Ebben az időszakban szülői munkaköri leírásunk summás része betegeskedő gyermekeink ápolásáról szól. Amit nagy gonddal, odaadással és ember felettinek tűnő energiával látunk el. Napokon át, újra és újra – aztán egyre ritkábban, ahogy az immunrendszer tanul.
Lebetegszik a gyerek, egyszeriben megváltozik a napi rutinunk, minden korábbi tervünk, feladatunk visszahőköl, hogy előtérbe kerüljön a legfontosabb. Ha figyelmesen hallgatjuk mindazt, ami a fejünkben-lelkünkben zajlik ezekben a napokban, talán többet is megtudhatunk magunkról annál, ami nyilvánvaló: gondoskodom, tehát vagyok.
Összeállítottam egy kérdéssort, ami mentén elmélyíthető önmagunk megismerése, megértése:
Például 1) a beteg gyereket látva van, aki kifakad, hogy „Jajj ne, már megint!”, más meg lemondóan konstatálja, hogy „várható volt”. Vagy pillanatok alatt áthangolódik, és szinte örül, hogy kiszállnak egy kicsit a mókuskerékből. Ezzel az hangulattal érkezünk meg a helyzetbe.
Vajon 2) eszünkbe jut-e mást hibáztatni, akár a gyereket, mert „nem vetted föl a sapkádat” vagy emészt a bűntudat, mert „biztos azért lett beteg, mert keveset voltunk együtt!” Esetleg a nagyszülőknek van egy-egy elejtett mondata, ami a szülői mulasztásunkat firtatja – és az milyen hatással van ránk?
Érdekes 3) a betegségekhez való alap attitűdünkre is ránézni. „Csak legyünk túl rajta mielőbb!” felkiáltással nem tulajdonítunk neki nagy jelentőséget. A szezonális betegségeket a szükséges rossznak tekintjük, amin minden gyerek átesik ebben a korban. Vagy fokozott fenyegetettség érzés kezd eluralkodni rajtunk. Esetleg úgy interpretáljuk a betegségeket, hogy háborúban állunk a vírusokkal, bacillusokkal. Vagy egészen más megközelítésből úgy fogalmazunk, hogy „kellett neki a pihenő”?
És 4) ezekben a szenáriókban hogyan látjuk önmagunkat? Úgy érzem magam, mint egy cseléd, aki éjt nappallá téve kiszolgálja a gyermekét, a családot, vagy szuperanyuként tekintek magamra, akinek kulcsfontosságú a szerepe? Mekkora szerepet tulajdonítok az anyai jelenlétnek – babusgatásnak – a gyerek közérzetének javulásában?
Szintén ide kapcsolódik, hogy 5) konzultálni megyünk a háziorvosi rendelésre, ahol az orvos segítségével döntünk a kezelésről, vagy azért megyünk orvoshoz, hogy „csak adjon valamit, amitől jobban lesz a gyerek!”? (Alkérdések: mit várunk el a háziorvostól? Hogy kommunikálunk az orvossal, tudunk-e/merünk-e érdeklődni arról, hogy mit miért írt fel, vagy fel sem merül bennünk, „hiszen ő az orvos!”?)
Támaszkodunk-e 6) népi gyógyászatra (borogatások, pakolások, teafőzetek), vagy csak a gyógyszeres kezelésben bízunk?
Van-e mumusunk? 7) Betegségeket kísérő, visszatérő tünet alatt például a lázat értem. Sok hiedelem kötődik hozzá a mai napig (megerőlteti a szívet, a magas láz lázgörcsöt okoz, mindig csillapítani kell stb.), hiába változtak meg a lázcsillapításra vonatkozó irányelvek. Mi a legnagyobb félelmem, amikor lázas lesz a gyerek? Tudom-e, hogy annak mekkora valószínűsége van? Tudok-e „barátként” tekinteni a lázra?
Ide kapcsoldik az is, hogy 8) mit élünk meg az elesett gyermekünket látva? El tudjuk-e fogadni, hogy ez a betegségével együtt jár, és kísérjük, enyhítjük, amennyire tőlünk telik, vagy „nem bírom látni, ahogy szenved” alapon minden esetben fájdalomcsillapító gyógyszert adunk neki?
