrülünk a nyávogástól, nem hisszük el, hogy mindig kell valami, meg nem igaz, hogy nem lehet egy mondatot végigveszekednimondani! Vagy amikor nem akarjuk leteremteni a gyereket, de végül annyira felstresszel a szomszéd, hogy milyen dolog ez vagy amaz, és a végén mégis csak le lesz cseszve az a gyerek. És van, amikor nyílt összetűzés hiányában csak a felszín alatt 10 cm-vel húzódik a feszültség illetve annak előzménye a családi hétvégén, arra várva, hogy kitörjön.

Akkor próbálok a felszínen maradni. Nem akarok azon lamentálni, hogy ezt most illik-e, zavarja-e a nagymamát, mit gondol majd, ha… Ha leülök és bekapcsolom a tévét. Micsoda rebellis tett! — gondolom magamban, hogy ezt gondolja ő magában, csendben humorizálok. De elárul, hogy még egyszer leellenőrzöm magam gondolatban:

“A konyhában nincs teendő, megérdeklődtem. Pakolni más házában úgysem tudok, amit ilyenkor otthon tennék, beszélgetni sem tudok most senkivel, valahogy mindenki eltűnt, hát igazán nem bántok most senkit azzal, ha leülök tévézni!”

Hiába a körültekintés, felfigyelt a kisfiam a tévére és a gondosan felépített szerepjátéknak annyi a szoba másik felében, lelépett. Az ölembe húzza magát, hogy elvegye a kapcsolót.

Ezekben a sziutációkban rendszerint egyszerre indul meg bennünk egy halom érzelem, jól összekuszálódva. És emiatt reagálunk úgy ahogy. De később visszagondolva könnyen szálakra bonthatjuk. A szálakból pedig kötelet fonhatunk, hogy legyen min feljebb kapaszkodni. Miért? Hogy az önvizsgálat útján át eljussunk az önmarcangolás szintjéről a fejlődés felé. 

Ez volt akkor az én gombolyagom:

A piros a szülői szál, mert nem úgy van az, hogy a gyerek kikapja a kezemből a távirányítót!

 

Ebbe gabalyodik mélyről a sárga, enyém most a távirányító, enyém!

 

Mártírzöld a folytatás: nehogy már ne tudjak leülni egy percre nyugodtan!

 

Összecsomózza egy mélykék színű, mint megszégyenült tini torkában a gombóc: hagyj már békén, akkor se adom oda!

 

Egy égő narancs szálat pedig meglendít a mögülem érkező sóhajtás: “Minek kellett bekapcsolni most azt a tévét?!” — nem hangzik el, de érzékelem.

 

És egy viola is fodrozódik a nagy kuszaságban, de nem nagyon talál utat: ne pánikolj! Te vagy a felnőtt, meg tudod oldani, csak ne vedd ki a kezéből, ahogy ő tette, kérd vissza, ez a jó példa…!

Nehéz utólag szembesülni azokkal a helyzetekkel, amikor a gyerekünkön vezettük le a feszültséget. Veszekedni kezdtem, mint egy gyerek, aki a felháborodott szülőt utánozza. Nem tanítottam, nem mutattam jó példát, nem állítottam fel gyorsan a határokat. Ettől csak jobban belelovallta magát és én is. Egy perc alatt gúsba kötött a bordó, a sárga, a zöld, a kék… Végül felemelt hangon zavartam el, mert nem tudsz rendesen viselkedni. És én sem. Kint játszottak az udvaron az unokanővérével, én meg bent nyomkodtam a kapcsolót, mint a labdával egyedül maradt gyerek, miután elüldözte a kisebbet…

Sikít, kiabál? Énekelj! Nekünk Bevált.

Gurulunk a mélybe, az anyaszív legsötétebb bugyraiba, amikor olyanokat gondolsz, amiket senkinek sem vallanál be, meg nem is igazán… Nem, dehogy, soha! De csak pörgeted magad tovább, egyre mélyebbre. Miért nem alszik már? Most miért sikitozik még mindig? Felkelti az egész házat! Még WC-re sem jöhetek ki nyugodtan?!!! De hát már evett!

Rolling in the deep… – hallom meg Adele bitangjó, karcos hangját a fejemben valahonnan (isteni jel). Csak becsukom a szemem és elkezdek vele énekelni — velem szinkronban pedig Fiacska sikít tovább a kiságyában…

“There’s a fire starting in my heart, Reaching a fever pitch and it’s bringing me out the dark”

… és egyre komikusabbnak, egyre viccesebbnek, egyre emberibbnek érzem a helyzetet. Már a kiságy mellett állok, ahol kezeivel, lábaival az égnek meredve kalimpál, mint egy hanyatt fordult kis bogár. Elneveti magát, amint meglát és vígan sikít tovább, én meg akkor vígan énekelek veled tovább, drága fiam, mert tudod mit? Már elszállt a mérgem is…

— Jonatán! Kezdek bepánikolni, mert attól tartok, hogy nem tudlak rábírni, hogy bevedd a gyógyszered. Pedig reggel is olyan ügyes voltál, emlékszel? Én nem akarom a szádba nyomni — próbáltam artikulálni az egyre gyorsabban gomolygó feszültségemet, utolsó kapaszodóként, hogy megőrizzem a türelmemet. De amikor megint eltolta, és megint kilöttyent belőle, végigsüvített rajtam, hogy most már fogalmam sincs, hogy hány ml ment mellé! Csupa ragacs vagyok én is! Ő meg teljes fáradt, kicsúsztunk az időből, ez így nem fog menni. Alig van már hangom, nem bírok… Egyszerűen nem bírok most kitalálni semmit, pedig muszáj beadnom neki! Ez az én felelősségem és az én kudarcom is…

