Ha megpróbálunk elszakadni a megszokott sémáktól – és van időnk kreatív megoldásokra –, akkor biztos, hogy mindig sikerül kitalálni valamit. Már azzal magunk mellé állíthatjuk a gyereket, ha látszik rajtunk, hogy eltökéltek vagyunk, és ő is segíteni fog megoldást találni.

„Hmm… nem akarsz fogat mosni… ÉS mégis valahogy meg kellene tisztítanunk azokat a fogacskákat, nehogy kilyukasszák őket a fognyűvő manók… Mit csináljunk, hogy mindkettőnk kívánsága teljesüljön?”

• „Mi lenne, ha előbb te megmosnád Mackó fogait, aztán én a te fogaid?”
• „Mi lenne, ha én mosom a te fogadat, te mosod az én fogamat?”
• „Mi lenne, ha elénekelném a kedvenc dalodat, míg fogat mosol?”
• „Mi lenne, ha felemelnélek, hogy lásd magad a tükörben, míg fogat mosunk?”
• „Mi lenne, ha olvasnék neked, míg fogat mosol?” (A lányomnál ez a módszer vált be a legjobban. Kamaszként még mindig olvasott magának fogmosás közben. Neki voltak a legtisztább fogai!)

Ha megőrizzük a nyugalmunkat, akkor szinte mindig sikerül úgy megoldani a helyzetet, hogy azzal mindenki nyer. Persze, ami ezen a héten bevált, az talán jövő héten már nem működik, így folyton keresni kell az új módszereket, és ez nem kevés kreativitást igényel a részünkről. De ahogy a gyerek számára egyre egyértelműbbé válik, hogy a fogmosás nem vita tárgya, úgy csökken az ellenállása.

Hogy ez „melósnak” tűnik? Az is!

Mind azt szeretnénk, hogy a gyerekeink egyszerűen csak tegyék, amit kérünk – főleg esténként, amikor már mind fáradtak vagyunk –, anélkül, hogy nekünk mindegy egyes alkalommal elő kellene ásnunk a kreativitásunkat és a türelmünket.

Csakhogy apró emberekkel van dolgunk, akiknek még fejletlen a homloklebenye. Még nem értik, miért fontos fogat mosni, és az önfegyelmük kialakulása is nagyon kezdetleges szinten áll. Ám az önfegyelemért felelős idegi hálózat minden egyes alkalommal tovább fejlődik, amikor ÚGY DÖNTENEK, hogy lemondanak arról, amit per pillanat akarnak (ami, ez esetben, a fogmosás elhagyása), és azt választják, amire mindennél jobban vágynak (ami minden esetben a szeretetteljes kapcsolat a szülővel).

Amikor kényszerítjük őket valamire, akkor nem ők döntenek, és nem is fejlődik tőle az önfegyelmük. Épp, hogy a velünk szembeni ellenállásuk és dacosságuk erősödik és fejlődik tovább.

Szóval igen, ez bizony nem kevés munka. De nem csak, hogy kellemesebb, mint lefogni a gyereket vagy megbüntetni őt, de jobban is szolgálja a gyerek fejlődését. Az ilyesmi sosem elvesztegetett idő! Az ilyen alkalmak tovább építik a kapcsolatunkat, erősítik a kötődésünket, és segítik a gyerek önfegyelmének kialakulását. Ilyenkor, ahelyett, hogy arra tanítanánk, hogy „akié az erő, azé a hatalom”, csodás tanulságokat kínálhatunk neki:

• Anyának és Apának fontos, hogy én mit akarok, és próbálnak velem együtt megoldást találni, ahelyett, hogy az erejükkel visszaélve kényszerítenének vagy fenyegetnének. Ez arra ösztönöz, hogy együttműködjek velük.
• Nem vagyok rossz gyerek azért, mert nem akarok fogat mosni. A szüleim megértenek. De attól még fogat kell mosnom.
• Az embereknek különbözhet a véleményük és az igényük; ha megerőltetjük magunkat, mindig találhatunk egy olyan megoldást, ami mindenkinek megfelel.
• Továbbra sem értem, miért olyan fontos a szüleimnek, hogy megmossam a fogamat, de nem olyan rossz dolog az. Még mókás is tud lenni, mert így közel érezhetem magam a szüleimhez.
• SZERETEM a szüleimet. Szuperek! Ezért megteszem, amit kérnek, csak mert ők akarják.

Mi többet kérhetnénk?

Written by Dr. Laura Markham, founder of AhaParenting.com and author of Peaceful Parent, Happy Kids: How To Stop Yelling and Start Connecting and Peaceful Parent, Happy Siblings: How to Stop the Fighting and Raise Friends for Life

Forrás

Fordította: Garamvölgyi Andrea

Az eredeti cikk 6 részletben, személyes kommentárral került közlésre. Lapozz előre-hátra az egyes lépésekhez!

Mindenből lehet játékot csinálni, és ha sikerül, azzal máris feloldottuk a patthelyzetet. Egy gyerek – ha nem zaklatott vagy fáradt – nem tud ellenállni a játékra invitálásnak. Nevettessük meg!

