Mindenszentek, temetőjárás. Begurulunk az utolsó helyszínre. Rozika apukája vonakodva veszi elő a kismotort, mert mindannyian tudjuk, csak percek kérdése, hogy az előretipegő huszonkéthónapos akarat egyszer csak megforduljon, és akkor kő kövön nem marad, de a majdnemötéves is jogosan vár már a sorára. Egészséges bömbölés kíséretében lépjük át a temető kapuját. Majdnemötévesem előttünk teper a motorral. Elkérem hát nővéremtől a csöpp unokahúgomat, vállalva a helyzet kihívásait…

Az nem megoldás, hogy elvesszük a nagyobbacskától a játékot, mert a kisebbecske sír érte. Ahogy az sem, hogy ignoráljuk a kisebbecske bánatát, “majd megtanulja” alapon. Mindkét reakciónkkal a köztük lévő kapcsolatnak ártanánk. Felnőtt részről ennél több energiára lesz szükség: empátiára és játékos nevelésre. De inkább ezekre “pazaroljuk”, mint az előbbiekre!

Első felvonás

— Rozika, mondhatok valamit? Nézz ide! Mondhat Imo valamit? — keresem a kivörösödött szemecskéket, de a nyakacska tekereg, hogy lekövesse az unokabátyja nyomvonalát.

— Jó — biccent aztán, ahogy szokott, és egy pillanatra abbahagyja a sírást, figyel. Jól van, már majdnem megijedtem, hogy nem fog ez menni nekem, mégis csak más bömbölő gyerekét tartom a kezemben! Nem a sajátomat, akinek ismerem a reakcióit, korlátait és képességeit — de kétségtelenül a drága nővéremét, aki körül hasonló légkörben cseperedhet ez a gyerek…

— Elkapjuk Jonát? Te meg én. Futi, futi! — próbálom rávenni a játékra, hogy kizökkenjen a regresszív állapotból.

Fut velem egy kicsit, de nem bír el a nagy érzelmekkel, kacagása újra sírásba torkollik. Muszáj megkérnem Jonatánt, hogy cseréljenek. Ha ennyiben hagynánk a helyzetet, akkor tényleg azt üzennénk vele, hogy sírással eléri, amit akar. Viszont ahhoz, hogy folytatni tudjuk, előbb le kell nyugodnia.

— Rozika, akarsz cserélni? — címkézzük a helyzetet.

— Cseje, Lozi! Jó — nagyot biccent.

Rozika nyargalászik a motorral, mi kézenfogva futunk utána. Nevetés, enyhülés.

Második felvonás

— Rozi! Csere! Gyere, most add oda Jonának a motort, és mi fussunk utána!

Látom, hogy érti, amit mondok, meg-megindul felénk a motorral, de aztán nagy ívben kikerül. Nem futunk már utána. Tovább segítem a megértésben:

— Nézd csak, Rozi, itt a kezem! Hol a te kezed? — megmutatja és érdeklődve figyel — Hozd ide a pici kezed, tedd az enyémbe, és akkor futi, futi Jona utána, jó?!!

Mosolyog, érti, de nem jön. Csak köröz tovább. Újra és újra elmondom neki, cinkosan, játékosan. Nem adom fel. Tudom, hogy sikerülni fog.

Minden gyerek épp annyira értelmes, amennyire annak tartjuk.

Meggyőződésem. És ez most a bizalomjáték. Megbízom-e abban, hogy ő eredendően jó, tehát amint megérti a felállást, aszerint cselekszik? Vagy fölnőttesen eltürelmetlenkedem, mert zavarbahoz — vagy már meg is sértődtem —, hogy nem csinálja meg, amire kértem, ezért kezdem kényszeríteni, amitől azonnal kihátrál, és így omlik össze a lépésenként felépített jelent. Egyszer kell csak kivárni, másodjára már rövidebb idő alatt is meglesz!

