Mondtam olyat, hogy „majd holnap megnézzük”, de holnap rájöttem, hogy már nincs időnk lesétálni a város széli vidámparkba. Ekkor toppant be Apa, így hamar áttevődött rá a potenciális kísérő szerepe. Ledobta a táskáját, de a munkanap terhei még ott gyöngyöződtek a homlokán. Ennek ellenére vidáman váltott volna apába, de ez a program neki sem volt ínyére. Mégis belement, hadd örüljön a kisfia! – az egész nap távollévő szülő lelkiismeret-furdalásától fűtve.

A segítségére siettem, újra megerősítve, hogy fél 7-kor már késő elindulni. Enélkül is klassz napunk volt! Mindezt kissé karcosan szögeztem le, miután pöffeszkedni kezdett bennem a rosszallás – az egész nap gyerekező szülő önérzetességétől fűtve. Apa évődését, Jonatán durcázását látva egyre biztosabb voltam abban, hogy mára elég nekik egy rövid séta Matyikutyával.

Van, hogy kéz a kézben sétálós szülőknek jók vagyunk, de vidámparkba menősnek nem. A fotelbe lerogyva, kezünkben egy kávéval csodás hallgatóságai vagyunk mindenféle ninjás sztoriknak, de alkalmatlanok egy elhúzódó társasjátékozásra.

– De Anya, hogy van az, hogy Apa azt mondta, hogy elmegyünk a vidámparkba, erre te azt mondod, hogy ne menjünk? – jogos a kérdés. Micsoda érvelés! Válaszoltam rá őszintén, „hogy van az”, annak hangsúlyozása mellett, hogy a hétvégén elmegyünk az unokatesókkal együtt! Apa is egyetértett, és elment átöltözni. Csakhogy, mire visszatért, Jonatán ábrázata még nem változott számottevően – összevont szemöldöke alól pislogott rá –, fogytán volt Apa türelme…

Itt lehetett volna belelendülni mindenféle fejmosásba, mert „miazhogy” és „nehogymár”, mérges, csalódott, de leginkább olyan tudattalan félelmektől heccelt méltatlankodásba, hogy „a fejünkre nő a gyerek” „el van kényeztetve” „bezzeg a mi gyerekkorunkban” „szegény anyád” „szegény apád” stb. Simán megtalálhatjuk bennük a saját igazságunkat! – ha magunkra vesszük azt, amit látunk, ahelyett, ami a gyerekben zajlik: kifejezte az érzéseit és nem tudta egyből abbahagyni. Ahogy mi annak idején?

Természetes, hogy rosszul esik a gyerek viselkedése, de ahogy tőle elvárjuk, hogy egy ponton továbblépjen, úgy nekünk is szükséges megtenni még ő előtte, hiszen a példa mi vagyuk.

A másik sérelmének elismerése nem kerül semmibe. Nem akkor fogja tovább szajkózni, hogy mit AKAR, ha tudtára adjuk, hogy megértettük. Ha kitárjuk a kapukat, nincs mit tovább döngetni. Fenyegetőnek tűnhet beengedni a gyerek nagy és ‘rossz’ érzéseit – főleg, ahogy apróbb koruk körül tetőznek. Mindig rácsodálkozom, hogy úgy zsugorodnak össze a szeretetben, ahogy az árnyak a fényben. Sokszor anélkül, hogy az akarat maga beteljesülne ott és akkor.

– Jona, megértjük, hogy csalódtál. Megbeszéltük, hogy lesz vidámparkozás a hétvégén, csak nem ma. Úgyhogy légy szi’, most emelkedj felül ezen! Menni fog? – nem reméltem választ, mire felvillant egy kar az ajtófélfa takarásából, hogy OK! – Hát igen, sok minden állhatja útját a szavaknak, de a szeretet nyelve utat tör magának, ha azt beszéljük.

Mit gondolnak a gyerekeink a külön töltött időről? – Beszédes példát hozott egy anyuka: a kiscsoportosa váltig meg volt győződve arról, hogy az anyukája tudja, ő mit csinált aznap az oviban, melyik autóval játszott, mert számára még az volt a természetes, hogy anya mindent tud rólam, és bizony meglepődött – majd felderült a tényen –, hogy ez nem így van. Ahogy több kicsi pedig azért sírt eleinte, mert azt hitte, hogy nem mennek majd érte az oviba.

A sorok között…

Az az érzésem, hogy időnként túlságosan lefoglal minket az, hogy „beletöltsük” a fejükbe a tudást – mit, hogyan kell, nem szabad, így csináld –,  ezért ritkábban jut eszünkbe afelől érdeklődni, hogy mi van (már) benne. Mire gondol éppen, mit gondol arról, hogy… Szülői ártalom, hogy sokat jár a szánk és kevésszer hallgatunk. Lehet, hogy ezért próbál meg „ledumálni” a gyerek, vagy egyszerűen befogja a fülét, ha már túl sok a duma? Gondoljunk bele, kivel szeretünk beszélgetni? – Aztán tegyük fel a kérdés magunknak: biztos, hogy fordított esetben én is ilyen hallgatóság vagyok? 

