Tagja vagyok egy nemzetközi Peaceful Parenting csoportnak. Ma arról olvastam egy beszámolót, hogy az 5 éves kisfiú mérgében földhöz vágta az iPadjet, miután az anyukája elkérte tőle. Az édesanya ezek után saját maga számára is meglepő nyugalommal és következésséggel járt el annak érdekében, hogy a kicsi valóban átérezze ennek a súlyát és átélje, szavakba öntse a megbánását anélkül, hogy ez kívülről lenne rákényszerítve. Vagyis nem döngölte földbe a gyereket, ami nem kis teljesítmény egy ilyen helyzetben.

Mégse tudok szótlanul elmenni amellett, ami nyilvánvaló: az a gyerek önhibáján kívül került olyan helyzetbe, amelyben képtelen volt uralkodni az indulatán, és innen kezdve csupán a szülőn múlt, hogy ez „csak” ennyi következménnyel járt. Neki szerencséje volt. De ordít a kérdés:

Amíg a gyerek képtelen kezelni a digitális játék megszakításával járó indulatait, elég érett-e ahhoz, hogy használja magát a készüléket?

Nekünk se vált be

Jonatán másfél éves volt, amikor először tettem fel magunknak ezt a kérdést. Tíz percnyi „apás” programként indult a Dupló applikációzás, amit aztán tíz perc kiborulás követett. Nem volt elvárható tőle, hogy önszántából adja vissza az iPadet, amikor kérjük. Lehetett volna úgy is, hogy minden alkalommal „egy kis hiszti árán” hagyjuk játszani, hiszen úgy élvezi! De mit tanítottunk volna neki azzal egy olyan időszakban, amikor lépten-nyomon afelé terelgetjük a játszótéren is, hogy ne vedd ki a másik kezéből a játékot, nézd csak, így tudod elkérni!

Évekre kikerült az éltünkből a tabletezést, miután kezdtük felrúgni a saját szabályainkat egy szombat délután, gondosan kitámasztott tablettel, párnákon felpolcolt gyerekkel az ebédlőasztalnál…

Sokkal később derült ki számunkra, hogy koránt sem tanult volna annyit ettől az eszköztől, mint amennyit képes lett volna elvenni az első éveinkből.

Fogalmunk sem volt akkoriban, hogy a „kütyüzés” ártalmait már vizsgálták és lejegyezték. Csak hát, ha nincs a szülő orra elé dugva, a nagyszülők számára meg teljesen ismeretlen a probléma, akkor – hogy is mondjam –, könnyebben csábul el a szülő a rövid távú kompromisszumok felé a hosszú távú megoldások keresése helyett. Kis eséllyel gondolkodunk el ezen, ha magunk is hozzászoktunk a háttér tévézéshez, és akár játék- vagy telefonfüggők vagyunk.

Láthatóan nagyon nehéz helyzetben vannak a mostani szülők, mert a kütyüket azzal az ígérettel engedtük be az életünkbe, hogy közelebb hoznak egymáshoz, megkönnyítik a kapcsolattartást, az információáramlást, „általuk kitárul a világ”. Mégis azt tapasztalhatjuk a mindennapokban, hogy inkább elszigetelnek egymástól. Akinek ott a kezében a telefon, egyedül játszik rajta, közösségi oldalon szörfözik, az valójában nincs ott. Azzal valójában nem vagyunk ott.

Mikortól hagyjuk a gyereknek? Meddig lehet? Ti mit gondoltok erről? És hogyan csináljátok vagy nem csináljátok?

Megőrülök, ha ez a gyerek most elkezdi összehajtogatni a zoknijait! Elegem van már, hogy állandóan csak könyörögnöm kell, hogy ne fogadj szót, ne segíts! Én ezt nem bírom már, Kisfiam.

Egy hatéves még nyomokban tartalmaz két-háromévesre utaló jeleket, a nemleges és igenlő válaszok tekintetében. A „beszéljünk fordítva” alap verziója már uncsi, amikor is minden igenből nem lesz és minden nem helyett igent mondunk. Létrejött a 2.0-ás verzió!