Az aggodalom, a fáradtság juttat el a mélypontra 10), vagy inkább a megrekedtség, hogy akadályoztatva vagyok a betegség által abban, amivel szeretnék haladni? Hány napig tudok mindent eldobva, teljes szívvel ott lenni a gyerek mellett, és mikor érzem azt, hogy elfogytam: kezdek türelmetlen lenni, kelletlen?
Fontos átgondolni, hogy 10) milyen stratégiák mentén szerveződik ilyenkor a családi élet. Egyértelmű, hogy mindent anya visz, vagy lehet rotálni a szerepeket, kiváltani egymást apával?
Milyen jó tulajdonsága – meglátása, tapasztalata, alap attitűdje – van az egyik szülőnek, amivel a másikat támogatni tudja ilyenkor, és fordítva? Hol vannak a gyenge pontjaink?
A tehetetlenség-bizonytalanság faktor növekedése nehezíti meg igazán ezeket az élethelyzeteket. Ez miből tevődhet össze?
Jelentős részére talán abból, hogy nem mi irányítjuk a körülményeket, és ez bizonytalanságot szül, ami tehetetlenségbe torkollik. Kinek mennyire erős a kontroll-igénye. Hiszen a gyerek nem kerül ki a betegségből egy csettintésre, nem tudunk bizonyosak lenni a pontos kórlefolyásban sem, vagy hogy mi okozta egyáltalán – sokszor az orvos sem. Itt játszanak fontos szerepet a korábbi tapasztalataink, megfigyeléseink. Tudok olyanról, aki a gyerek születése óta naplózza, hogy milyen betegségekkel találkoztak eddig, mi vált be, mi nem volt hatásos. Ez a tudatos odafordulás is egy módja a bizonyságérzet növelésének. Mert, hogy ennek a „faktornak” van egy része, amire hatással tudunk lenni, vagyis törekedhetünk arra, hogy normalizáljuk a helyzetet kísérő érzéseinket, még mielőtt eluralkodnának rajtunk. Más különben abból lesz a pánik.
A fenti kérdések nekem ezen a téren segítettek eligazodni, ezáltal több tudatosságot vinni abba a nehéz élethelyzetbe, amit a január hozott – adott.
Használjátok egészséggel!
]]>Bölcsiből hazafelé beugrottunk a patikába. Jonatán leült az egyik székre. Odaguggoltam mellé, hogy megkérjem, bontsa ki a dobozt és adja oda a szemcseppet, mert csöppenteni fogunk. Nem akarta elsőre, a patikus bácsikat figyelte. Aztán egy történettel folytattam:
— Képzeld, elmesélem neked, mit mondott az egyik patikus bácsi, amikor először jöttünk ide! Lehet nem emlékszel. Hajtsd közben ide a fejed, gyere! — tartottam a tarkója mögé a karomat, a másik kezemben a szemcseppet. Akkor is a bölcsiből jöttünk és lázas voltál, úgyhogy itt vettem lázcsillapítót neked, meg egy lázmérőt. A babuciban (babakocsi) ültél itt, szemben, nyisd csak ki a szemed! — közben belecsöppentettem a szemzugába, és ahogy kinyitotta a szemét, pont belefolyt.
— Jól van, ennyi volt! Ügyes vagy! Várj, ne dörzsöld meg, letörlöm papírzsepivel! Na, mondom tovább. Megvettem a lázmérőt, hogy megmérjem a lázad, de nem akartad hagyni. Erre idelépett az egyik patikus bácsi, hogy ha hagyod, akkor kapsz cukorkát, de akkor sem hagytad. Aztán a másik azt mondta, hogy ha nem hagyod, hogy megmérjem, akkor nagyon beteg leszel! Milyen butaság ez, mi? — tátott szájjal hallgatott, miközben a patikusokat figyelte, de erre felnevetett.
—Mondtam is neki, hogy ilyet ne is mondjon neked, de azt állította, hogy különben nem fogod hagyni! Tudod, mit válaszoltam erre nekik? Azt, hogy úgyis hagyni fogod, csak kell egy kis idő. Talán miután kibontottad a lázmérőt?!