Kell-e erőltetni a beszélgetést?

Ha az erőltetés alatt azt értjük, hogy pár kikosarazott kérdésünket követően, csalódástól fűtve belesodródunk egy kioktatásba, hogy „Jó, ha nem válaszolsz, majd én sem fogok, amikor te kérdezel!” és hasonlók, akkor nem. Fájó tud lenni, ha úgy érezzük, hogy mi mindent megteszünk és „Nekem semmit nem mond a gyerek!”. De ne adjuk fel, és akkor biztos megtaláljuk a nyitját! Próbáljuk meg módszeresen rávezetni arra, hogy beszélgetni jó.

Hogyan?

Amikor egyértelmű, hogy valami baja van/volt, de nem mondja el, akkor adhatunk időt, de fontos lenne megbeszélni a történteket. Ebben az esetben nekünk két dolog vált be: kitalálós játékba kezdünk, amit roppant szórakoztatónak tart, ettől máris enyhül és végül együtt rakjuk össze a történteket:

„Játsszuk azt, hogy te csak bólogatsz – igen vagy nem –, és én próbálom kitalálni, hogy mi történt!”

Vagy én kezdem el a mondatot, és ő folytatja:

„Anya, azért lettem mérges, mert… Utána azért vonultam el, mert… Nem akartam, hogy… Azt szerettem volna, hogy… Máskor inkább…”

Ne tegyük kötelezővé, helyette invitáljuk játékra általa. Például, ha visz magával egy plüsst a bölcsibe, oviba, akkor érdeklődhetünk afelől, hogy a kis kedvenc hogyan érezte magát, mit látott, kivel játszott napközben a gazdája? – sokszor nem szeretnek magukról beszélni, de a játékuk nevében megered a nyelvük. De mi is kérdezhetünk a plüss hangján, hogy ki, mit csinált aznap.

Amikor teljes a hírzárlat, azért meg szoktam kérdezni, hogy őt érdekli-e, én mit csináltam, amíg ő oviban volt – általában igen, és utánam már önszántából megoszt egy-két részletet a napjából. Mert van úgy, hogy csak bele kell jönni…

Az alábbiakban összeszedtem pár lépésben, ami nekünk bevált egészen kicsi korától kezdve. Ér átvenni, „személyetekre szabni”, hozzátenni kommentben! 

CSAK ÚGY LENNI: Nem kell mindig foglalkoztatni!

Érdemes „beiktatni” olyan időtöltést, amikor csak úgy vagyunk. Nem veszünk magunkhoz játékot, se könyvet, hanem csak ülünk vagy fetrengünk a szőnyegen, beszélgetünk/beszélünk neki arról, amit magunk körül látunk (ház faláról, lámpáról, ablakról, akármiről). Ez egy jó alapozás a későbbi beszélgetésekhez.

MEGÁLLÓ: Az apró rutinok kialakítása biztonsággal keretezik az új élethelyzeteket.

A bölcsit elhagyva, mindig ugyanott álltunk meg pár percre. Leültem a lépcsőre, adtam valami kis ennivalót, és elmeséltem, mit csináltam, amíg külön voltunk. Jó darabig meglehetősen egyoldalúan zajlottak ezek a beszélgetések. Aztán egyik alkalommal, amikor épp feladtam volna az egyszemélyes rituálém, „Anya, a megálló!” rikkantott a babakocsiból, ahogy elhaladtunk a lépcső mellett. Onnan kezdve minden nap megálltunk, és egyre több mindent tudtam meg a délelőttjeiről.  

Neked is segíthet egy megálló, mielőtt érte mész!

Próbáld ki, hogy holnap tudatosan ülsz két percet még az autóban, vagy az ovi felé haladva adsz időt magadnak „lehangolódni” a munkáról és ráhangolódni a délutáni anyamódra. Nagyon ajánlom, minőségbeli változást tud eredményezni a hozzáállásunkon ahhoz képest, ha A-ból B-be rohanva érkezünk meg, és esetleg egy éppen elfáradt (megbántott? felmérgesített? megsértődött?) gyerek fogad minket…

JÓL KÉRDEZNI: Minél kisebb a gyerek, annál konkrétabban érdemes fogalmazni.

„Ha egy új barátunkról beszélünk nekik, sosem a lényeges dolgok felől kérdezősködnek. Sosem azt kérdezik: “Milyen a hangja?” “Mik a kedves játékai?” “Szokott-e lepkét gyűjteni?” Ehelyett azt tudakolják: “Hány éves?” “Hány testvére van?” “Hány kiló?” “Mennyi jövedelme van a papájának?” ” (Saint-Exupery: A kisherceg)

Sokszor eszembe jut, hogy a kisherceg szerint sosem a lényeges dolgok felől érdeklődünk. Az „És mi volt ma az oviban?” hamar párra talál azzal, hogy „Semmi!”.

Egy időben azt játszottuk, hogy 5 kérdést tettünk fel egymásnak:

– Mi volt a legjobb a mai napodban?

– Mi volt a legrosszabb?

– Mi volt a legfinomabb, amit ettél?