Nagy átlagban úgy látom, hogy mi, szülők, sajnos elég jók vagyunk a szapulásban, bosszankodásban, méltatlankodásban, ha a gyermekeink viselkedéséről van szó. És ezt tudjuk is a másikról, hiszen kívülről szemlélve egészen feltűnő, amikor egy másik szülő tart fejmosást épp a semmiért, de kisebb eséllyel érjük tetten önmagunkat, amikor hasonlóképpen járunk el. Megnyomódik egy play-gomb és újrajátszuk a régi lemezt.

Ahelyett, hogy játszanánk!

Játék és játékosság. Két olyan dolog, amit „büntetlenül” bevethetünk a gyerekkel való együttélés – nevelés – során. Minden alkalommal, amikor jókedvre derítjük a gyerekünket, kétségtelenül szerethetőek vagyunk. És ezt általában ki is mutatja a gyerek, mert tudja, hogy segítettünk neki: kivezettük a zsákutcából, ahonnan ki lehetett volna hajtani szigorú szavakkal is, vagy kiédesgetni valami jutalommal, de ha csak annyit teszünk, hogy elhatjuk körülötte a ködfelhőket, akkor önként kitalál. Ránk talál. Csupán a hozzáállásunkon múlik, hogy nap, mint nap együttműködésre szoktatjuk, vagy szófogadásra kényszerítjük.

Hogy jön ide a szapulás?

Amikor kivakartam a mosógépből egy halom ruhát, ő pont akkor toppant be nem teljesen szilárd halmaz állapotában: nyúlni kezdett, mint egy rongybaba, azt hiszem, birkózi szeretett volna vagy csak lógni rajtam, esetleg belehemperegni a ruhákba. Én egyiket sem szerettem volna, úgyhogy belecsaptam egy felszabadító szapulásba, amit nyugodtan megtolhattam hangerővel is – játékból.

Ha most elkezded itt nekem kiválogatni a saját alsógatyáidat a szárazak közül, én tuti felrobbanok! Eldobom az agyam, ha most összeszeded a zoknijaidat, az biztos! Utálom, hogy állandón azt csinálod, amit mondok.

Pöröltem vele, hogy felviszi az emeletre és elteszi a helyére az összeset. Kész, elegem van, én nem értek ehhez a gyerekneveléshez! Nem tudok mit kezdeni egy ilyen rendes és szófogadó gyerekkel! Ez volt az utolsó csepp a pohárban! – járkáltam a saját ruháimmal, amíg a kistesű lény az övéivel cikázott előttem. Utáltam volna, ha anélkül öltözik fel, hogy könyörögnöm kellene neki, és kimegy a levegőre az apjához – hát így tett.

A saját gyengénkre játsszunk!

Mondjuk ki: időnként jólesne kiereszteni a gőzt, és ráolvasni arra az egyméterkére – pláne, ha már több –, hogy egyszerűen az őrületbe kerget, hogy kifutnánk tőle a világból és épp nem tudunk mit kezdeni vele! De jobb, ha nem tesszük meg igaziból. Úgy bántó és infantilis húzás lenne részünkről,  így viszont ér, mert hidat épít közénk, ahelyett, hogy falakat húznánk fel.

A szennyeskosarat a ráerősített fürdőköpeny madzagnál fogva vonszolja a fürdőből az ebédlőn át a WC felé. Hagyom, amúgy is éppen Triniti-módban próbálok rendet tenni 10 perc alatt, mert nem érdemes több időt rászánni!  — ez a “dumám”, ami nem mindig jön be…

— Jó, akkor ezt pakold vissza, légyszíves! — sóhajtok nagyot azzal szembesülve, hogy kipakolta az összes ruhát a WC elé. Fülig érő vigyor a válasz. Hahahah zsivány vagy! De én tuti nem szedem össze! — kungfupanda tekintet ON.

Megyek tovább a lakásban, darálom a rendet, közben kitalálom, hogy mit főzzek és megkérem még 1-2x, hogy azt szedje fel. Nem szedi, nyafogni kezd, hogy ő nem tudja. Járkálás közben folytatom: Nem érdekel, te szedted ki, pakold vissza! Lézeng a lakásban, nyafog. Állok a konyhapultnál, magyarázok. Odajön és levesz egy banánt.

— Azonnal kezdd el! Mert ha nem kezded el… Jó, csak egy banánt, de utána felszeded!