Mutatom a kezem, keresem az övét. Már kétszer leszállt a motorról, odahozta, de mikor Jona nyúlna érte, gyorsan visszapattan rá. Most tűnik csak fel, hogy a fiúcskám árgus szemmel figyel. Ez erősít meg abban, hogy minden jól van úgy, ahogy van. A majdnemkettőnek ez a dolga: félteni a vélt tulajdonát, a majdnemötnek pedig a példamutatás. Még a régi emlékek is visszaszöknek közénk egy pillanatra, amikor őrá vártam hosszú perceket… Hmn… megérte. Most ő is tud várni itt, velem.

— Még várjunk egy kicsit, jó? Ez most fontos. Mindjárt ide fogja adni, figyeld csak!

— Rozikám, gyere, cserélj Jonával! Ügyesen! Gyere, gyere!

Magyaráz magának a kislány, ahogy a majdnem beszélő babák csinálják.

— Jona, motoj, cseje, nem, nem cseje, motoj, gyeje, cseje…

És siker! Megtapsolja magát ő is. Mi is. Futunk Jonatán után kéz a kézben. Akkora bulit csinálok belőle, amekkorát bírok!

Harmadik felvonás

— Jozi cseje!

Jona se egyből hozza vissza a motort, kell neki is egy kis kitérő. Futunk utána még egy kört.

— Jona, gyere cserélni! Ez most fontos. Így mutatod meg Rozikának, hogy vissza tudjátok cserélni! — szerencsémre jön és cserél, elvégre rá jutott a nagyfiú szerep.

A visszacserével érünk körbe. Ez már a megerősítésről szól, hogy oda tudja-e adni megint, mikor Jona kéri és a meggyőződésről, hogy ő is visszakapja tőle. Még jópárszor sikerül nekik.

Csattanó

Alig bírom betuszkolni a mellkasom az autóba! Nagyon megdicsérem Jonatánt, hogy türelmes volt Rozikával és hogy milyen klassz dolog, hogy megtanítottuk a cserére!

— Igen, mert ez úgy van, hogy mindent, amit én tudok, azt megtanulja tőlem a Rozika. És mindent, amit én tudok…

— Ahmn — meghatódva várom a folytatás.

— … azt meg apától tanultam!

— …

Ez az a cím, amire 10-ből 9 szülő biztosan rákattint, mert ha valamit, akkor türelmes gyereket aztán nagyon szeretnénk! Elvégre nincs is annál idegesítőbb, mikor egy pillanatra sem bír várni a gyerek, aztán nyafog, majd követelezőik — vagyis de, amikor fogzik, de arról nem tehet…

A türelmetlenségéről sem ő tehet, már ha valóban az, és nem korosztályos jelenség “csupán”. Mielőtt rámondjuk a gyerekre, hogy olyan türelmetlen vagy, tegyük fel a kérdést magunknak:

Korának megfelelő az elvárás, hogy türelmes legyen?

Nálunk ez a felismerés elég sok konfliktusnak tudta elejét venni kétéves kora körül…

Egy biztos: a legtöbbre akkor megyünk, ha nem sulykoljuk a gyerekbe, hogy mennyire türelemetlen. Tesszük ezt akkor, amikor leteremtjük, vagy amikor mások előtt ironizálunk, miközben már állunk is fel a székről, hogy megcsináljuk, amit szeretne. Talán az irónia az, amit a legkésőbb értenek meg a gyerekek a fölnőttek kommunikációjából és kezdenek el “helyesen” használni, úgyhogy egy ilyen szituációnak valami olyasmi lesz az üzenete, hogy:

kérek valamit, türelmetlen vagyok, anya mérges érte, de megkapom.

Csak a kérést követő megkapás van összhangban egymással, de az, amit anya fejcsóválva mond, ellentétes azzal, amit csinál — hányszor is egy nap?

Miután nagyjából letisztáztuk magunkban, hogy mit érdemes elvárni a csöpptől, és mire nem képes még, mert nem elég fejlett az idegrendszere hozzá, akkor jövünk mi, szülők.

