Én vagyok az édesanyád,
az ölelő kar,
a biztonságos meleg,
a tápláló test,
a szüntelen szeretet,
az odaadó szülőd és …
a lábtartód, ha úgy jó neked. 

Emlékszem, amikor először hallottam meg a tömegben hömpölyögve a Trónok harca c. sorozat főcímdalát. Elég szürreálisan hatott hirtelen, aztán egyre közelebb értünk a forráshoz, hogy megláthassam, pár zenész élőben muzsikál. Azóta többször is összefutottunk velük a metró aluljáróban. 

“Anyaaaa! — sikkantott fel ebéd közben — Rütütütüü rütütütütüü huhúúú”. A kenyérhajó úszott még egy darabig a levegőben, aztán mintha mi sem történt volna, tovább eszegette. Ugye milyen klassz együtt élni valakivel, akiben ennyi még a mese…?!

Tetten érték a képen látható, kosztümös férfit. Minden jel arra utal, hogy lábbal taposott szét egy, a konyhából eltulajdonított avokádót. Zsiványság megalapozott gyanúja áll fenn. Keresik a lehetséges felbújtót.

Imádnivaló jelenetek sora fakad abból az egyszerű tényből, hogy nincsenek képben a méretekkel. Például, amikor egy rózsaszín Barbie-mocira készül ráülni, velem együtt.

“Ó, a ruhám a hálóban maradt!” — indul a reggeli anyakommandó. Simaliba, csalinak a kanapén hagyom a neszesszerem, a kistesű széles mosollyal azonnal rá is megy, hogy “na végre!”. Azzal a lendülettel kihátrálok mellőle, és uzsgyi a másik szobába csendben, észrevétlen, hogy az alvó oroszlánt se ébresszem fel. A szekrény előtt némi zavar támad, hogy mit vegyek fel, de fogy az idő, kiveszem, amit érek és feladat teljesítve, vállveregetve szambázom vissza a nappaliba.

Hmn, csak egy valamit vétettem el: a szempillaspirált bennehagytam a külső zsebben…

Hozzá kellett szoknom, hogy úgy tekintsek a teendőimre, hogy minden egy program. Program, amit vele együtt csinálunk. Ami nekem muszáj vagy éppen vágyott, az neki tanulás és szórakozás. Így lesz egy hétköznapi momentumból legédesebb emlék. Például ahogy átugrunk kenyérét meg tejért, és ő boldogan körbebumlizik a bevásárolókocsijával, meg-megállva egy kis minőségellenőrzésre…