— Anya, miben vigyük haza a havat?

— Szerintem ne vigyük haza, muki, otthon is van épp elég!

— De ha nem lesz elég egy hóemberhez?! Adj egy vödröt, amiben hazavihetjük!

— De nincs nálam vödör! Nem hoztam.

— Nem megmondtam, hogy hozzál vödröt?!!

— ?!?!?!

A szemöldököm a homlokom közepére ugrott a hangnemtől. És amióta érte mentem, ez már a második nemmegmondtamhogy volt. Majdnem rákezdtem, ahogy máskor, hogy miezahangnem… De két dolog jutott eszembe! Az egyik, hogy ezt vajon az oviban hallhatja ennyiszer? A másik: vagy tőlem?!

Bármelyik is, valószínűleg elég rosszul esik neki, ha ilyen tökéletesen megjegyezte. Mégse mondhatom, hogy ilyet ne mondj nekem! Az ovit most kár lenne belekeverni…, meg tudom jól, hogy tőlem is elhangzik ez időnként…

— Figyelj csak — odaguggolok mellé — Biztos rosszul esik neked, amikor ezt hallod tőlem, hogy nemmegmondtamhogy, igaz? De én ezt akkor mondom neked így, amikor már többedjére kértem valamit, és még mindig nem csináltad meg. Te nem mondtad nekem, hogy hozzak vödröt. Ha mondod egy-kétszer, biztosan hoztam volna! — erre elmosolyodik — Úgyhogy a nemmegmondtamhogy ebben az esetben elég bántóan hangzik. De van nálam egy szatyor, abban pakolhatsz havat, tessék.

És tessék! Megcsináltam, hogy letorkollás helyett helyre tegyem ezt a kérdést. Láttam, hogy átment, mert nem voltam se agresszív, se bántó. Kíváncsi leszek, hogy mikor használja majd ezt a “formulát” legközelebb, és hogy megfelelő kontextusba tudja-e helyezi. “Kontextus” meg adódik fordítva is persze, például, mikor hív, hogy menjek már, de én mindjártmégeztleírom… 😉