1. Hívjuk ki egy fogmosó versenyre.
2. Mossuk meg mi a fogát, és kommentáljunk mindent, amit a szájában találunk: „Ó, ez egy spagetti darab?” „Te, szerintem ez alatt kincs van!”
3. Vágjunk vicces arcokat, miközben fogat mos.
4. Sikáljuk meg mindenütt – a karját, a fülét, a pocakját. „Itt kell sikamikálni?” („Nem, apu, itt!”)

Dr. Markham sorai végén, saját megjegyzésként szeretném kihangosítani azt a kérdést, ami sokunkban visszahangzik: Meddig? Mikortól lesz végre az, hogy önállóan és önszántából megcsinálja, amire kértem?!

Valószínűleg ez a gyerek-szülő párostól is függ. Direkt nem csak azt írom, hogy gyerekfüggő, mert rajtunk is múlik.

„A válaszkész babagondozás folyományának tűnik, amikor a szülők úgy ugranak a három, négy, öt éves gyerek szavára, mint amikor kicsi babaként ciciért sírt. Valahogy benne lehet ragadni ebben az állandó készenléti állapotban, pedig már nincs rá szükség. A szülői szabadáságunkat a gyerek önállóságával párhuzamosan nyerhetjük vissza. Apróságokra gondolok, mégis van jelentősége, amikor hasonló mozzanatok sorából áll össze egy nap. Nem anya hozza oda a bilit, nem ő áll fel zsebkendőért, nem ő szedi össze a játékot, ha már a gyerekecske is tudja.” (részlet a Nekünk Bevált könyvből)

Egy teljesen szubjektív mércét tekintve, számomra úgy tűnik, hogy a játékos nevelés mentén cseperedett gyerekek nincsenek elmaradva önállóság terén az utasításokkal nevelt gyerekekhez képest. Azzal a különbséggel, hogy az ő „teljesítményük” nem 100%-os. Mindenki döntse el maga, hogy ez vállalható-e a számára vagy sem.

Én vállaltam, hogy nagyobb mozgásteret biztosítok a gyerekemnek az aktuális hangulatunkhoz, állapotunkhoz és helyzetünkhöz mérten. Például, képes egyedül fölmenni a fürdőbe, levetkőzni, bemászni a kádba és lezuhanyozni, aztán felöltözni és fogat mosni, de legtöbbször együtt csináljuk, mert gyorsan szeretném „lezavarni” az egészet. Ha időben vagyunk még vagy maradt valami égető dolgom, akkor hagyom, hogy játékba keveredjen a ruháival vetkőzés közben (turbán lesz a pólóból), a fürdőszobaszőnyeggel, a pizsomával, miközben egyszer csak önállóan elkészül.

Olyan könnyű belengetni valami jutalmat vagy büntit, odadörrenteni, megsértődve a gyerek bűntudatára játszani, hogy komoly erőfeszítésbe telik, NEM alkalmazni ezeket.

Abban már nehezebb következetes lenni, hogy úgy tanítgassuk a gyereket a számunkra fontos dolgokra, hogy lehetőleg önszántából tegye meg ezeket és akkor, amikor kérjük tőle. Itt is olcsó szemfényvesztés volna a 100%-os mutató, vagyis hogy mindig mindenben együttműködnek.

Én most is kitartok amellett – és egyre inkább, meg egyre könnyebben –, hogy a teljes szófogadásnak ára van, amit nem akarok megfizetni.

S. Hermann & F. Richter képe a Pixabay -en.

„Fogadni mernék, hogy felnőtt korodban SOHA nem fogsz majd fogat mosni! Vagy, mondjuk, lesz egy szuper finom ízű fogkrémed, és azzal IMÁDSZ majd fogat mosni.”

Az agyról készült felvételeken azt látni, hogy amikor elképzeljük azt, amire vágyunk, az agy ugyanúgy elégedettséget jelez, mintha tényleg megkaptuk volna, amit akarunk – így segít ez a módszer a gyereknek, ezért érzi jobban magát tőle. Ha a képzelet segítségével vesszük rá, hogy „elgondolkodjon” a kérdésen, azzal a racionális gondolkodást indítjuk be nála. És nem utolsó sorban ezzel azt is kifejezzük, hogy fontos nekünk az ő boldogsága, még akkor is, ha nem adhatjuk meg neki azt, amit szeretne.

Azt hiszem, ezt sem olyan egyszerű megtenni, mint ahogy hangzik. Van bennünk egy ódzkodás attól, hogy még mi mondjuk ki a gyerek óhaját, amikor egyáltalán nem akarjuk/tudjuk aszerint alakítani az eseményeket. Vélhetően azért, mert nem sok saját tapasztalatunk van erről. Mi másban nőttünk föl.

De az nem jelenti azt, hogy ne volnánk képesek máshonnan megközelíteni ezt a kérdést! Nem szükséges „kussolni” tanítani a gyereket, amikor van olyan módszer is, amivel úgy szabhatunk határt, hogy nem távolítjuk el magunktól a gyerekünket.

Capri23auto képe a Pixabay -en.