– Voltál-e valakivel goromba?

– Volt-e veled valaki goromba?

Mostanában azután szoktam érdeklődni, hogy „Volt ma valami az oviban, amit nem értettél?”, mert nem igen kaptam értékelhető választ arra, hogy „Mi bajod van?”, amikor teljesen „zizin” viselkedett ovi után.

JÁTÉK: Értsünk szót!

„Az Érzelmi kártyákkal az érzelmeket hozhatod be a mindennapokba. Segít a gyerekeknek, hogy megtanulják beazonosítani, hogyan is éreznek, és használhatjátok egyfajta hangulat-érzelem azonosításra.”

A faggatásnak ellen áll a gyerek, de sanszos, hogy a játéknak nem. Ehhez jöhetnek jól az Értsünk szót!-kártyái. Ebben a videóban nagyon jó dolgok hangzanak el a kommunikációról Skiíta Erikától:

Kicsoportos korában kaptunk egy ilyen paklit, azóta is előkerül időről időre. Eleinte „csak” memoriztunk vele. Pár kártyát tudott csak beazonosítani, az árnyaltabb érzelmeket még nem. Innen kaptam az ötletet ahhoz, hogy arcot rajzoltam egy marok gesztenyének, és délután húzattam belőlük arra válaszul, hogy „Mutasd meg, hogy érezted ma magad az oviban!” – később megkerestük a párját is a pakliból.

MESEFILMRŐL BESZÉLGETNI: Nem szerencsés, ha egyből mesenézéssel kezdünk.

Nekem is az a tapasztalatom, hogy különben nincs ideje átváltani a gyereknek az ovimódból itthoniban. Egyből belezuhan a virtualitásba, ahonnan nehezebben húzom vissza a jelenbe, vagyis nagy eséllyel egy morgós kis trollt kapok vissza húsz perc múlva, aki meg lett zavarva. Nem éri meg.

Van olyan, hogy végül elfelejti ebbéli szándékát, mert belekezdett másba, de ha ragaszkodik hozzá, nincs tiltás. Inkább megpróbálom a beszélgetés felé terelni: melyik most a kedvence meséje, mi volt az legutóbbi részben, mit gondol egyik-másik szereplőről stb. Csodásan eltelhet további félóra ezzel, miközben persze előkészítem a terepet – laptopot, töltőt, felszelt almát stb. Megtúráztatta a képzeletét, memóriáját, szókincsét – megnyomhatom a playt.

ESTI SZEÁNSZ: Időben kezdjük el a vacsora-tisztálkodás-fekvés-mese folyamatot!

Nekünk anno előrébb kellett hozni fél órával az egész procedúrát, mert mire ágyba került, pont átesett már a holtponton és tízig kuruttyolt. Meglepően könnyen megoldotta ezt egy fél hetes vacsora, hetes fürdés, fél nyolcas ágyba kerülés. És akkor volt időnk arra, ami ebből az egészből a legfontosabb: az esti duruzsolásra. Félhomályban, suttogósan. Mai napig rendszerint ekkor buknak ki belőle a „nagy titkok”. 

— Anya, miben vigyük haza a havat?

— Szerintem ne vigyük haza, muki, otthon is van épp elég!

— De ha nem lesz elég egy hóemberhez?! Adj egy vödröt, amiben hazavihetjük!

— De nincs nálam vödör! Nem hoztam.

— Nem megmondtam, hogy hozzál vödröt?!!

— ?!?!?!

A szemöldököm a homlokom közepére ugrott a hangnemtől. És amióta érte mentem, ez már a második nemmegmondtamhogy volt. Majdnem rákezdtem, ahogy máskor, hogy miezahangnem… De két dolog jutott eszembe! Az egyik, hogy ezt vajon az oviban hallhatja ennyiszer? A másik: vagy tőlem?!

Bármelyik is, valószínűleg elég rosszul esik neki, ha ilyen tökéletesen megjegyezte. Mégse mondhatom, hogy ilyet ne mondj nekem! Az ovit most kár lenne belekeverni…, meg tudom jól, hogy tőlem is elhangzik ez időnként…

— Figyelj csak — odaguggolok mellé — Biztos rosszul esik neked, amikor ezt hallod tőlem, hogy nemmegmondtamhogy, igaz? De én ezt akkor mondom neked így, amikor már többedjére kértem valamit, és még mindig nem csináltad meg. Te nem mondtad nekem, hogy hozzak vödröt. Ha mondod egy-kétszer, biztosan hoztam volna! — erre elmosolyodik — Úgyhogy a nemmegmondtamhogy ebben az esetben elég bántóan hangzik. De van nálam egy szatyor, abban pakolhatsz havat, tessék.

És tessék! Megcsináltam, hogy letorkollás helyett helyre tegyem ezt a kérdést. Láttam, hogy átment, mert nem voltam se agresszív, se bántó. Kíváncsi leszek, hogy mikor használja majd ezt a “formulát” legközelebb, és hogy megfelelő kontextusba tudja-e helyezi. “Kontextus” meg adódik fordítva is persze, például, mikor hív, hogy menjek már, de én mindjártmégeztleírom…