Az, hogy megtanítjuk a gyerekünknek, hogy mit szabad és mit nem éppen úgy a szocializációs folyamat része, mint hogy megtanítjuk integetni. Míg utóbbi nyilvánvalóan móka és szórakozás, előbbiből lehet a kétségeket ébresztő muszáj. Miért?
A nem szabad és aki mögötte van…
Tartottam az újabb kudarctól, mert amikor az 1 évesem egyszercsak vígan tunkolt a WC-kefével, amihez 2 hónapig hozzá sem nyúlt, zavarbaejtő volt feltennem a kérdés: ezek szerint máris befuccsolt az első “nemem”?! (Azóta úgy látom, hogy korai volt az elvárás felé, és jó döntés a taktikaváltás, hogy egyszerűen kerülni kell vagy megszűntetni az ilyen helyzeteket.)
Ott duruzsolt, hogy eddig olyan jól sikerült minden, nehogy most rontsam el, mert könnyen szófogadatlan lesz a gyerek! A kialvatlanság, fogzás, nyűgösség se fog már ki rajtam, tudom kezelni a türelmetlenségem, erre kifolyik a kezemből egy ilyen kulcsfontosságú helyzet…?! — piszkáltak az aggodalmak.
Ha még mélyebbre avászkodom, akkor meglátom a saját érzéseimet, ahogy a fiamra vetítem. Azt a rossz érzést düh és sírás határán, mint a sarokba szorított oroszlán, akinek nincs más kiút csak a támadás, úgy bömböltem én is torkaszakadt, amíg le nem csillapodott az akarat, hogy anya ölében hüppögve igyam a kakaót, ami végül mindig feledtette velem a leigázottság keserűségét. Nagyobb koromban már nem volt kakaó, se anya mellettem. Megtanultam felülkerekedni ezen a rossz érzésen. Ha nembe ütköztem, próbáltam úgy értékelni a helyzetet, hogy magam választom a másik utat, legalább ez az én döntésem. Ritkán mentem neki fejjel, mert annál sajnos “jólneveltebbre” sikerültem, bár a bennem munkálkodó “csakazértis” párszor így is izzasztó szituációkba kevert…
Bevallom, hogy a mai napig könnyen váltok támadóra és van merszem belemenni — a hozzám legközelebb állókkal. Pedig van, amit nem lehet újrapróbálni utólag, az évek elröpültek, az arcok körülöttünk felcserélődtek. Csakhogy a gyermekkor nemjei összefolytak a szülőképpel, amit nászajándékul megkapott az első helyre előlépett férfi az életemben, a férjem. Igyekszem, hogy felnőjön a tekintélyelvek között nevelt, öntudatos gyerek bennem, mert különben sose leszek elégedett és stabil felnőtt, ezt már felismertem…
Ez volt a hátterében annak, amikor nem tudtam lelkiismeretfurdalás nélkül nemet mondani a fiamnak. Anélkül, hogy ne élném újra futólag a mélylelkembe ivódott ellenkezést, és ne sajnálnám meg őt, hiszen most miattam szenved – amitől nyilván erőtlenné is vált a nemem.
“Anyaként, apaként végre mi kerülünk a szülői nyeregbe, nálunk van a gyeplő, mi vagyunk a megmondók és nem nekünk mondják meg!”
– olykor felismertem magamban ezt az önteltséget (?) is, mint aki épp revanst vesz, pedig csak lángot kapott bennem a hatalom szikrája, ahogy ellenszegült a gyerek a döntésemnek, én meg elvesztem a düh sötétségében, higgadtság helyett.
Ártó, félrevezető érzések ezek, amivel éppúgy beoltjuk a mi gyerekeinket, ha tovább kapaszkodunk beléjük. Apa ingének ujját is csak a tudatos felnőtt ereszti el… Ahogy fölkapirgálom a rétegeket, megtalálom sorban a miérteket. A válaszokat arra, hogy eddig miért nem működtem jól a szigorú anya következetes anya-szerepemben. Mert nem vele volt a baj, ő csak tette a dolgát, ismerkedik, próbálkozik. A helyzetet én terheltem túl a mumusaimmal akaratlan, amiket végül faképnél hagytam, mikor egy nembe ütköztem a barátnőmékhez betoppanva: “Nem lehetek következetlen, különben rémálom lesz az itt töltött hétvége”…
Így váltak a nem szabad szituációk azzá amik: anya útmutatást ad a kisfiának — se több, se kevesebb —, miközben megértettem, hogy sokszor a nemek visznek előre, mert dönteni tanítanak meg…
A gyerekek alapvetően jók. Ezt tudjuk, de hogy mit is jelent ez a gyakorlatban, nekem csak a napokban állt össze…
9 hónapos volt, amikor a nagymama jóvoltából megtanulta a kérem-köszönöm-tessék szituációt, amit azóta is gyakorlunk. Viszont az utóbbi időben néha megmakacsolta magát, és hiába nyújtottam a kezem pl. a kanálért — amikor már túl fáradt volt a szájába navigálni —, mondtam a “varázsszót” is, hogy kérem, de erre elkapta előlem a reakciómat szkennelve. Még kértem párszor, egyre szigorúbban, ami mintha olaj lenne csak a tűzre, összeráncolt szemöldökkel nézett rám, a kanálba kapaszkodva (naná, hogy már a haja is olyan).
Éreztem, hogy bennem is lobban a láng, de egy mély levegővel elfújtam… és rámosolyogtam! Láthatólag kizökkentette ez a váratlan reakció, elröppent az arcocskáról a dac. Kedves hangon, ahogy régen játszottuk ezt a mozdulatsort, elkértem megint a kanalat, és bólogattam is hozzá bátorítóan. Egy pillanat alatt megváltozott a felállás, elmúlt az erőfitogtatás és lelkesen nyújtotta oda, én meg még lelkesebben vettem el és köszöntem meg neki — repesett az örömtől, erre mondják.
Csak ennyi kellett, hogy visszaforduljon az a folyamat, ahogy a harag és türelmetlenség szembe állít minket, és egy lépésre kerülök attól, hogy kikapjam a kezéből a kanalt, de ő rászorít, én meg úgyis elveszem, amire zokogásban tör ki, ledobálja a maradék kaját az etetőtálcáról, durcásan szipogva néz rám és biztos, hogy a következő falatot kiveri a kezemből, erre én kiakadok, vége az ebédnek, puffogva viszem ki a tálcát a konyhába, aztán kiveszem a székből, viszem megmosni a kezét, leteszem a játékaihoz, és elkezdem négykézláb fölszedegetni a padlóról a maradékokat, mire mögém totyog, és megpróbál a hátamra mászni — mindig ezt játszuk, ha leguggolok —, de hát én még mérges vagyok, egyáltalan nincs kedvem hozzá — ő viszont már csak a lovacskázásra gondol, izgatottan próbálja elkapni a copfomat, hogy azzal húzza fel magát a hátamra én meg “ááááá”….
Viszont szerencsére nem ez játszódott le, mert a játékosság kicsorbította a feszültséget, ami közénk ékelődött egy pilllanat alatt, és újra cinkostársak lettünk. Csillant a huncutság a szemében, ahogy megértette, hogy mi fog történni, ha odaadja, amit kérek, mert már százszor eljátszottuk és már előre örült neki.
Ma az ebéd végeztével elkezdte ledobálgatni, ami a tálcáján maradt, mire rászóltam, hogy ezt nem szabad, de ebben a mindkettőnket megviselő, fognövesztős napokban nincs értelme belemenni komoly fegyelmezésekbe — már tudom…—, úgyhogy sikerült elkanyarítani a történetet ma is. Eléraktam a tálacskát, és mutattam neki, hogy oda kérem bele a darabokat. És megint működött!
Egy ilyen kis hétköznapi helyzet vitt közelebb a megértéshez, hogy mit is jelent az, hogy ő eredendően jó. Azt, hogy amikor úgy gondoljuk, hogy rosszalkodik, sokkal inkább szól a reakcióink megismeréséről, mert nem a rosszallásunk kiváltása motiválja, hanem az, hogy örüljünk annak, amit tesz. Mert ha mi örülünk, akkor az azt jelenti, hogy ő jó. Neki még mi vagyunk az elsődleges visszajelzés arra, hogy érzékelje önmagát. Tesszük ezt akkor, amikor gondoskodunk róla, ahogy foglalkozunk vele, így táplálva a mélylelkébe, hogy “én jó vagyok, szerethető”. És ezzel egy életre megalapozzuk az igényt benne, hogy jól érezze magát — úgy mondják, az önbizalmát…
]]>