Mi mennyire vagyunk türelmesek másokkal, velük szemben és magunkkal?

Elvégre a gyerek másol. Másolja, ahogy türelmetlenül rángatom a porszívót, ahogy a feje felett állva siettetem, ebből lesz majd az, hogy anyaaa, gyere mááár, nem hallod?! És másolja, ahogy türelmetlenül próbálom bekötni a gyerekülést, miközben letörik az amúgy sem nagy körömöm, és már vágódik is be az autó ajtaja, kívülről tompa kúúúú’vaéletbe szűrődik be. Hányszor is egy nap?

A türelemhez nyugalom kell, a nyugalomhoz békés idegrendszer. Az ő műszerük még csak most tanul nagyon-nagyon sok mindent. Például a figyelmet, ami szoros összefüggésben van a türelem képességével. Amíg képes megfigyelni egy cselekményt, addig ki bírja várni annak lefolyását. Egy adott dologra való összpontosítás eleinte csak fél percekben mérhető, aztán percekben, majd nagycsoportos korukra közelítik 12-15 percet. Aztán kell egy új inger, ami továbbviszi a figyelem fonalát.

Sokat tudunk ezért tenni, ha már baba korában sem szakítjuk meg a figyelmét azzal, hogy ad-hoc magunkra akarjuk vonni, mikor ő éppen egy játékot figyel. 1,5 -2 éves korában még jobban kellene erre ügyelni, mert a szülő sokszor észre sem veszi, hogy a gyerek éppen valami másra koncentrál, mikor az ő felnőtt világában most indulni kell, most fürdeni kell, most vacsora idő van. Amikor csak tudjuk, várjuk meg a gondolat végét — látni az arcukon, mikor elszállt…

Ovis korában is húú de jó lenne figyelni arra, hogy mindig kivárjuk, amíg végigmondja, amit szeretne, anélkül, hogy félbeszakítanánk — csodálkozunk, hogy ő is megteszi? Megállni, odafordulni, lehajolni, leguggolni, végighallgatni. Hiszen ugyanezt várjuk el tőle, nem igaz? 

A folyékony beszéd élményével szinte párhuzamos kezdtük el azt játszani, hogy vacsoránál egymásnak adtuk a szót. Egyszer apa mondta el a maga pár mondatát, aztán Jonatán, aztán én. És nem szóltunk bele egymás szavába. Persze manapság ezt a szabályt nehezebb betartani, de legalább már ő is figyelmeztet minket, ha beleszóltunk. Korábban nem is figyeltem fel arra, hogy mi, felnőttek mennyiszer beleszólunk egymás szavába, borzasztó! A gyerekeket meg lépten-nyomon leteremtjük érte…

A válaszkész babagondozás folyományának tűnik, amikor a szülők úgy ugranak a 3, 4, 5 éves szavára, mint amikor kicsi babaként ciciért sírt. Valahogy benne lehet ragadni ebben az állandó készenléti állapotban, pedig már nincs szükség rá. A szülői szabadáságunkat a gyerek önállóságával párhuzamosan nyerhetjük vissza. Apróságokra gondolok, mégis van jelentősége, amikor hasonló mozzanatok sorából áll össze egy nap. Nem anya hozza oda a bilit, nem ő áll fel zsepiért, nem ő szedi össze a játékot, ha már a gyerekecske is tudja. És amikor majd azt szeretné, hogy besegítsek neki a bunki építésében, akkor meg tudja várni, hogy előbb befejezzem, amit éppen csinálok. Feltéve, ha minderre nem szemrehányóan / követelőzően / lecseszősen figyelmeztetem, hanem előrehozom a dicséretet, aztán az információt.

Már ilyen sokáig jutottál egyedül?! De jó! Persze, mindjárt besegítek, csak megmosom ezeket, már előkészítettem, látod.