Irtó lassan eszik. Nem érdekel, visszapakolok inkább én, csak tűnjön már a szemem elől a rumli! Egyre mérgesebben hajlongok, sajnálni is kezdem magam, feljön minden vélt és valós sérelmem, amikkel alapból jól eléldegél egy szülő, ha nincsen különösebb trigger, ami felszínre hozza, de most van. Puffogva rángatom vissza azt a sz’rt a fürdőbe, miközben folyamatosan szapulom, hogy akkor nem kellett volna kihozni! Többet meg se próbáld! Elegem van már, hogy én pakolok, te meg folyamatosan rumlit csinálsz! blablabla — míg ő láblógatva ül a konyhapulton egy banánt eszegetve. Láthatóan elvesztette a fonalat, vagy legalábbis már a banán foglalja le a gondolatait, hiszen annak van íze, állaga, szaga. Nem vagyok kedves vele, nem hagyom, hogy segítsen adogatni a tojásokat, mikor főzni kezdek, mert éppen meg vagyok sértődve.

B) verzió

… Megyek tovább a lakásban, darálom a rendet, közben kitalálom, hogy mit főzzek és megkérem még 1-2x, hogy azt szedje fel. Nem szedi, nyafogni kezd, hogy ő nem tudja.

Megállok. Odamegyek. Leguggolok hozzá. És csak akkor kezdek el beszélni, mikor összetalálkozik a tekintetünk, hogy közben ne úgy szálljanak a szavaim a lakásban, mint a por (POR! Még fel kellene porszívóznom! De az várhat. 3 perccel több most, 18 perccel kevesebb később!)

— Figyelj csak! Már akkor tudtam, hogy ezt nem fogod felszedni, amikor megláttam, hogy kiborogattad. Miért jó, hogy itt a földön ez a sok ruha?

— Deanyaa! Ez egy híd.

— Egy híd?

— Igen. Azért kellett ideépítenem, hogy be tudjunk menni a WC-be, mert különben ezen a nagy tengeren kellene átkelnünk, és akkor vizes lenne a lábunk.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy abban a pillanatban előttem is egy híd tornyosult, és nem egy újabb feladat, de legalább a végtelenképzeletű fiúcskámat láttam már magam előtt egy idegesítő kistestű helyett. Máris másképp tudtam hozzáállni!

— Gyere, számoljuk csak meg, hány darabból áll ez a híd! — mondtam hangosan, aztán suttogva folytattam a komoly anyaghangomon, mintegy kiszólva a szerepjátékból — Tudod, egyszer úgyis össze kell ezt szedni, és most segítek, de később nem tudok. —  Ki kezdi? — kiáltottam újra cinkosan.

Hamar eltűnt a kupac, ahogy elkezdtem számolva visszadobni a kosárba, ő folytatta. Még a kosarat is visszarakta a helyére. Aztán felültettem a konyhapultra, hogy elmajszoljon egy banánt, amíg főzök. Adogatta a tojásokat, én meg arra gondoltam, amire már annyiszor másfél éves kora óta, hogy a gyerekek eredendően jók. Csak merjünk felülemelkedni mindazon, amit eddig gyereknevelésnek mondtak  — bünetés, fenyegetés, megszégyenítés —, és akkor mindig visszatalálunk egymáshoz…

Minden jó, ha vége jó?

Tudom, nem úgy tűnik, mintha következetesen betartottam volna a szabályt, hogy pakolj el magad után! Mert amikor szabályokról beszélünk vagy hogy kijelöljük a határokat, akkor azt látjuk magunk előtt, hogy a felnőtt kimondja, mit csináljon a gyerek és a gyerek aszerint viselkedik. Ezzel szemben én megint csak játékot csináltam az egészből!

És valóban. Vagyis leereszkedtem a pulpitusról és azon a nyelven szólítottam meg, amit a gyerekek beszélnek — a játék nyelvén. Ettől máris jól érezte magát és megcsinálta, amire kértem: elkezdte visszapakolni a ruhákat. És nem ez lényeg?

