Szösszenet. Ami ha nem így végződik, akkor olyan súllyal nehezedik a napunkra, de a délelőttünkre mindenképpen, hogy még az ember lányának aktuális korához is hozzáadni tűnik vagy plusz tizet…
Szóval állok a zongora előtt, épp csak hátat fordítottam a gyermeknek, mert harmadjára felejtettem el és jutott újra eszembe, hogy írni szerettem volna a barátnőmnek már két hete. Ezt megelőzően a fürdőszobában jutott eszembe, mikor is okvetlenkedve megjelent ott is a gyermek, hogy… Nem is tudom miért. Csak úgy! Ma reggel így ébredt. Felemelem a telefont, hogy lefotózom, ettől mindig elmenekül. 1 percre.
“Sose foglalkozik velem! Persze ez mindig reggel van… dolgozik… Amíg apa alszik… Olyan rossz nekem…!”
Ilyeneket hallok a hátam mögül. Már váltottunk pár üzenetet a barátnőmmel, tőle is 10 cm-re áll a gyermek, küldi a fotót.
— Anya, megyünk egy kört a házban? — ezt már hangosan adresszálja. Egy papírdobozban ül.
Elköszönök. Majd folytatjuk. Egyszer. Valamikor. Most nem, mert még a végén behisztizek, mert miazhogy egy percem sincs és folyton ráfigyelek, erre ő meg azt mondja, hogy… És ha anya behisztizik, akkor lekiabál, meg szúrós megjegyzéseket tesz, leblamál és goromba lesz.
Hogy értessem meg egy egocentrikus ötévessel, hogy miért is vagyok kiakadva? Hogy nincs is igaza! De ami fontosabb, hogyan nyugtassam le magamat…?
Megkapaszkodom a bögrémben, és megpróbálom átstrukturálni a történteket valahogy úgy, hogy szót értsünk.
— Jonatán, reggel, miután felkeltél, hívtalak, hogy gyere, öleljük meg egymást…, igaz? — bólogat — Erre te bementél a szobádba, és becsaptad az ajtót! Becsaptad volna, ha nem akadna meg a padlószőnyegben… Foglalkoztál vele, hogy én mit szerettem volna? Vagy hogy mit fogok csinálni helyette? Nem! — kicsit megállok, hogy visszahúzódjon a sértettség a hangomból, meg a szemrehányás, mert az teljesen hatástalanítaná a mondanómat. Nem összeveszni akarok vele, se földbe döngölni.
— Jó, gondoltam magamban, akkor lejövök, megcsinálom a teát neked, kávét magamnak, és leülök olvasni. Közben te nem tudtad, hogy én mit csinálok, ugye? — mosolyog, mint aki rácsodálkozik erre — Aztán mi történt? Egyszer csak megjelentél, hogy csináljuk ezt, csináljuk azt! És amikor nem dobtam el mindent, hogy jó, csináljuk! — itt felkiáltok, hogy elnevesse magát — Na, akkor olyanokat kezdtél mondani, hogy én nem is foglalkozom veled! — itt megint meg kell állnom, mert mégis kezd a hangom a magasabb tartományba csúszni…
— Amikor bementél a szobádba, mert mást szerettél volna csinálni, én se álltam ott… Ugye nem álltam az ajtódnál, hogy de, de gyere, ölelj meg, te nem is foglalkozol velem? — inkább kérdezem, mint mondom, mert ha ő válaszol, az általában jobban átmegy.
— Nem… – mosolyog.
— Érted már? Én akkor elfoglaltam magam, amíg te is a szobádban. És közben eszembe jutott a Szilvi barátnőm, tudod, Dusi és Dejkó anyukája, és éppen neki írtam smst. De nem tudtam befejezni, mert amint megjelentél, azt akartad, hogy hagyjam félbe. Úgy éreztem, hogy ez nem igazságos. Persze lehet, hogy te még ezt nem is érted annyira, mert egy kis ötéves vagy, aki csak a saját szemszögéből tudja látni a dolgokat… — de a mondat végét már csak magamnak mormolom.
A saját szavaim mosták el a mérgem, mintha kellett volna a füleimnek, hogy kimondja a szám mindezt… Már nem akartam kidobni őt sem az ablakon, és láss csodát, erre kibukott a nap két felhő közül, és úgy terült el a nappalinkban, mint a jóérzés bennem, ahogy megnyújtotta a sziluettem mellette…
Úgy 5 percre. De lefotóztam! Belül is, hogy nyoma maradjon. Hogy ennek maradjon nyoma! — ne annak, ami akkor lett volna, ha meg se próbálok fölnőttként viselkedni, csak tolom magam előtt azt a nyamvadt dobozt, ami egyszerűen nem tud jópofa lenni, csak pont olyan, ahogyan én éreztem volna magamat, mikor két kör után szétesik…
]]>Ahogy a gyermek életéveinek száma nő, úgy csökken bennem a tudat, hogy én mindent tudok róla. De nyugtasson a mondás, miszerint a buta ember azt hiszi, hogy mindent tud, az okos meg tele van kételyekkel…!
Nehezebb dekódolni a problémás helyzetekben és bár a kételyeim működnek, nem éreztem okosnak magam, mikor rövid időn belül többször megismétlődött a jelenet, hogy őrjöngő sírásban tör ki előttem. Feltételezem, hogy az őt ért csalódás, pillanatnyi sikertelenség vagy megbántottság az oka. Elrohan a másik szobába és azt üvölti, hogy “Menj el! Menj innen! Nem érted? MENJ INNEN!” — bebújik az asztal alá.
Gondolhatnám azt, hogy nem tombolta ki magát a dackorszakban és most pótol, de erősen kétlem, hogy a kiegyensúlyozott majdnemötéves titka, hogy megvoltak-e a földön fetrengős jelenetek. Egyébként párszor ő is feküdt a földön, csak én is melléfeküdtem…
Gondolhatnám azt is, hogy ennnek most kell elejét vetni, mert mi az, hogy így odaüvölt nekem?! De talán a jó kérdés ilyenkor úgy szól, hogy
Miért van az, hogy így odaüvölt nekem?
Láthatóan annyira bántja valami, hogy nem bír el vele. Megpróbálja, elrohan, elbújik, de nem akarja, hogy lássam sőt, visszabánt a számára elképzelhető legfájóbb módon. Elküld magától. Mintha csak azt mondaná, hogy
“Látod, Anya, így érzem magam! Ennyire meg vagyok bántva!”
Csak olaj volt a tűzre, ha megpróbáltam ölbe venni. Levegőért kapkodós sírásig feszült. Úgyhogy távol maradtam, és megegyeztünk abban, hogy miután lenyugodott, odajön hozzám, úgyhogy türelmesen kivártam. Azt gondoltam, hogy mégis csak nagy dolog, hogy le tudja magát nyugtatni!
Aztán egy reggel, mikor beléptem a szobájába, hogy jelezzem, elfogyott a mindjárt és tényleg öltöznie kell, egy morgás volt a választ és kezdte a “műsort”. Műsor, annak éreztem, mert nem volt semmi előzménye és láttam, ahogy szabályosan kezdi felspannolni magát: ide-oda toporgott, nyávogva, morogva, két kézzel túrta a haját és azt mondta, hogy
“Anya, menj innen, mert különben nem tudok nyugodt maradni! Menj innen!”
Ez nem az az őrület volt, mint korábban. Mérges volt, mert mint utólag kiderült, már csak egy játékot akart volna a helyére tenni és indult volna hozzám, de én megjelentem — a többedik hívás után, ezt aztán meg is beszéltük.
Túl felnőttesen hangoztak a szavai ahhoz, hogy ez tőle származzon. Hallhatta, amikor a nővéremmel erről beszélgettünk, és van annyira okos, hogy most bepróbálkozzon vele. Megerősített ebben a feltevésemben az, hogy kedvesen határozott szóval elejét tudtam venni. Volt egy pont, amikor majdnem tényleg átbillent, de valahogy megnevettettem, és elszállt a feszültsége.
Viszont péntek este minden attribútum adott volt — éhség, fáradság, figyelemhiány —, hogy egy óvatlan mozdulatomra újra a fentieket produkálja. Igaziból. Felkaptam és átvittem a másik szobába, hogy csak ketten legyünk. Bebújt az asztal alá és kiabált, hogy menjek el.
Felélénkültek a kételyeim, hogy biztos jól kezelem-e a helyzetet? De stabilitást adott, hogy tudtam, végre nincs bennem düh, szégyen, sem félelem, ami könnyen gúsba köti a szülőt egy-egy ilyen helyzetben, és szó szerint moccani sem bír vagy az érzelmei bábjává változik…
— Figyelj csak, most nem megyek ki egyből…
— De, de menj ki, menj innen!
— Nem, most itt maradok. Jonatán, figyelj rám, minden rendben, mérges lettél, ennyi történt…
— Anya, menj ki, hagyjál, itt akarok maradni! Majd kijövök… — ezek szerint pontosan tisztában van a helyzettel.