Közben megkértem, hogy tegye vissza a dobozába a szemcseppet, és a történetet innen már csak nektek folytatom, mert őt jobban érdekelte, hogy a dobozzal matasson…
Nem cizellálom, mi járt a fejemben, csak hogy igyekeztem a segítőkészségüket értékelni , de annál jobban esett, mikor félretéve a kétségeimet (Mi van, ha tényleg nem hagyja?), sikerült kikerülni a reflexszerűen jövő helyeslést (Mégis csak ők az egészségügyi dolgozók!), és bizalmat mertem szavazni magunknak. És ettől a felismeréstől úgy megbátorodtam, hogy mikor a férfi azt fűzte hozzá, hogy “Hát magának nagyon jó gyereke van!”, odafordultam hozzá, hogy elmondjam:
— A betegségnél sokkal motiválóbb az empátia, ennyi csak… — aztán gyorsan sarkon fordultam, mielőtt fülig vörösödtem volna…
]]>
Ezt a megoldást valószínűleg a Kétes Nevelési Módszerek közé illene sorolni, mert elvileg nem így kellene megtanítani a gyereknek az orrfújást. Akkor hogyan?
No, nem akkor, amikor nyitott, játékos és érdeklődő, szépen beteszi a zsepit a zsebébe, hogy mindig kéznél legyen… Hanem amikor napok óta folyik az orra és kipirosodott a szájacskája felett is, és leginkább nem hagyja, hogy hozzáérjünk.
Akkor egy hirtelen kikandikáló taknyóckígyótól megriadva futok a zsepivel az orrocskához, hogy elkapjam. Nevetünk. Hagyja. Elkaptam. Ezt így vagy huszonhatszor a nap folyamán. Ha hallom, hogy szörcsög, és már szívná vissza, csak annyit kell kérdeznem, hogy “Megijesztesz?”, mire teljes erővel fújni kezd. A fejét is hozzábillenti, én meg futok a zsepivel. Gyors és hatékony. Azt is hagyja olykor, hogy az orrnyergét átfogva két ujjbeggyel rá-rányomjak, ahogy a zsepivel szoktuk átfogni a saját orrunkat, amikor fújjuk, csak hogy ráérezzen a mozdulatra — egyszercsak.
Érdekes, hogy amikor zsepi is volt a kezében korábbam, az sem ment neki, hogy az orrán át fújja ki a levegőt ahelyett, hogy a szájával permetezzen össze mindent. Azt remélem, hogy ha erre ráérez, akkor hamarosan a zsebkendő sem lesz zavaró tényező. De minimum addigra, mikor legközelebb meglátogatjuk a nagymamát…
Mert hát olyan is megesik, hogy nem érek oda elég gyorsan, és a két taknyóckígyó az álláig kúszik. De legalább kijött! Abban maradtunk, hogy ezt csak itthon csináljuk így. Persze egy hároméves gyerek szülőjeként nem lehetek teljesen biztos semmiben. Ahogy abban sem, hogy ezzel nem valami írtó hülyeségre szoktatom éppen…
Akkor mégis miért osztom meg ezt a tippet? Azért, mert bár jobban bízom a türelmes tanítgatásban, mint a gyors kompromisszumokban, van úgy, hogy azonnal megoldást kell találni egy helyzetre, hogy ne sodródjunk a biztosan rossz megoldás felé.
Amikor már visítva szalad el az orrtörlés elől, miközben bőszen keni a pulcsi ujjába. Én meg türelmemet vesztve megyek utána, hogy a francba már, csak meg akarom törölni, hé!!! Ne szívd vissza, az nem jó! — magyarázom neki egy darabig. Amikor elhiszem, hogy a bosszantásomra csinálja – holott ez egy reflex –, akkor arra reagálok, amit látok, ahelyett, ami mögötte zajlik. Így csúszhatunk bele egy naponta legalább tízszer ismétlődő közelharcba, aminek ha sikeres a kimenetele, akkor sem éri meg…
Vagy taknyóckígyótalanítást követően újra és újra meggőződünk arról, hogy mennyivel könnyebb már levegőt venni! Nekünk bevált.