Kicsi fiú nem tetszésének szívszaggató hangot adott, és elpróbálta azt a jellegzetes, anya karjából hanyatt vágom magam mozdulatot. Picit megijedtem (“jajj ne, nálunk is kezdődik…?!!”), aztán az ölembe vettem és elmondtam neki, hogy megértem a haragját, egyszerűen csak fogtam és levettem az ablak elől, de még hűvös volt a levegő… — meg őszintén, már nem akartam ott ácsorogni vele.

Akarat az akarattal szemben, és amelyik nem teljesül, ott egyből hiányérzet lép fel, ami ellen meg zsigerből tenni kell, ahogy a gátló körülmény (akár anya) ellen is, mert a jól érezni magamat a legfőbb motiváció.  Ugye milyen egészségesen működnek még a gyerekek….? Csak egy kis kitérő…

Felnőttként hányszor ragadunk bele számunkra egyértelműen nem jó helyzetekbe, kérdés nélkül fejet hajtunk, alárendeljük a saját akaratunkat, nem kűzdünk érte, elfogadjuk a kevésbé jót is, mert — azt hisszük — nem tudunk szembe menni vele? Emögött meglapulhat az érzés, mit gyerekkorunk óta húzunk: hogyha ellenszegülünk, akkor rosszak leszünk, nem fognak szeretni minket. Hát inkább látszólag belesimulunk, mert jó gyerekek vagyunk… Tényleg ez volna az alkalmazkodás?

Nem akarom, hogy “jó gyerek” legyen. Nem akarom arra szoktatni, hogy a felnőtt akarata érvényesül mindenek felett. Szeretném megtalálni az egyensúlyt kettőnk között, hogy mikor vannak azok a helyzetek, amiben megkérdőjelezhetetlenül — de nem magyarázat nélkül —, azt kell csinálnia, amit én mondok. Óhatatlanul meg fogja tanulni, hogy nem mindegy úgy van, ahogy ő akarja és hogy emiatt olyat érez, amit eddig nem: mérges lesz.

Szilvi barátnőm mesélt a tapasztalatairól, hogy ilyenkor segíteni kell a kicsiknek feldolgozni ezt az érzést. Elmondani, hogy mit miért érez, mert képzeljük csak el, milyen rémisztő lehet hirtelen ekkora érzelmeket átélni egy ilyen csöpp kis léleknek! Ha megvonnánk a figyelmünket tőle vagy rámordulnánk mérgesen, hogy ezt már pedig nem lehet, akkor csak tetéznénk az érzések tombolását benne és gátolnánk az indulatai levezetésében. Hát ha még következetesek is lennénk ebben, akkor biztos, hogy “jó gyereket” nevelnénk — de kiegyensúlyozott felnőtt is válna majd belőle?

Anyukám hívta fel a figyelmemet arra, hogy mielőtt lekapom az ablakból, vagy fölveszem a földről, figyelmeztessem, mert így is ellenérzést válthat ki belőle, hogy megszakad, amivel foglalkozott, hát még ha hirtelen éri. És a gyerekkora egyre inkább arról (is) fog szólni, hogy felette dől el, mit, mikor és meddig csinál.

Valószínűleg már most erre kell szoktatnom magam, mert az odafigyelés alapozza meg a szeretetteljes kommunikációt. Nem hiszem, hogy ma reggel kevésbé lett volna mérges, ha előre jelzem neki, hogy abbahagyjuk a kukucskálást, de azt igen, hogy idővel megérti, hogy működik ez, és ettől majd csökken benne a feszültség — amitől megvédeni nem tudom, mert ez is az élet része, de talán felkészíthetem rá…

A gyerekek alapvetően jók. Ezt tudjuk, de hogy mit is jelent ez a gyakorlatban, nekem csak a napokban állt össze…

9 hónapos volt, amikor a nagymama jóvoltából megtanulta a kérem-köszönöm-tessék szituációt, amit azóta is gyakorlunk. Viszont az utóbbi időben néha megmakacsolta magát, és hiába nyújtottam a kezem pl. a kanálért — amikor már túl fáradt volt a szájába navigálni —, mondtam a “varázsszót” is, hogy kérem, de erre elkapta előlem a reakciómat szkennelve. Még kértem párszor, egyre szigorúbban, ami mintha olaj lenne csak a tűzre, összeráncolt szemöldökkel nézett rám, a kanálba kapaszkodva (naná, hogy már a haja is olyan).