„Ebben a családban mindenki fogat mos lefekvés előtt. Így marad egészséges a fogunk.”

Erről Kádár Annamária egyik előadása jut eszembe, amikor a családi anekdoták megtartó erejéről beszélt. „Ha a gyerek ismeri a család történetét, akkor kialakul benne a felismerés, hogy ő nemcsak lézeng bele a nagyvilágba, hanem van mögötte egy történet, egy életmese, ami elkezdődött valahol, és tart valahová. És ezzel kialakul benne az integrációs én is – vagyis az a tudat, hogy nincs egyedül, hanem egy nagyobb családhoz tartozik. Ez a bizonyosság pedig nagy szerepet játszik a gyermek kiegyensúlyozottságában és önbecsülésében.”1

Hogy jön ide a fogmosás?!

Erre a gondolatra – háttértudásra! – jól rímel Dr. Markham fenti példája, ami úgy kezdődik, hogy „ebben a családba” így és így csinálunk dolgokat. Nálunk erre még rá is erősített Apa azzal a kedves motívummal, ami a mai napig elkísér minket, hogy mi vagyunk a belső kör és a nagyszülők, unokatesók, nagynénik pedig a külső kör, aztán a barátok.

„Már ő is szokott úgy fogalmazni, hogy a belső kör most ezt csinálja vagy azt. Hivatkozhatunk rá, amikor arról számol be, hogy az egyik gyerek bántotta a másikat – „Milyen jó, hogy a mi családunkban nem viselkedünk így egymással!” –, vagy amikor kiabál velünk: „A belső körben nem kiabálunk egymással. De szerintem a külsőben sem!” Szemléletes példája ezt az összetartozásunknak, és a „mi” tudat erősíti azt, aki részese.” (részlet a Nekünk Bevált könyvből)

Persze lehet ezt úgy is mondani, hogy már-már fenyegetésnek hangozzon, hogy „Ebben családban én mondom meg, hogy….”, de nem, nem erről beszélünk most. Se később.

Adjunk hát az elvárásra egy kellemes, puha családi köntöst, amihez jó hozzásimulni!

Egy újabb gyöngyszemet teszünk közkinccsé Dr. Laura Markham engedélyével, amit Garamvölgyi Andrea fordítói munkájának köszönhetően, ismét magyar nyelven olvashattok!

„Nem tudom, hogyan lehet korlátokat szabni anélkül, hogy a következményekkel fenyegetőznénk. Például, ha a lányom nem akar fogat mosni. Az szóba sem jöhet, hogy erőnek erejével rákényszerítsem, így azt mondom, ha nem mos fogat, nem olvasok neki mesét. Nem értem, hogyan lehet meghúzni a határokat, ha nincs következménye annak, hogy ő átlépi azokat.”

Remek kérdés! Hogyan lehet rávenni a gyereket arra, hogy azt csinálja, amit akarunk, ha nem vetjük be az „erőfölényünket”? A fogmosás, egyébként, tökéletes példa, mert én sem ismerek egy olyan gyereket se, aki belső indíttatásból mosna fogat – és egy olyan szülőt se, aki soha nem került még ilyen frusztráló helyzetbe a fogmosás miatt. Ilyenkor ösztönösen büntetéssel fenyegetnénk a gyereket. Hiszen tényleg ez az egyetlen módja annak, hogy rávegyünk egy másik embert arra, hogy megtegyen valamit, amit nem akar. De ennek ára van:

• Elveszik az esti rutin egy olyan eleme, amely révén közelebb kerülhetünk egymáshoz (az esti mese.) Eredmény: egy gyerek, aki MÉG KEVÉSBÉ motivált az együttműködésre – most is, és más, fontosabb kérdésekben is.
• Elveszik a közös olvasás lehetősége, ami vitathatatlanul az egyik legfontosabb közös tevékenység és kapcsolódási pont szülő és gyerek között a nap folyamán, mind szellemi, mind érzelmi értelemben.
• Kialakul egy hatalmi harc. Fenyegetéssel akarjuk együttműködésre bírni a gyereket, ahelyett, hogy olyan kapcsolatot alakítanánk ki vele, amelyben magától AKAR együttműködni. Mit csinálunk, ha ez a fenyegetés többé már nem válik be? Akkor emelni kell majd a tétet, súlyosabb következményekkel kell fenyegetőznünk. Ez előbb vagy utóbb, de mindig zsákutcába vezet, kivéve, ha hajlandóak vagyunk erőszakot alkalmazni.
• És mindebből a gyerek azt tanulja meg, hogy a nézeteltéréseket fenyegetéssel és erőszakkal kell rendezni, ahelyett, hogy felismernénk mindkét fél nézőpontját, és találnánk egy kölcsönösen előnyös megoldást.

Nyilván nem ilyen eredményekre törekszünk. De vannak dolgok, amelyekből nem engedhetünk. Ilyen, például, a fogmosás. Mit tehetünk, hát?

Dr. Laura Markham erre rendre választ is ad, még hozzá egy jól lekövethető, átvehető, lemásolható formában. Folytatás következik!