A túlbuzgóság ellenpárja az átverős szülői magatartás, amit időnként én is csinálok, pedig a délutáni alvás után ez a második a “10 dolog, amit gyerekként megfogadtam, hogy én nem fogok…” listán. Tudjátok, amikor azt mondjuk, hogy mindjárt jövünk, és nem megyünk. Amikor azt mondjuk, hogy majd délután társasozunk, és nem fogunk, vagy azt, hogy jó, kezd el, majd jövök! 4-5 évesen még észben tartják, nekifutnak a kérésnek újra és újra. Na, akkor szoktuk felpaprikázva lecseszni őket, hogy ne ismétlegesd már, mondtam, hogy jövök, igaz? — két órával azelőtt… 9-10 éves korukra megszokják, hogy úgyse lesz semmi abból, amit mondunk. Szomorú dolog ez, ráadásul kétélű. Ne csináljuk! Inkább mondjuk meg őszintén, hogy most nincs kedvem társasozni, de szívesen leülök veled végiglapozni egy könyvet, amíg megiszom a teám. Vagy írjuk fel egy cetlire, hogy társasozás, ragasszuk ki egy jól látható helyre, és akkor nem felejtjük el másnap. Garantáltan azt az arcot sem fogjuk, amikor mi fordulunk oda másnap a cetlivel a kezünkben, hogy tudod, megbeszéltük….!

Figyelem, türelem, bizalom. Én adom és ő visszaadja, másképp honnan lenne neki…?!

— Jonatán, ne üss rá apa sípcsontjára, hát nem érted, hogy az fáj neki?! Már kétszer szólt! — léptem közbe, mikor az öt perce ébredt apa igazán szép szóval igyekezte leszerelni a már annyira nagyon játszani akaró kisfiát, aki azt találta ki — csak hogy végre valami interakcióba léphessen apával —, hogy apa lába a kapu, amire ha ráüt, kinyílik, és akkor tesz egy kört az asztal körül, aztán megint nyitásra bírja a dohányzóasztalra feltett lábakat…

Volt némi lendület a hangomban, mert ha direkt fájdalmat okoz valaki másnak, arra határozott nem a válasz, az okokat pedig fejtegethetjük utána, de már látni lehetett az arckifejezésén, hogy itt többről van szó — mint mindig. Ahogy azt is, hogy gyorsan ki kell hozni ebből a spirálból: annyira szeretlek, hogy bántalak, ha nem jössz már játszani velem, mert egész reggel rád várok, apa, és ha felpiszkállak és mérges leszel, akkor is legalább rám figyelsz, de azt hiszem, nem is akartam olyan nagyot ütni, csak furcsa volt, hogy olyan kemény ott a lábad, de most már anya is rám szólt, hát folytatom, és ketten jöttök ide, de én sírni fogok, mert olyan sok minden érzek éppen, úgy szeretlek apa, nem is akartam, hogy fájjon neked! — vagy valami ilyesmi.

— Puszizár! Jonatán, nézd csak, apa lábán puszizár van! Csak úgy nyílik ki, ha adsz rá egy puszit. Bizony! Szerintem próbáld ki!

Átrendeződik a tekintet, felkacag, néz az apjára, ő is felderült, aztán vissza rám huncutul, erre csak bólintok egyet bíztatóan, de el is fordulok, inkább pakolok tovább az asztalon, nehogy kihátráljon. Nem kell noszogatni, ha már egyszer megpiszkáltuk a kíváncsiságát. De úgy is mondhatnám: ha már egyszer a jóra törekvő lelkét hívtuk játékba…

És pattannak a puszizárak, emelkedik a láb, aztán egy kör után cserélnek, ő fekszik a kanapéra és apa bandukol viccelődve az asztal körül, kezében a kávéjával. Nem tudom, hány kört mentek, mert én közben kijöttem a konyhába, csak a kacagást hallom még percekig…