A betegség folytatódik, avagy van még egy tippem gyógyszer beadáshoz
— bár ne lenne…

Hirtelen földhöz vágtam a kanalt, szétfröccsent a padlón a folyadék, de ez még nem volt elég. Elfordultam, belekapaszkodtam a kezem ügyébe kerülő ruhaszárítóba, és úgy ráztam meg teljes erőből, mint ha nem a ruhaszárító volna… Nem is tudom, mit sikerült kipréselnem az összeszorított fogaim közül, de amikor elengedtem, utolért a megkönnyebbülés egy pillanatra, hogy aztán bűntudat tóduljon helyébe. A gyerekem ijedtében zokogni kezdett mögöttem. Te jó ég! Ezt jól megcsináltam! — ocsúdtam fel. Oké, vállalom, csak bírjam menteni a menthetőt.

— Gyere, kicsim, annyira sajnálom, hogy megijesztettelek! — öleltem magamhoz, és megindultam vele a konyha felé. Hirtelen melegnek éreztem a nadrágját, bevillant, hogy ijedtében bepisilhetett. Majdnem elbőgtem magam erre a gondolatra, de szerencsére nem volt nedves. Próbáltam kapaszkodót keresni a számára, hogy megérthesse, amit látott. Példaként azt tudtam felhozni, hogy ez most olyan volt nekem, mint amikor ő mérges lesz, és elővesszük a nesze-párnát, hogy azt püfölje — csak nekem most nem volt kéznél!

— Elhiszem, hogy megijedtél és nagyon sajnálom, bocsánatot kérek. Elmondom neked, hogy miért lettem olyan, mint egy gorillamama, rendben? Picim, féltem attól, hogy nem fogod bevenni a gyógyszert. Hallod, hogy csak suttogni tudok, mert nekem is beteg a hangom, ezért nem tudok most hosszan beszélni neked arról, amit már úgy is tudsz, hogy miért kell bevenni a gyógyszert. Látod, először ide löttyent ki, amikor meglökted — közben visszasétáltam vele a szobába, mutattam neki az asztalt ,már csak hüppögött és nézte a pacát.

— Aztán áttöltöttem a kiskupakból a kanálba, igaz? — bólintott. Sorra vettük, hogy mi hogyan történt. De nem akartam sokáig elhúzni, mert még mindig ott volt előttünk a feladat: bevenni a gyógyszert.

— Látod, most már lenyugodtam. Remélem, hogy te is — és látványosan kifújtam a levegőt. Próbáljuk meg még egyszer, mert ez fontos. Leültettem a konyhapultra, kitöltöttem a gyógyszert, közben kavarogtak a gondolataim, hogy ezt most hogy a francba oldjam fel?!

Empatikusan, őszintén és tárgyilagosan — villantak be a kulcsszavak. Hiba volna eljátsszani, hogy finom, ha ez a gyógyszer most rohadt keserű, mert hiteltelenné tenne, olyanná, akiben nem bízhat, aki nem érti meg őt. (Más kérdés, hogy éppen 5 perccel ezelőtt rémítettem zokogásra, de ezen a ponton eltoltam a bűntudatom, mert az kit érdekel, hogy most legszívesebben összepuszilgatnám, úgy sajnálom! Fontosabb dolgom van, vele kell foglalkoznom…)

— Jonatán, tudom, hogy ezt most nehezedre esik bevenni, mert borzasztó íze van! — ezen felderült az arca, hát folytattam — Annyira rossz, hogy mindjárt elájulok! Pfjjjejjj, de keserű! — fintorogtam, ráztam a fejem, krákogtam, toporzékoltam, amin gurgulázva nevetett. Tudod, mit?
— Mit? — szólalt meg először cinkos-könnyes szemmel.
— Ez nagyon savanyú, igaz? — kivettem a hűtőből az áfonyás lekvárt, amit nem szeret. Bólogatott kíváncsian, hogy most mi lesz. Belekóstoltam, és feljajdultam, hogy milyen rossz íze van! Csak remélni tudtam, hogy kikacagja magából a feszültséget, amit beléültettem…

Végül ilyen szörnyülködések közepette szántuk rá magunkat fintorogva, hogy ő is megigya azt a borzasztó gyógyszert és én is azt a savanyú lekvárt. Aztán megmosakodtuk. Mondta, hogy anya, gyere, vicceljünk még ezzel, és kilógó nyelvvel boázva sétált be a hálóba. Kicsit rosszul lettünk még, dölöngéltünk, közben felszedtem a földre leesett ruhákat, amiket “anya lerángatott” — mondta. Tettem még egy kísérletet, hogy tompítsam azt a borzasztó képet, amit akkor láthatott: megráztam hát kicsit a szárítót azzal a felkiáltással, hogy “de ha egyszer az a gyógyszer olyan rossz ízű volt!” — értékelte.

Azért próbáltam jelentőségteljesen elmondtam neki, hogy ez az egész így elég butaság volt részemről, jó volna, hogy ha ő inkább nem is csinálna ilyet. Amint kimondtam, nyilvánvalóvá vált, hogy ez esélytelen, mert angyali arccal biztosított róla, hogy:
— De! — úgyhogy ne felejtsd majd el viselni a következményeket is, te anya, te!