Számtalanszor volt részem az A) verzióban is, ahogy gondolom neked is. Tudjuk mi a végkifejlet, ki hogyan érzi magát benne, és utána milyen tónusra lesz hangolva az egész nap. Tudjuk, mert nincs mindig energiánk a játékra. Mert néha még el tudunk bizonytalanodni, hogy nem kellene-e első szavunkra pattannia?! — és olyankor hirtelen követelőzésbe váltunk, ami pedig dominancia harcba torkollik…

Dr. Laura Markham megerősít abban, hogy mi, szülők is sokkal több örömet lelünk a gyereknevelésben, ha igyekszünk egy hullámhosszra kerülni velük, mielőtt kijavítanánk vagy bármire kérnénk. Mert az a gyerek, aki ezáltal szeretve és megbecsülve érzi magát, sokkal inkább együttműködik a szüleivel.

Őszi kompozíció gesztenyével, Buddhával és a háttérben repkedő gyermekkel. Nekünk bevált?

Azt hiszem, ebben a fotóban minden benne van, amiről a gyereknevelés szól nálunk jelen pillanatban. Benne a majdnem 5 éves Jonatán, aki újra és újra nekifut, bíztatja magát, hogy mindjárt sikerül — Anya, már csak egy lábról rugaszkodtam el!  —, sikongat, majd derűsen konstatálja: Milyen jó, hogy megtanultam repülni. Mindig is ezt szerettem volna! — szakadok a nevetéstől, de csak magamban. Előtte nem szabad, az bántaná.

Van amit anyának sem szabad. És ő ezt megmondja. Sokszor pont olyan kérlelhetetlen hangon, ahogy tőlem hallhatta — azt egészen rossz viszonthallani. Amikor okoskán közli, azt csípem. Például, ha rászegezem a mutatóujjam, akkor visszamondja, hogy csak a tárgyakra mutogatunk, vagy amikor kicsúszik egy “izé”, akkor hogy Nem izélünk, anya!

Aztán van, amikor úgy érzem, hogy átlép egy határt. Egy kisgyereknek nem szabadna így beszélnie az anyjával! Hogy hogy nem érzi, hogy egy gyerek így nem viselkedik a felnőttel szemben?! — kellemetlen helyzetbe hoz.

— De ki húzta meg ezt a határt itt, bennem?

Szinte azonnal bejelez, ahogy a gyerek áthágja. Bejelez és aktivizál, mint egy riasztórendszer. Behatoltak, rés a pajzson, védelem kell, különben…

Különben mi? Különben elviselhetetlenné hatalmasodik az erőtlenségem? Az, hogy abban a pillanatban nem vagyok hatással rá? Megrémülök attól, hogy hirtelen nincs semmilyen eszköz a kezemben, hogy azonnal véget vessekez ellen tegyek?

— És hogy érte…?!

Az utóbbi heteink óriásfelismerése volt számomra, hogy rajtunk múlik, hogy hogyan beszél másokkal. Ami egészen érdekes, mert valami ilyesmiről már két évvel ezelőtt is írtam, mégis az újdonság erejével hatott újra.

Vajon mi hányszor ismétlünk úgy, hogy észre sem vesszük…?

Megdöbbentő, mennyire visszatükrözi azt a hangnemet, azt az indulatot, szóhasználatot, ahogy a kulcsfontosságú helyzetekben fordulunk felé! Persze a jót is, a kedveset, de nyilván az kevésbé aggasztja a szülői szívet…

Én is átlépem a határt újra és újra, amikor nem szívem teljes szeretetével fordulok felé, nem a neki járó tisztelettel beszélek hozzá, hanem úgy, ahogy egy felnőttel eszembe nem jutna…

— Persze egy felnőtt nem akadékoskodna ennyit az esti lefekvésnél!

— Valóban, hiszen ő már fölnőtt. Tisztában van a körülményekkel, a szokásokkal, az aktuális állapotával, amit kontrolálni is bír — ha bír —, meg úgy egyáltalán: elintézni magát önállóan.

Mindebből sokat tud már egy majdnem ötéves is sőt, vannak napok, amikor láthatóan mindent, a víz megengedésétől elkezdve a törölközésen át a lefekvésig. De jellemzően ránkutalt az érzelmi és fizikai állapotát illetően.

Felelősség. Nemcsak akkor, amikor átkelünk az úttesten, nemcsak akkor, amikor ápolni kell, vacsoráztatni, tiszta ruhát adni, hanem akkor is, amikor nem könnyű szeretni. Amikor nem az az első gondolatom, hogy dejó, hogy vagy nekem! Hanem akkor is, amikor vállalom a számomra legnehezebbet: megbírkózni önmagammal — érte —, hogy aztán erőszakoskodás nélkül tudjam terelgetni. Szívás. Nem kicsit.