Még csak kétéves forma lehetett, amikor rádöbbentem, hogy már most milyen sokszor sürgetem! A sétáink A-ból B-ba nem álltak szinte másból, mint hogy gyere már / ne állj meg / jól van, most már mehetünk / na, haladjunk! Úgy próbáltam ezt oldani, hogy a kötelező körök mellett vagy után (zöldséges, kisbolt, hentes, stb.) beiktattunk olyan sétákat, amik csak arról szóltak, hogy ő mutatja az irányt. Addig ácsorgunk egy darab bot mellett, amíg akar, és nem húzom tovább a kirakat elől sem, hiába kezdek én, mint felnőtt feszengeni, hogy szembemosolyognak minket a bent ülők, ha ő éppen megfigyel. Aztán az apukájára testáltam ezt a projektet, akinek szintén jólesett csak úgy lófrálni a kicsifiával. Nem is tudom, merre jártak olyankor, csak hogy mindketten jókedvűen tértek haza, szemet gyönyörködtetően egymásra hangoldóva…

Viszont a bölcsis reggeleken sokszor óhatatlan, hogy ne sürgessem meg. Pláne, amikor előkap egy játékot, mint legutóbb az új Lego repülőt, hogy akkor azt most rakjuk össze. Hmn, mit is mondhatnék?! Előző délután vettük hazafelé a bölcsiből, és úgy volt, hogy este összerakjuk, de elfelejtettük…

— Aaa de kár, hogy este elfelejtettük összerakni, igaz? — fordultam felé őszintén — Pedig úgy terveztük…

— Úgy terveztük… — szereti ismételni az én felnőttes mondataimat.

— Figyelj csak, szerintem írjuk fel egy papírra, hogy nehogy megfeledkezzünk róla ismét! Tudod, én is fel szoktam írni a füzetembe a fontos dolgokat. És akkor délután, amikor hazajöttél a bölcsiből, ez lesz az első dolgunk. Benne vagy? — felderült az arca és kíváncsian követte a mozdalataimat, ahogy post-it-et és ceruzát veszek elő — Tessék, írd föl magadnak!

— Anyaa! Ideírtam! Új legóval játszani.

— Új le-gó-val ját-sza-ni! Tényleg! — szótagoltam, mintha a girbegurba hullámvonalat olvasnám, amit odakanyarított.

—Tegyük ide! És akkor majd látjuk, amikor hazajöttünk — mutatott a falra.

— Jó, tegyük!

Aztán mint aki jól végezte dolgát, elégedetten szemlélte a papírfecnit a falon, miközben ráadtam az overált, meg a cipőt, hogy elinduljunk. Hazatérve pedig nagyot rikkantott örömében, mikor meglátta. Visszafordult mosolyogva és ebben a mosolyban benne volt, hogy köszi anya, értem már, ez vicces volt, és úgy lett, ahogy mondtad, nagyon örülök! Én meg ilyenkor arra gondolok, hogy most kell magamba szívnom a pillanatot, mert ez fog segíteni legközelebb is, megtalálni a jót a sok félmegoldás közül…

Már egy ideje próbálom mindig szemléltetni a fiamnak az ok-okozati összefüggéseket az idő relációjában. Vagyis láthatóvá tenni számára, hogy most már rohadtul abba kellene hagyja a gyurmázást, mert ideje fürdeni menni, és majd holnap folytathatja…

Dr. Laura Markham tanácsát megfogadva, már eleve empatikusan közelítek hozzá. Bevonódom az ő tevékenységébe, elmondom, hogy mennyire klassz, amit csinál! És amikor látom, hogy figyel rám, akkor kezdek csak bele, hogy mit szeretnék.

Elkerülve azt, hogy a szoba másik feléről obégassak neki, amire már teljesen immunis, hiszen előtte 10 perccel is ugyanazokat mondogattam már, miközben körülötte pakolgattam a szobában, kétszer megnéztem a telefonomat is közben — talán még akkor is járt a szám, hogy “Jonatán, gyereee fürdeni!”. És ha már obégatok, akkor tudattalanul jön az a mondat, hogy “Hányszor kell elmondanom…?”, amit a sistergő “Fogadjál szót, légyszíves!” követ (helytelen ragozással, csak mert úgy jobban bele lehet ülni a mondatba). És már fel is húztam magam, amiből ő nem kér, sőt, minden eszközével ellenáll az erőszakba hajló fellépésnek. Szerencsére! — persze olyankor nem így élem meg.