Éreztem, hogy bennem is lobban a láng, de egy mély levegővel elfújtam… és rámosolyogtam! Láthatólag kizökkentette ez a váratlan reakció, elröppent az arcocskáról a dac. Kedves hangon, ahogy régen játszottuk ezt a mozdulatsort, elkértem megint a kanalat, és bólogattam is hozzá bátorítóan. Egy pillanat alatt megváltozott a felállás, elmúlt az erőfitogtatás és lelkesen nyújtotta oda, én meg még lelkesebben vettem el és köszöntem meg neki — repesett az örömtől, erre mondják.

Csak ennyi kellett, hogy visszaforduljon az a folyamat, ahogy a harag és türelmetlenség szembe állít minket, és egy lépésre kerülök attól, hogy kikapjam a kezéből a kanalt, de ő rászorít, én meg úgyis elveszem, amire zokogásban tör ki, ledobálja a maradék kaját az etetőtálcáról, durcásan szipogva néz rám és biztos, hogy a következő falatot kiveri a kezemből, erre én kiakadok, vége az ebédnek, puffogva viszem ki a tálcát a konyhába, aztán kiveszem a székből, viszem megmosni a kezét, leteszem a játékaihoz, és elkezdem négykézláb fölszedegetni a padlóról a maradékokat, mire mögém totyog, és megpróbál a hátamra mászni — mindig ezt játszuk, ha leguggolok —, de hát én még mérges vagyok, egyáltalan nincs kedvem hozzá — ő viszont már csak a lovacskázásra gondol, izgatottan próbálja elkapni a copfomat, hogy azzal húzza fel magát a hátamra én meg “ááááá”….

Viszont szerencsére nem ez játszódott le, mert a játékosság kicsorbította a feszültséget, ami közénk ékelődött egy pilllanat alatt, és újra cinkostársak lettünk. Csillant a huncutság a szemében, ahogy megértette, hogy mi fog történni, ha odaadja, amit kérek, mert már százszor eljátszottuk és már előre örült neki.

Ma az ebéd végeztével elkezdte ledobálgatni, ami a tálcáján maradt, mire rászóltam, hogy ezt nem szabad, de ebben a mindkettőnket megviselő, fognövesztős napokban nincs értelme belemenni komoly fegyelmezésekbe — már tudom…—, úgyhogy sikerült elkanyarítani a történetet ma is. Eléraktam a tálacskát, és mutattam neki, hogy oda kérem bele a darabokat. És megint működött!

Egy ilyen kis hétköznapi helyzet vitt közelebb a megértéshez, hogy mit is jelent az, hogy ő eredendően jó. Azt, hogy amikor úgy gondoljuk, hogy rosszalkodik, sokkal inkább szól a reakcióink megismeréséről, mert nem a rosszallásunk kiváltása motiválja, hanem az, hogy örüljünk annak, amit tesz. Mert ha mi örülünk, akkor az azt jelenti, hogy ő jó. Neki még mi vagyunk az elsődleges visszajelzés arra, hogy érzékelje önmagát. Tesszük ezt akkor, amikor gondoskodunk róla, ahogy foglalkozunk vele, így táplálva a mélylelkébe, hogy “én jó vagyok, szerethető”. És ezzel egy életre megalapozzuk az igényt benne, hogy jól érezze magát — úgy mondják, az önbizalmát…