De olyan édes itt, a mellkasomon! Újabban így alszik vissza reggel, egyik praclija a szájában kergeti a fájdalmat, a másikkal a pólómba csimpaszkodik, aztán lassan gyengül a szorítás, súlyosakat rebbennek a pillák és a “Bóbita, Bóbita álmos” versszakra már mélyen alszik.
De most nem bírom letenni! Az illatos, kis feje pont az állam alá fér, puhán lapul a mellkasomra, a karjaival ölel, a popija a combomon ül, a szuszogása is rám simul.
A testünk határai elmosódtak, most a kettőt újra egynek érzem, minden porcikája a helyén van rajtam, ahogy 9 hónapig a helyén volt bennem…