Vagy sikerül odafigyelnem és a már bevált módon elkerülni ezt a zsákutcát. Szokás kérdése! — vagyis gyakorlásé. 

— Úgy szeretem megfogni, amikor ilyen a gyurma. Te is? — épp azon van, hogy az egyik eszközön átnyomja a gyurmát, ami olyan lesz így, mint a reszelt sajt. Nem válaszol, koncentrál.

— Mi lesz ebből?

— Sajt — mosolyog.

— De jó, akkor csinálj belőle jó sokat! És holnap megsütjük hozzá a pizzát is, mit szólsz? — ujjong — Nyomd ki mind, ami benne van! Hova teszed el utána, hogy megtaláljuk holnap? — közben kinyomja, és mutatja, hogy vissza a dobozba.

— Szuper! Akkor most már mehetünk a zuhany alá, hogy lemossuk ezt a sok sajtot a kezedről. Fúúú, nehogy megfogd a hajam! — villan a huncutság, naná, hogy meg akarja fogni!

Hülyéskedünk egy kicsit, de hogy biztosan lejöjjön erről a gyurmázásról, és ne legyen visszafutás a fürdőszobából, amin tuti bepöccennék már és akkor bukott a mutatvány, direkt visszaterelem a figyelmét a gyurmára. Bátor húzás, úgy érzem, de ez a kulcsmomentum most, ami a bizalomról szól és a szabad döntés, az együttműködés megéléséről, hogy ne érezze úgy később se, hogy csőbe húztam.

— Nézd csak meg, hogy jól rázártad-e a fedelét, nehogy kiszáradjon a sajt holnapra! — abbahagyja a marháskodást és tudományosan ellenőrzi a fedőt. Aztán visszatesszük a polcra, és kéz a sajtos kézben kisétálunk a fürdőszobába…

Másnap hallom:

— Anyaaa! Itt a sajt, nem száradt ki! Gyere!

És anya jön, lesz pizza is meg török pide. Sőt, még házhozszállítást is vállalunk, akkora a boldogság! Meg anya lelkesedése az újabb sikerélménytől, ami megint csak azt bizonyítja, hogy a gyereknevelés a legjövedelmezőbb befektetés, hiszen többszöröse a hozam. Meg a török pidéző,  Jonatán szerint.

Igen, ilyen is volt az utóbbi időben. És vigyorogva fut be a szobába, majd’ hónaljig húzott nadrággal, hogy “Anyaa, kakiltam!”, és gombszemekkel néz rám, ahogy elhalad mellettem. Ó, ne már! — bődültem fel, de vesztemre elnevettem magam, mert nagyon vicces volt az a huncut arc, amit ehhez a világmegváltó ötletéhez társított. Nyilván ezek után a szituáció többször megismétlődött, de már egyáltalán nem tartottam viccesnek.

Elvonom a figyelmét valami teljesen másra, miközben felkerül a cipő a lábára, bekötődik a biztonsági öv, kikerül a kezéből a töltőkábel. Ugye ismerős?

Másfél éves korukra igazán nagy gyakorlatra tehetünk szert a figyelemelterelés terén. Ám ahogy nyiladozik az értelem, kerekedik az egó, úgy csökken a hatékonyságunk. Hiszen hatással akarnak lenni az eseményekre, ami nagyszerű dolog! — amíg egyirányba haladunk. Ugyan mindig ér meggondolni magunkat, de ha ez egyáltalán nem opció, akkor trükközéshez folyamodunk, fenyegetőzés és kiabálás helyett.