— Jó, az jó lenne. Csak egy baj van! Ugye nem fogsz felmászni az asztalra? — kérdően néz rám a könnyei mögül — Tudod, attól kicsit tartok, hogy én most kimegyek, te meg fölmászol az asztalra, onnan a polcra, és ott alszol! Ugye nem fogsz? — fülig ér a szája — Figyelj, én tényleg kimegyek, csak kérlek, hogy ne csimpaszkodj rá a függönyre, mint egy kis majom, jó?! Jajj, tényleg! És légyszíves ne vetkőzz le pucérra, hogy aztán a nagymami kendőjét vedd fel palástnak! Kimegyek, nem gond, csak attól azért tartok, hogy meg fogod enni a nagymami rózsáját, amit itt van a vázában, ugye nem? Ha nem, akkor semmi gond, már itt sem vagyok.
— De hát az nem is ehető! — nevet fel szipogva.
— Én tudom, de kit tudja, hogy te most mit szeretnél itt csinálni! Megkeresel majd, ha megnyugodtál?
— Felhívlak telefonon.
— Oh, hogy?
— Így — a füléhez teszi a kis tenyerét.
— Az nagyon jó lenne! De hogy fogom meghallani a konyhában?
— Hagyd nyitva az ajtót, Anya!
Jó, kisfiam, én mindig nyitva hagyom…
]]>Az éppen kigyógyult gyereket a betegekkel közös váróterembe vinni mindig kockázatos — főleg, ha olyan reakciókra ismerünk rá, amiért a másikat elítéljük…
Mikor beléptünk a váróterembe, egy 2,5 éves forma kislányka ügyesen felállva egy kisszékre, átugrott a narancssárga várótermi székre, hogy páros lábbal ugráljon rajta. Anyuka egyből lekapta, hogy most már nyugodj le légyszíves, apuka meg átvette, és kettőt sózott a fenekére, aztán az ölébe ültette. “Úgy van!” — helyeselt anyuka, tíz másodperc csend. Nem követte sírás, a kislány lelökte magát apa öléből, és visszaadta, amit kapott: két ütés apa karjára.
Elvégre most mutatta meg neki apa, hogy hogyan kell viselkedni, amikor feszültnek és tehetetlennek érezzük magunkat. Ő sem érezhette magát másként 19:08-kor, azon az esős, szeles napon, 4 másik szülő pillantásával összezárva egy fülledt váróterembe, akiknek a gyerekei akkor éppen nyugodtan ültek. “Látod, mindenki normálisan viselkedik, csak te vagy megőrülve!” — sistereg, mire a kislány a ráolvasásnak eleget téve még jobban megőrül. A cáfolhatatlan kontraszt a teremben tartózkodó többi gyerek viselkedése és a sajátja között kudarcként gyöngyöződik a szülői homlokon, fejcsóválással sem lehet szabadulni tőle, se nagy sóhajtozásokkal. A néma felháborodásom sajnálatba csúszik, mert kihallom mögüle a segélykiálltást ordítást. Borzasztó érzés azzal szembesülni, hogy: Nem vagyok elég! Nem tudom ezt megoldani! — A kudarc a mélybe nyilal, bele az önérzetünkbe, ami meg ráken mindent a gyerekre: Te vagy a rossz, te vagy a kiállhatatlan, a hisztis, az őrült… Te vagy a gyerek. Én meg a szülő!
Anya is erre juthatott közben, mert a haggggyáj békénre alig észrevehetően rászorít a kicsi karjára, és hangosan mondja, hogy “Te nem beszélsz így a szüleiddel!” — demonstrálva, hogy ura a helyzetnek. Bár nála volna az a varázspálca, mint kislányként, amivel kővé dermesztette a babáit! Gondolkodás nélkül megtenné most az igazival is, csak hallgatna már el! Csak ülne már le a seggére egy kicsit és maradna nyugton! — szívja be a tehetetlenség. Mert a varázspálca rég szertefoszlott, csak a gyerekkori élmény nyom a helyén, hogy a szülő megbünteti a gyerekét, ha az nem úgy viselkedik, ahogy elvárják…
Ölünkben a sajátjainkat puszilgatjuk önkéntelen. A folytatást elnézve talán most fogadják meg a többiek is, hogy eddig sosem megyünk el. Mert hogy kívülről sem fest sokkal derűsebben a helyzet, de míg a szemlélő támaszkodhat az észérvekre: a gyerek beteg, a gyerek lehet, hogy éhes, álmos, unatkozik és végtelenül feszült, ő a legkisebb itt — addig anya és apa lába alól már kihúzták a talajt, és a földre kerülve csak annyit látnak be maguk körül, amennyit az a 90 centis gyerek, akivel egy szintre kerültek…
Vajon ér ilyenkor fölsegíteni őket? Elhívni egy percre és annyit mondani, hogy nyugi! Nincs katasztrófa, ne pánikolj! Állj le és megoldod. Nézz körül, most nézz rá, ő a te drága kislányod, aki a segítségedet kéri. Teljesen normális, ahogy viselkedik, nem kell szégyenkezz miatt, megértjük, voltunk már mi így, de most hagyd abba a büntetést és vidítsd fel! Máris könnyebb lesz vele és magaddal is…
Legalább addig is a harmadik fél volna a célkeresztben, és a gyerek átkerül az ő térfelükre. Egy lépéssel közelebb kerülnének a feloldáshoz. Elvégre egy idegennel szemben könnyen anyatigrissé változunk, nem igaz? — persze nem kockáztattam akkor az enyém miatt. Meg nem tudom, hogy én mit szólnék ellenkező esetben, ha valamelyikőtök odajött volna hozzám az utcán, mikor éppen sírni tudtam volna a feszültségtől, látszólag csak azért, mert a gyerekem nem hajlandó normálisan menni a járdán. Persze kívülről sosem látszanak a részletek — hogy aznap mennyit aludtunk, hogy kit hiányolunk éppen magunk mellől, mitől búcsúzunk, mit kell megszoknunk, mennyi lemondás billent oldalra éppen.
Csak annyit látni, hogy kezd eldurranni az agyam, hát rászorítom a karmaimat a kis kezére, úgy vonszolom, “Istenit neki, Jonatán, gyere már, nem érünk oda a rendelőbe és mindjárt esni fog!”. Kirántja a kezét, és tüntetőleg megáll. Egyre szűkül a tér, nem látok ki a helyzetből, ami tarthatatlan, amiben nyakig merülök! Elindulok nélküle, hogy “Jól van, akkor maradj, én megyek!”, megrántva a láthatatlan köteléket kettőnk között, mint ló pofájában a zablát, megindul, bár nem akar. Én meg úgy vergődöm, mint akit az anyaság csapdájába csaltak…
Te odalépnél hozzám, hogy semmi baj? Látom, hogy most pánikolsz, tudom milyen rossz az. Nézz körül, most nézz a gyerekedre…
]]>Gyerekként sem emlékszem, de felnőttként meg pláne nem vagyok az a tányértörő típus. Nővéreimmel arra jutottunk, hogy mi annál praktikusabbra sikerültünk, mert hogy előre mérlegeljük, a rombolás után majd nekünk kell eltakarítani és az szívás. Tizenkét évesen is az volt az egyik jelmondatom, persze a sok egyéb mellett, hogy “Lázadó vagyok, csak az udvarias fajtából.”
Szóval igazán meg tudom érteni, hogy amikor elveszíti a türelmét, mert éppen nem sikerül neki valami, akkor ez tűnik a leggyorsabb kioldási pontnak, de attól még nem támogatom. A játékok az övéi, azt csinál velük, amit akar, de neki is kell vigyázni rájuk. Ha elkopik, eltörik, elveszik, akkor nem lesz ugyanolyan helyette. Ráadásul bármikor megsérthet vele mást, nagyon tud ütni egy legódarab!
Ezeket próbálom határozottan a tudtára adni minden alkalommal, anélkül, hogy leteremteném, hiszen ezt vagy tőlünk leste el — apukája magára ismert a reakció hőfokát illetően—, vagy ezt hozta magával. Akár így, akár úgy, ezt sem büntetéssel, leszidással kell helyretenni. Még akkor sem, ha korábban ez jött ki belőlünk hirtelen, ezért mostanra jusztis rombol. Okuljunk belőle és segítsük ki ebből a zsákutcából!
Oké, megértem, hogy mérges lettél, mert ledőlt a torony. Szerintem játsszunk most mással egy kicsit, ha nincs hozzá már türelmed, később majd folytatod! Egyáltalán nem könnyű tornyot építeni, igaz? Nem baj, ha nem megy még — és ilyenkor mindig a kirakóval példálózom — Emlékszel, hogy régebben a gyümölcsös kirakót sem tudtad egyedül kirakni? Mindig együtt csináltuk, mert olyan nehéz volt. Most meg se perc alatt kirakod egyedül! — itt már rendszerint mosolyog és velem együtt mondja — Mert megtanultam! Ezt sose felejtsd el!
És olyannyira nem felejti, hogy már számtalanszor emlékeztetett rá engem is. Például legutóbb, amikor sisteregve próbáltam azt a hülye tojástartót a hűtőajtajába visszailleszteni, egyszer csak megszólalt mögöttem a legkedvesebb hangocska, akit talán egy életre elkísér most már ez az egy mondat, hogy:
— Anya, nem baj, ha nem megy, majd megtanulod…!
Zokogást mímelve álltam a szoba közepén, mert az igazi könnyek nem jöttek, csak a feszültség rázott belülről. Ha még egyszer kimondja, hogy anya, én megbolondulok! Lerogytam a kanapéra, és az arcomat a kezembe temettem, mint aki azt reméli, hogy ha nem lát, akkor őt sem veszik észre. Kétségbeestem, hogy az indulat egy perc alatt lekerítette mellőlem ezt a végtelenül jó és ép kis lelket is. Nem tudtam tekintettel lenni még rá sem. Az apjával sem kellene indulatosnak lenni sosem, persze, de vele kapcsolatban legalább tudhatom, hogy ér majd valamit a bocsánatkérésem. De a fiamnál…
„Nekünk, szülőknek kell megmutatni, hogyan tudunk lehiggadni, és visszafogni az indulatainkat, amikor behisztizünk. Enélkül ne is várjuk, hogy a gyerekünk képessé váljon rá!” – Dr. Markham mondata rázott fel.
Próbáltam arra fókuszálni, hogy mielőbb kint legyünk a lakásból, mert azt megtanultam, hogy ha változtatni akarok a „műsoron”, ahhoz előbb a díszleten kell dolgoznom. Megkönnyebbülés volt kilépni a napfényes utcára, és minden lépéssel egyre tágult a tudatállapotom. Csakhogy hamar visszaköszönt a viselkedésem anélkül, hogy észleltem volna, amit látok: kiabálva rántotta ki a kezemből a kissapkát, hogy ledobja a földre. Azzal a mozdulattal visszarántottam, rákiáltva, hogy kedvesebben már! Te jó ég! Elszégyelltem magam, és kioldalogtam a boltból, mielőtt odafordultam volna az eladóhoz szabadkozni.
Nem is írok több példát, hogy milyen nehéznek éreztem vele a délelőttöt. Máskor dalolva oldom fel ugyanazokat a helyzeteket. Minek is fognám rá az egészet? Ő az én gyerekem. Az sem fontos ebben a percben, hogy mennyi más dolog nyomaszt a háttérben. Mindig is lesznek hullámvölgyek az életünk többi területén is, aminek nem szabadna begyűrűznie közé és közém. Abban a helyzetben csak az számított, hogy mit tudok tenni azért, hogy ne viselkedjek így vele a nap további felében.
]]>Elaludt. Van még két órám, hogy összeszedjem magam. Hajrá! Először is leültem enni, mert éhes anya nem jó anya. Sem az, akinek ott bökdösi az önérzetét, hogy még nyugodtan enni sincs időőőm! Most lesz. A fürdőszobatakarítást hátrébb soroltam. Főzés közben megnéztem egy részt a sorozatomból, angolul. Kötelezőt a hasznossal – lendültem át az apátián, amit a bűntudat hagyott hátra. Kiteregettem, mert az nem várhatott, de a mosogatógépet majd kipakoljuk együtt, ha felébredt. Nem a vetetlen ágy és a széthagyott játék most a prioritás, mert mit érek vele, ha a lakás jobban csillog, mint a gyerekszempár? – és ezt a képletet pillanatnyilag csakis vagy–vagy relációban tudom megoldani. Van, amire nem tudok hatással lenni. Van olyan problémám is, ami hosszabb távon fog csak megoldódni. Felfogtam, látom őket, számolok velük, többet nem tehetek jelenleg. A torokszorítást feloldottam, és kitisztult a fejem. Ledőlök pár percre kinyújtózni. Nincs idő belefogni másba. Inkább kivédem az érzést, hogy megint félbe kell hagynom valamit. Mosolyogva várom, hogy kócosan, duzzadt szemekkel kitotyogjon a szobából, maga után húzva a takaróját, mert akármilyen hangulatban ébred, visszatükrözi a miénket.
Kimerítő napunk volt, mégis a kanapéra rogyva most arra gondolok, hogy a mai napot azok közé sorolhatom, amikor a lehető legtöbbet hoztuk ki egymásból. Részemről majd’ beledöglöttem, de megérte.
És nem azért írom le, hogy én milyen nagyszerű voltam. Azt elég, ha feljegyzem magamnak, hogy merítsek belőle azokon a napokon, amikor meg nagyon nem. Hanem azért, mert bár úszik a lakás és ez ma már így marad, én belül ragyogok! Sikerült újra meggyőződnöm arról, hogy nem éri meg elakadni a mártír-anyaság határán, mert onnan csak egy lépés a tudatos boldogság…
Mikor az a pici ideg kimerültségében éppen rándított egyet a bal szemhéjamon, Jonatán rázendített újra a sírásra, csak mert… Már nem is tudom éppen mi miatt! Hirtelenjében nem tudtam, hogy átüvöltsem-e a hangzavart vagy egyszerűen belezokogjak. De utolsó pillanatban megtartott a felém nyújtózó két gyönge kar, hogy ne zuhanjak bele az önsajnálatba. És ahogy lépésenként távolodtam a kiborulástól, úgy közeledtünk egymáshoz, ő meg én.
“Jonatán, az van, hogy nem tudtál elaludni délután. Emlékszel? — kezdtem megértő hangon elmagyarázni neki a történteket. Aztán sokkal később, mikor könyvet néztél a kanapén, egyszer csak elnyomott az álom.” — még mindig bömbölt a vállamon, úgyhogy lekapcsoltam a nagylámpákat, meg a zenét, hogy ennyivel is kevesebb legyen az inger.
“Én akkor arra gondoltam, hogy hamarosan muszáj lesz felébresztenem, mert már szinte este van, és nem fogsz tudni elaludni fürdés után. Fel is keltettelek, de nagyon rosszul esett neked. Emlékszel? Kinyitottad a szemed, de megzavart a lámpa fénye, azt sem tudtad, hol vagy hirtelen, zsongott a fejed, nem volt jó, ezért sírtál is.” — próbáltam szavakba szedni helyette, amit érezhetett, miközben a kanapé felé sétáltam vele.
“Nagyon sajnálom, legközelebb nem foglak, most már tudom. Hallod, anya megtanulta! — ez az új mondásunk (írok róla majd bővebben), direkt szőttem bele, hogy felismerje. Aztán lassan megnyugodtál, apával is birkóztatok! — próbáltam felderíteni. Ugye az milyen jó volt? Csak aztán valami történt, és megint csak sírni volt kedved, bömbölni. Tudom, kicsim, most nehéz neked, de próbálok segíteni, rendben?” — éreztem, ahogy megpihen az ölelésben.
“Most meg fogom kérdezni, hogy mit szeretnél csinálni, és légyszíves válaszolj, mert csak úgy tudom azt tenni, amit szeretnél. Ha csak nyafizol, akkor nem fogom tudni és az megint rosszul esik majd neked, csalódott leszel. Először azt kérdezem, hogy éhes vagy-e? — próbáltam minél egyszerűbben kivezetni a káoszból, amibe belekeveredett szegényke. Igen — suttogott. Rendben, máris kész a vacsora, leülünk enni. És szomjas vagy-e? Igen — egyre élénkebben válaszolt, meg is ivott egy fél pohár vizet. Most már biztos jobb egy kicsit, ugye?” — nem válaszolt, pár percig még enyhült a karomban. Mikor lóbálni kezdte a lábait, már tudtam, hogy rendben vagyunk. Mindketten.
Az utcán toporzékoló kisfiú mellé guggolva is eszembe kell jusson, hogy segítségre van szüksége, nem fegyelmezésre. Próbálkozom, tanulunk, hát ilyen ez. Elvégre még csak 33 hónapja létezünk mi így, együtt, mégis megszámlálhatatlan pillanat gyűlt már a mellényzsebbe, vagyis eggyel beljebb…
]]>A) verzió
— Kérsz babánturmixot? — kérdezem a konyha felé haladva.
— Igen! — mesztelen tappancsok csattognak a nyomomba.
Kiveszem a babánt a hűtőből, elkezdem hámozni, mire felkiált:
— Anya, neee! Éééén! — és görbül már a szája széle.
— Jól van, na! — ijedek fel — Ne kiabálj már!
Fejcsóválva átadom neki a banánt. Addig megcsinálom a kávém. Az jár a fejemben, hogy milyen értelmetlenül reagáltam az imént, de sokkal többre nem jutok…
— Anya — nem figyelek elsőre, félrehullott némi kávé — Anyaaa! — szól újra.
— Hallom! Kész vagy?
— Igen!— nyúlok a banánért, de nem adja — Egyedüüül!
Odatartom a tálat, darabonként dobálja bele, várom és érzem, hogy egyre jobban feszeng bennem a reggel…
Nyitom a hűtőt a tejért, odafurakodik, ő akarja kivenni — gondolhatnám. Felbőszít, hogy taszigál, ciccegek, aztán engedem, vegye ki ő! De nem akarom hagyni, hogy ő töltsön, mert tudom előre, hogy nehéz neki és majd beleplaccsan a tej és szétfröccsen a kövön. Szirénázva fordul el vele, nem adja. Mérgesen kérem vissza, aztán ráhagyom, csak legyünk már túl rajta. Persze kilöttyen, amin meglepődik, én cseppet sem — jelzem egy flegma fejmozdulattal. Nem megyek a felmosóért, feltörlöm a mosogatószivaccsal, belefér.
Kiveszem a botmixert, persze ő akarta, cserébe nem hagyja, hogy becsukjam a fiókot. Ott hagyom vele, és elindulok a mixerrel a szobába, hogy ne a konyhában zajongjunk.
— Anya, één! — kiabál utánam.
— Halkabban már! — kiabálok vissza suttogva…
Turmixolunk, aztán visszamegyünk a konyhába. Lépten-nyomon zajong, szólongat, én sisssegek, hogy halkabban…
B) verzió
— Csináljunk babánturmixot? — kérdeztem a konyha felé haladva.
— Igen! — mesztelen tappancsok csattogtak a nyomomba.
Kivettem a babánt a hűtőből, mire mögém ért, már megbontottam a tetejét és odanyújtottam:
— Beledobálod ide? — tartottam a turmixtálat.
— Igen! — mosolyogva tördelt és dobált.
— Kiveszed a hűtőből a tejet? — odaléptem és kitártam az ajtaját.
— Igen!
— Légyszi, dob ezt ki a kukába! — nyújtottam a babánhéjat, hogy közben elvehessem tőle a tejet.
— Jó — felelte cincogva.
— Segítesz tölteni? Tudod, nehéz — hajoltam le hozzá.
— Igen, anya — olvadok és töltünk.
— Légyszi, vedd elő a botmixert a fiókból! Azt te viszed be a szobába, én meg a tálat, oké?
Nem figyelt, mert megakadt a fiók. Visszagyömöszölte a tányéralátétet, utána már csukódott.
— Gyere, induljunk!
— Most hova megyünk, anya? — állt kezében a mixerrel, felnevettem.
— A szobába, gyere! Apa alszik, ne ébresszük fel! – cinkosan rámosolyogtam, egyből vette a lapot, pipiskedve indult előre.
Megkértem, hogy két kézzel fogja a tálat az asztalon, amíg turmixolom, így nem szállt harcba, hogy ő nyomhassa a gombot, amit úgy sem tud. Aztán segített visszavinni mindent a konyhába, és ott is hagyott, ment a szobába a legóhoz, ennyi együttlét most elég volt neki — feltöltődött a szeretettank.
Nyugodtan elpakoltam, megfésülködtem, arcmosás, krémezés, megcsináltam a kávémat és visszamentem a szobába. Együtt szürcsöltünk a kanapén, mindenki a magáét. És közben azon álmélkodtam, hogy mennyivel jobb előre kérni a segítségét, mint utólag bosszankodni rajta… Szeretés és kacagás, holnap is így csináld, anya!
]]>A fiúcska odalépett a másik gyerekhez, és kirántotta a kezéből a piros autót. Anyuka leguggolt a megszeppent kisfiához, és bíztatta, hogy akkor kérje el a fiúcska fekete autóját, cseréljenek. A kisfiú meg is indult, de abban a pillanatba ott termett nagymama, kitépte az unokája kezéből az elorozott autót, és a gyerek kezébe nyomta. Elnézést kért. Mire kisunoka — megzavarva örömében—, felbőszülve újra visszaszerezte. Anyuka odalépett a feldúlt fiúcskához, jobbján a sajátjával, hogy elmondja nekik, mi a helyzet. És nagymamának, hogy ne tessék aggódni, semmi baj, cserélhetnek, mindjárt elkéri a kisfia a másikat, csak, ha egy pillanatra…
De nem, nagymama ismét kirántotta a pirosat az unoka kezéből, aki erre sikításban tört ki, és próbálta újra visszavenni. Nagymama végig hajtogatta, hogy nem szabad, azonnal vissza kell adni! – közben össze-összenevettek az háttérben ácsorgó apukával, hogy hát a gyerekek már csak ilyenek! Unoka se kép, se hang bömbölt és küzdött a minduntalan útját álló nagymamával, a piros autó csendesen hátrált, anyuka is legszívesebben visszaüvöltött volna, de persze lenyelte, így a terhe a szívén akadt…
A tekintetével kísérte még az üvöltve távolodó fiúcskát a két felnőtt között. Sok minden végigfutott rajta, de csak az utolsó gondolat számít: “A gyerek úgy viselkedik másokkal, ahogy vele bánnak.” — és magához húzta a kisfiát, mint aki épp megígér neki valamit…
Nagyot sóhajtva összenéztünk Donald kacsa és Spongya Bob feje fölött, aztán nekikezdtünk a „Most már indulnunk kell, gyerekek!”-mondókánknak. Ő a saját gyerekéhez hajolva, én az enyémhez. A kicsik meg továbbra is teljes eksztázisban kapaszkodtak a kormányokba, nyomkodták a gombot, hogy újra beinduljon alattuk a masina.
Pár perccel később a barátnőm válla mögött sikoltozva lobogott két kicsi kéz, ahogy távolodott. Én, mint aki kígyót szelídít, vonaglottam utána, karomban Jonatánnal. Bűbájos hangszínemet ugyan meg-megakasztotta az erőlködés, de rendületlenül igyekeztem meggyőzni arról, hogy… Igazából nem is tudom, hogy miről akartam. Semmi vidám nem volt abban, hogy el kellett jönnie. Abban sem, ahogy véget vetettünk a mókának. A barátnőm gyorsan meg is fogadta, hogy máskor messziről elkerüli ezt a helyet.
– De hát tele vagyunk pénzbedobálós automatákkal! Amik csak arra várnak, hogy próbára tegyék a szülőket – vetettem ellen.
Jó lenne, ha nem mindig vörösre sírt szemmel távoznánk tőlük. Sem engedelmesen a cipő orrára szegeződött, homályos tekintetekkel, ezt már csak magamnak mondtam. De szöget ütött a fejembe, hogy:
– Nem jól van ez így, hiszen mindannyiunkat kiakaszt egy ilyen helyzet! Mi van, ha pont ebben áll a mi felelősségünk, hogy ne vegyük természetesnek azt, hogy ennek csak ilyen kimenetele lehet?! Mondhatnánk, hogy végül is csak pár perc hiszti! Kitartóbbaknál negyed óra, húsz perc? Aztán úgyis elfelejti! – visszanézett a lépcső aljáról, hogy bökjem már ki.
– Csakhogy az egész világ egy nagy automata! – nevettem el magam a fennkölt gondolattól. – Elringat, felráz, csillog-villog, zenebona, boldogság, amíg van mivel működtetni. És bizony olykor leáll.
Hümmögve kidobáltuk a zsebünkből a nedves törlőkendőbe csomagolt almadarabkákat, amit még fönt köpködtek szét a kicsik.
És akkor mihez kezdünk, amikor a derű helyére hirtelen komorság tódul? Falba ütközünk, valami nem megy! Letaglóz, mert már nincs ott mögötte a szülői direktíva, amelynek fejet lehetne hajtani, amire nevelve lettünk? Vagy feldühödünk minden alkalommal, mert még mindig nem tudunk mit kezdeni a csalódottságunkkal? – ezt ismét csak magamnak mondtam, mert kiléptünk a forgalmas utcára, és beindult a babakocsis szlalomozás a tömegben.
Talán ha azzal lépek oda hozzá legközelebb, hogy ugye, milyen klassz dologban volt részed?! Ha megerősítem benne a jó élményt, és biztatom, hogy ide máskor is visszajövünk! A „Ha nem szállsz ki, többet nem jövünk ide!” negatív verzió helyett. Kicsalogatom a figyelmét a kormány mögül, hogy nézz körbe, meg kell jegyezzük, hogy hol vagyunk most, hogy máskor is visszataláljunk. Mit látsz? Hány emeletet jöttünk a lifttel? Gyere, számoljuk meg!
– Hopp, de előtte még köszönjünk el! – fordítom vissza szándékosan, hogy érezze, nem rohanunk, nincs „csőbe húzva”.
– Jól nézd meg az autót, hogy otthon le tudjuk rajzolni, rendben? Pont ilyen kék lesz!
Ha így teszünk minden alkalommal, akkor talán felnőttként is képes lesz felülkerekedni a nehéz helyzeteken, mert afelé fordul majd, ami van, a nincs helyett.