Egészen eddig a pontig nincs nevelés, csak kompenzálás: saját gyerekkori sérelmeink újraélése — “a revans” —, miközben a fejünkben élő felettes szülői énnel küszködünk. És csak ezután tud a kezünkbe kerülni a döntés, hogy MI hogyan reagálunk. Már nem cincálnak az érzelmek, hogy aztán este lelkiismeretfurdalással szuszogjunk bele az álmába, mert nem fogunk olyat tenni, amivel vétünk ellene. És a céljaink ellen.

A haragunktól, a kiabálástól csak megretten, de nem alakul ki mögötte semmi olyan, amivel a szülő áltatja magát, amire áhít: tisztelet és rend. Pszichológiai tény. Ahogy talán az is, hogy az, aki repülni tud, még másképp tekint le a mindennapokra…

A mai nap az újrakapcsolódás jegyében fog telni! — íveltem fel ezt a szép célt még félálomban, reggel. Aztán észrevettem, hogy a jobb szemöldököm fölé koncentrálódó fejfájással ébredtem. Ciki.

— Anyaa, kimegyüüünk? — fordult felém az a jószagú, meleg kis test, aki éjjel mellém kunkorodott. Ráül a bilire, én csak popót törölni tápászkodom fel, és teszek egy gyenge kísérletet:
— Nyújtózz ki egy kicsit az ágyadban, hmn?! — működik, kedvet kapott, hasra vágja magát, úgy szagolgatja a párnáját, én meg csendben visszacsúszom az ágyamba.

Ez a gyurmakolbász gyártás, bunkizás nekem most nem megy. Nincs hozzá kedvem, és minél jobban erőlteti, annál jobban befeszülök. Mert megélem azt, amitől mindig is tartottam, amikor még nem volt sajátom és csak elképzeltem, hogy majd muszáj lesz vele játszanom. És ettől a muszájtól begyulladok!

Na, de mégis csak egy 3 éves anyuka vagyok már, aki igazán tudhatja, hogy amikor így érez, annak megvan az előzménye, ez a reakció már csak következmény bennem. Mégis erre kell most megoldást találnom, mert már nem vagyok egyedül, itt van nekem a kisrókám, akiért felelősséggel tartozom… 

Újra fel kell vennem a hozzáfutó szálakat, amiket le-leold a kimerültség, a stressz, a másfelé ágazó figyelem ésatöbbi, különben kitikkaszt a muszájszerűség és szabadságra szomjazom. Csapda-állapot, jobb elkerülni! Újra kell kapcsolódni! — végül is már reggel erre készültem. Csak ez a hüye fejfájás a fél arcomra tenyerelt…

Hajrá! Csináljunk valami olyat, amiben sikerélményem lehet. Játékunalom ellen az a legjobb, ha megtanítjuk valamire a gyereket. Vétek volna nem kihasználni felnőtt mivoltunk jelentőségét, ami nem a szabályok felállításában rejlik és nem is az a legszórakoztatóbb része. Hanem az, amikor rájövünk, hogy ez a csöpp kis emberke még mennyi alapvető dologra képes rácsodálkozni. Játszhatunk vele akármit, meghálálja a figyelmünket! És mint egy (egyelőre) kifogyhatatlan játékraktárból sorra vehetjük elő őket. Így színlelés és erőlködés nélkül máris aktív részesei vagyunk az együttlétnek. Merem állítani, hogy a tudásunk a legjobb játékszer…! — elismételtem magamnak, amiről úgy tűnik, megfeledkeztem.

Vagy — ahogy ma reggel — az lendít át hozzá, hogy elengedek minden mást egy fél órára, hogy egészen közelről nézzem, ahogy megmutatja, hogy már egyedül is megy, anya…!

Az ő arcukra még olyan tisztán kirajzolódik minden apró rezdülés! Ott húzódik a kis homlokon két legókocka összeillesztésének gondja, aztán örömre ível a pihe-szemöldök, de épp oly hirtelen omlik le, mint a torony a kicsi kezek között. Nekem persze nem az építőzés vagy a markolóval ide-oda pakolgatás az öröm a játékban, hanem ezek a pillanatok, amik apró emlékképekké állnak össze, ha még idejében elkapom…

De van, amikor nem megy. Van, amikor nem bírok gyönyörködni benne, mert csak az jár a fejemben, hogy legyen már este! Még annyi mindent kellene csinálnom! — próbálok ráfigyelni, beleélni magam a játékba, mert hát a minőségi idő, tudom, hogy fontos. És érzi, ha máshol járok. Folyton elkalandozom, aztán meg ráförmedek, amikor már harmadjára szól és megrántja a karom. És persze utolér a lelkiismeret-furdalás is, hiszen csak ez a pár óránk van vacsoráig, amióta bölcsibe jár, nekem most még sincs semmi kedvem gyurmázni vele. Na, ilyenkor mi van?!

Gyönyörűen lekövethető a fejlődésük a játszási szokásaikon keresztül – erre már többször rácsodálkoztam. És most nem is arra gondolok feltétlen, hogy milyen hosszan játszik el önállóan, mert ebben is megfigyelhetőek egymást váltó időszakok. Amik feltehetően összefüggésben állnak azzal, hogy éppen hol tart az önállósodásban más területeken.

Ha megugrik egy ügyességi szintet, akkor például jobban igényli újra a segítő kezet vagy csak a “támogató” jelenlétet, amíg meg nem szokja újra a helyzetet. Kicsit nőtt, kicsit másként esik neki kézre minden. A vödrös játékhoz már régen nem kellettem, amikor az építőzéshez még igen. Nagyon sokáig együtt kellett leülnünk vele — legjobb apás program. Viszont most úgy tűnik, hogy az év végére kicsúcsosodó “AnyaAnyaAnya és ApaApaApa csináljunk mindent együtt” hangulatot egy kreatívabb, képzelőerő vezette periódus váltja fel.

Pár nappal ezelőtt történt, hogy az a kicsi fiú, akivel 10 hónapos kora körül kezdtünk el igazán együtt játszani (erről bővebben ), elgondolkodott egy pillanatra az asztalra feltett lábam előtt állva. Majd előkapott egy kulcsot, örömében fel is kiáltott, hogy “koúúcs”, és “tiktik ajtó kapó”, kinyitotta az ajtót — mutatta, hogy emeljem fel a lábam, és tovább futott.

Megkerülte az asztalt, újra lendült a kezében a képzeletbeli kulcs, és ahogy mi nyitjuk az ajtót az igazival, úgy csinált ő is. Itt juthatott eszébe a következő jelent, amit hozzákapcsolt: “Apa, koúúcs, autó!” — kiáltott fel ragyogó szemekkel. Sokat utaztunk autóban és apa vezetett. Mondanom sem kell, hogy azóta erről szól minden. És lelkesen mutatta az apukájának, ahogy nyitja-csukja a lábam, aztán tett még párt kört.

Apró momentum, de valahogy megnyújtotta az időt egy pillanatra, majd bumerángként repített vissza azon az íven, amit az elmúlt 14 hónapban együtt tettünk meg…

“A játék eredetileg társas tevékenység. Egyedül jól játszani az tud, akivel valaki már játszott…” (Vekerdy Tamás)

Vagyis most még rajtunk a sor, anyukák, apukák, nagyszülők, testvérek, barátok, hogy megtanítsuk a kicsiket “jól játszani”, hogy aztán boldoguljanak önállóan is. És azáltal, hogy mindenki másképpen játszik, újabb élményt és tapasztalatot szereznek rólunk és a környezetükről.

Például anyától tanulta a mozdulatot, ahogy bele lehet helyezni a formát a nyílásba vagy levenni a fedelet és vissza. Apától “a nagy dolgokat”, hogy fel lehet emelni az egész vödröt és jó hangosan kiszórni belőle mindent. Elgurítani és érte mászni már önálló ötlet, ahogy beletuszkolni a pillangót is.

A játék lehet fárasztó, meg “kötelező” és unalmas, hiszen mi már felnőttünk, nem dob fel, ha elgurul a vizes palack mellettem vagy ha poháralátétet találok a fiókban — amit előzőleg beletettem. De úgy már igen, ha közben a fiamat figyelem, ahogyan lépésről lépésre tanulja az életet, mert az ő arcáról visszatükröződve sokkal több izgalmat és csodát rejt…