A figyelemeltereléskor lényegében passzív szerepet tölt be a kisember, mert míg ő másfelé figyel, addig én csinálom meg “rajta”, amit szeretettem volna. Kicsi korban még könnyen le lehet nyűgözni, mert minden zajra odakapja a fejét, mindent látni akar. Ehhez képest a trükközéskor — mi így hívjuk—, már aktív részese a helyzetnek, konkrét feladatot kap, pl. válassza ki, hogy a pulcsit veszi fel előbb vagy a nadrágot. Ez összhangban áll a korával, a testtudata is fejlettebb (már tud futni, ugrálni), nem lehet csak úgy elvonni a figyelmét arról, ami éppen történik vele. Szülőként pedig “csak” annyi dolgunk van, hogy a saját gyerekünk fejődésének üteméhez igazítsuk a viselkedésünket.

Utólag visszatekintve, úgy érzem, hogy sokszor többet vártam el a 9-12-18 hónapos babámtól, mint amire ő akkor érzelmileg és értelmileg képes lett volna. Például, most már biztos nem reagálnám túl a kajaledobálást, hanem elterelném róla a figyelmét, hogy ne is vésődjön be neki ez a mozdulat, újra és újra aktiválva a magából kikelt anya látványát, ami fél éven át megunhatatlan műsornak bizonyult…

Ugyanakkor a passzív jelenlétnek is megvan a maga “korhatára”, ami után már nem szerencsés ebben tartani őket. Ha érezted már úgy magad, mint aki éppen kerékbetöri a kétévesét, miközben csak a pulóvert próbáltad ráadni, akkor biztos tudod, mire gondolok. Nem működött semmi figyelemelterelés, hát úgy voltam vele, hogy nem visszakozom már, gyorsan ráhúzom. Amikor a nagymama gondolta ugyanígy, akkor volt alkalmam kívülről ráborzadni a jelenetre és felismerni, hogy a fiúnk egyértelműen kinőtte ezt a hozzáállást!

Ennek a fordítottja, mikor a kétéves maga ragaszkodik a passzív szerephez, például, hogy mesét nézzen, miközben eszik/etetik, mert így szokta meg. A korából fakadó “aktivitás” pedig csupán abban nyilvánul meg, hogy nem hagyja, hogy a szülő elvegye tőle a készüléket…

Nem megoldás telefont nyomni a gyerek kezébe, csak hogy elkerüljük a “balhét” alapon. Hiszen nekünk kell felsegíteni őt a következő fejlődési szintre, hogy a számára legbiztonságosabbnak érzett közegben, általunk tapasztalja meg a határait. Azt, hogy milyen érzés, amikor valami nem úgy történik, ahogy ő szeretné és aztán hogyan tovább. Ha mindezzel majd intézményi keretek között találkozik először — a bölcsődében vagy az óvódában—, borzasztó nehéz időszak vár rá és ránk is. Ahogy ők nőnek, úgy nekünk is fel kell nőni a szülői szerephez. Ne hagyjuk cserben őket!

A trükközés egy jó eszköz a kezünkben, hogy erőszakmentesen segítsük át a gyerekeket az érzelmi hullámokon, miközben viszonylag gördülékenyen halad előre a nap. EZÁLTAL szoktatva őket a rutinra és együttműködésre. Ebből az időszakából pedig szépen vezet át az út — ugyan jóóó hosszan és rögösen, át a dacos hónapokon —, az önállóság felé. Szerencsés utat minden szülőnek!

— Légyszíves, ne rángasd már a pólómat!
— Anya, én csak kapaszkodom!

Végül is minden csak nézőpont kérdése. Ezért is olyan fontos, hogy mindig empátiával tekintsünk le…

Miután a dinnyelé hónaljig folyt kétoldalt és fütykösig elől, jó ötletnek tűnt a zuhanyzóba állítva lemosni a kistestűt. Csakhogy úgy csimpaszkodott belém, mint egy maki, amikor beemeltem, nem akarta letenni a lábait. A harmadik mondatnál abbahagytam a hasztalan érvelést, megláttam a földön a repülőjét: